A 2020-as covid-válság rendeződése után a világgazdaság első számú problémája a magas infláció lett. Az állam költségvetési és monetáris keresletélénkítésének ellenzői természetesen azonnal lecsaptak a lehetőségre, hogy hangsúlyozhassák: „lám-lám, ide vezet, ha az állam pénzt nyom(tat) a gazdaságba! Megugrik a kereslet, ami inflációt gerjeszt!”
A jegybanki monetáris bővítés által okozott infláció elmélete azonban több sebből vérzik.
Először is, nézzük meg az események időhorizontját! A jelentős mennyiségi könnyítések az Egyesült Államokban és Európában is 2020 legelején történtek – ekkor azonban nem hogy nem gyorsult az infláció, hanem kifejezetten lassult!
Ez az írás először az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.
Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.
Vegyük példaként az Egyesült Államokat! Itt volt a legnagyobb mértékű a mennyiségi könnyítés, ezért érdemes ezt az esetet elemeznünk.
Amint az az 1. ábrán látszik, az Egyesült Államokban a koronavírus-válság előtt szép fokozatosan bővült a pénzmennyiség, ahogy egy növekvő gazdaságban erre szükség is van. A covid okozta összeomlásra adott válaszként a jelentős mennyiségi könnyítés 2020 februárja és májusa között történt, ekkor ugrott hatalmasat a pénzmennyiség volumene.
Ezután folytatódott a covid előtti trend, azaz a pénzmennyiség csendesebb, fokozatos bővülése a gazdaság növekedési igényének megfelelően, hiszen a harmadik negyedévtől már reálnövekedés volt. Ha a főáramú neoklasszikus közgazdaságtan, azaz a pénz mennyiségi elmélete (más néven a pénzillúzió elmélete) alapján igaz lenne a mennyiségi könnyítéseket támadók kritikája, akkor ebben a kritikus időszakban kellett volna meglódulnia az inflációnak.
Nem csak hogy nem ez történt, hanem ennek kifejezetten az ellenkezőjét látjuk a 2. ábrán szereplő adatokból:
2020-ban, a covid-válság idején gyorsan bővülő pénzmennyiség mellett tehát nem inflatorikus, hanem egyenesen deflatorikus tendenciákat látunk. Eleve fontos hangsúlyozni, hogy a gazdaságélénkítési kiadásoknak az Egyesült Államokban csupán a harmadát kapták a háztartások munkanélküli-segély vagy direkt támogatás, úgynevezett „stimuluscsekk” formájában, tehát az „emberek” költései csak kisebb részét tették ki az élénkítésnek.
A 2021 végén jelentkező inflációért nem okolható a 2020 elején végrehajtott monetáris könnyítés.
Azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy éven keresztül ez a pénz ücsörgött valahol, majd megunva a tétlenséget egyszer csak elkezdett inflációt generálni. Ez nonszensz, ilyen logikával bármilyen korábbi jövedelem is bármikor okozhatna inflációs hullámot.
Fontos még megjegyezni, hogy ráadásul a pénzmennyiség bővítése önmagában nem gerjeszt inflációt, csak akkor, ha ezt a pénzt a fogyasztók effektíve el is költik. Szerencsére rendelkezésünkre áll ez az információ is.
Joseph Stiglitz Nobel díjas amerikai közgazdász egy komplett tanulmányt szentelt ugyanis annak, hogy bemutassa, félrevezető a jegybankokat okolni az inflációért. Ahogy az ábrán látható, a pénzmennyiség bővítése, illetve a kormányzat által az amerikai polgároknak küldött stimuluscsekkek csupán arra voltak elégségesek, hogy az aggregált keresletet visszaemeljék a korábbi trendvonalra.
Extra inflációt gerjesztő extra kereslet nem jelentkezett, sőt, az év egészét tekintve a trendvonal alatti rész hiányzó keresletet jelent. A történelmi léptékű pénzmennyiség-bővítés nem okozott többletinflációt.
Ha ennyire egyértelmű, hogy nem a megnövelt pénzmennyiség okozta az inflációt, akkor miért hallottuk, olvastuk ezt a magyarázatot ennyire erőteljesen szerte a médiában?
Nos, ennek az a magyarázata, hogy a neoliberális ortodoxia e vélekedés terjesztésével igyekszik visszaszerezni a közvélemény támogatását ahhoz, hogy visszaállítsa a jegybankok teljes függetlenségét, azaz azt a tilalmat, amely korábban a kormányzati kiadások monetáris finanszírozására vonatkozott.
A kormányzati és jegybanki keresletélénkítésnek ugyanis mindig vannak elosztási hatásai. A 2020-as stimuluscsekkek nyomán történt meg hosszú idő óta először, hogy az Egyesült Államokban csökkentek a jövedelmi egyenlőtlenségek. Igaz, hogy csak egy pillanatra, hiszen
nem sokkal később már a nagyvállalatok és az oligarchák megsegítése zajlott, illetve hatalmas eszközárbuborékot fújt a Fed, amely ismét csak a befektethető megtakarításokkal rendelkező felső osztályoknak kedvezett.
A monetáris finanszírozás elleni neoliberális küzdelemnek egyébként hosszú története van. Komikus példa erre, hogy amint az Európai Központi Bank Mario Draghi híres „kerül, amibe kerül” bejelentése után belekezdett a mennyiségi könnyítésekbe, az EKB antiinflációs héjái azonnal inflációt kiáltottak! Majd újra és újra és újra, minden egyes mennyiségi könnyítésnél, hiába maradt kifejezetten alacsony az infláció a teljes időszakban.
Negyedéves jelentéseiben az EKB hosszú éveken át, folyamatosan azt prognosztizálta, hogy most már aztán egészen biztosan eljön a pénzmennyiség bővítése nyomán az infláció. Egy jó humorú elemző csokorba szedte ezeket az előrejelzéseket, és egyetlen ábrára rakta őket (lásd alább, az 5. ábrát). Világosan látszik, hogy ezek a monetáris héják megjósolták az összes olyan inflációs hullámot, amely nem következett be – egész pontosan tizenhétszer!
Ugyanezt tették aztán a 2020-as hatalmas stimulus esetében is, amelyről szintén bebizonyosodott, hogy ugyancsak nem vezetett az infláció megugrásához. Amikor pedig aztán 2021-ben, azaz jóval a monetáris könnyítések után egyszer csak mégis jelentkezett végre a magasabb infláció – az idő végezetéig csak nem maradhat alacsony –, akkor ezek a héják diadalittasan fogták rá azt a jóval korábbi válságkezelésre.
