„Végre nálunk is öntudatra ébredt sok (most már) kolléga. 20 fő felett lépnek át a SZAKSZ-ba és remélem ez tovább nő. Ez úgy történt, hogy senki se mondta nekik, hanem látták, hogy valaki kiáll értük és végre ők is kiállnak magukért! (…) Lassú víz partot mos… így vagy úgy.”

2023 vége a Volán-sztrájk jegyében telt, amikor a Volán-buszsofőröket tömörítő Szolidaritás Autóbusz-közlekedési Szakszervezet (SZAKSZ) megelégelte a MÁV-Volán cégcsoport munkakörülményeit, és sztrájkot hirdetett. A sztrájk legelején írták le a fenti mondatokat is egy reménykedő közleményükben.

Miért foglalkozunk ennyit egy-egy szakszervezettel? Egyáltalán miért foglalkozik egy magát baloldaliként definiáló lap egy magát jobboldalinak valló szakszervezeti szövetséghez, a Munkástanácsok Országos Szövetségéhez tartozó szakszervezettel? „Nem az lenne fontosabb, hogy megbukjon Orbán?”

A magát „keresztény értékrendűnek” valló Munkástanácsok Országos Szövetségének esete önmagában is tanulságos. Az 1990-ben alakult szövetséget az ‘56-os tanácsmozgalom ihlette, alapítója volt Rácz Sándor, az ‘56-os Nagy-budapesti Központi Munkástanács egykori elnöke. Életútjából röviden leképezhető a magyar baloldal hanyatlásának története, és annak politikai következményei.

Ma már talán furcsának tetszik, mégis tény, hogy az ‘56-os forradalmár 1956-ban még kommunistának vallotta magát. A rendszerváltás idején viszont az MDF-hez csatlakozott, a forradalom leverése és a börtönben töltött idő jobboldali pályára állították őt. Olyannyira, hogy 2006-ban, a forradalom 50. évfordulójára készült kiállításon antiszemita aláírással látott el egy Mindszenty-portrét. Tamás Gáspár Miklós ‘56-ról szóló írásában így emlékezett vissza rá:

„Emlékszem beszélgetésünkre 1992-ben Rácz Sándorral, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnökével, az ellenállás egyik vezetőjével. Addigra egy mélyen reakciós közéleti személyiséggé, bátor és őszinte magyar patriótává vált. Megkérdeztem tőle, hogy a jelenlegi szerepét összeegyeztethetőnek tartja-e múltjával. Nevetve felelte, hogy »Nem, 1956-ban kommunista voltam; csak a börtönben váltam katolikussá és nacionalistává.« 23 éves volt a forradalom idején, elkötelezett szélsőbaloldali figura, aki ravasz és okos tárgyalóként hónapokig tudta késleltetni az állami erőszak elszabadulását.”

Ha Rácz Sándor nem élte volna túl ‘56-ot, könnyen lehet, hogy a mindenkori baloldal Angyal Istvánnal együtt ünnepelné őt az október 23-i megemlékezéseken. De túlélte, és jobboldali lett.

Közismert, hogy a kádári bürokrácia a végsőkig ragaszkodott ahhoz, hogy ‘56-ban antiszemita ellenforradalmárok randalíroztak. Tíz évvel a holokauszt után, amelyet még ‘45 után is pogromok követtek, a bürokrácia félelme a „fasiszta néptől” nem volt alaptalan.

Ugyanakkor az is tény, hogy holokauszttúlélők és kommunisták is részt vettek a forradalomban, a forradalom oldalán, és a munkástanácsok számos dokumentuma is deklarálta, hogy a munkások szocializmust akarnak.

Antiszemitizmus tehát létezett – ezt kár is lenne tagadni –, de nem játszott szerepet az eseményekben, és ennek jelentőségét lesöpörni egyszerűen nem érdemes, marxista szemszögből pedig egyenesen helytelen.

‘56 a magyar történelemnek olyan kivételes időszaka volt, amikor az osztály volt a döntő, nem a rassz. A kilencvenes évekre ez fordult végleg visszájára: újra a rasszról szólt minden, az osztályhelyzet pedig többé nem volt politikai tényező. Így találhatta meg az egykori kommunista munkás, Rácz Sándor is végleg a helyét a reakciónál. Világszerte többmillió munkás járt be hasonló életutat – Didier Eribon francia szociológus önéletrajzi ihletésű Visszatérés Reimsbe című könyve a szerző családi történetén keresztül meséli el ezt a váltást a franciaországi munkásosztályban. Rácz Sándor tehát nem csak a magyar történelem tipikus alakja, életútja a nemzetközi baloldal XX. századi hanyatlástörténetébe is beleillik. Ennek története viszont ‘56-nál korábban kezdődik.

A harmincas évekre a hivatalos kommunista pártok nem a kapitalizmust, hanem a jobboldalt, a fasizmust tették meg főellenségnek, a fasizmus ellenében folytattak népfrontpolitikát. A népfrontpolitikát minden sztálinizmussal szembenálló marxista ellenezte, a forradalomról való lemondásnak tartotta. Trockij szerint a népfrontpolitika a sztálinizmus „szocializmus egy országban” politikájából következik, amely nem csak azért problémás, mert liberális kapitalistákkal lép szövetségre. A trockisták szerint a fasizmus ellenében folytatott népfrontpolitika megfojtotta az ellenállás hatékonyságát azzal, hogy a Szovjetunió nemzetállami érdekeinek vetette alá a nemzetközi kommunista mozgalmat, ahelyett, hogy az imperialista világháborút a burzsoázia elleni polgárháborúvá és forradalmi helyzetté próbálta volna átalakítani. Amadeo Bordiga, Sztálin másik nagyszabású kritikusa, szintén ellenezte az antifasiszta népfrontot, amiért elveti az osztályharc elsődlegességét, és így aztán a saját célját meghazudtolva a fasizmust is képtelen megállítani. A fasizmus marxista elméletét legmélyebben kidolgozó Frankfurti Iskola szerint, amíg kapitalizmus van, addig nem mehet végbe a felvilágosodás, bármikor barbarizálódhat a társadalom. Ezért, ahogy Max Horkheimer, a Frankfurti Iskola teoretikusa megfogalmazta, „aki hallgat a kapitalizmusról, jobb ha hallgat a fasizmusról is”. A sort lehetne folytatni.

Ezzel párhuzamosan a kommunista pártok a proletárdiktatúráról is lemondtak, mint célról. A sokszor félreértett, félremagyarázott fogalom valójában annyit tesz, a burzsoázia diktatúrája fölötti diktatúra, azaz olyan munkáshatalom, amely a demokratikus munkástanácsok hatalma. ‘56-ban ezt verték le, és annak idején ezért harcolt a 23 éves Rácz Sándor, a tanácsok elnöke is. S mivel a proletárdiktatúra a marxizmus egyik, ha nem a legfontosabb tétele volt, nélküle nem is maradhatott más a sztálinista „marxizmusból”, mint burzsoá antifasizmus Vörös hadsereggel. Az a marxizmus, amely nemcsak katonailag, de politikailag is működhetett volna a fasizmus ellen, pusztán elméletben maradt fenn, elszalasztott történelmi lehetőségként.

Történelmi hanyatlásunk azonban végsőnek bizonyult. A baloldal mai napig antifasiszta népfrontpolitikát folytat. Reagan, Trump, Putyin, Orbán – mindig van egy következő „Hitler”, aki ellenében félre kell tenni az antikapitalizmust. A baj nem is feltétlen a kiindulóponttal van: mindegyik ilyen vezetőben valóban lakozik „egy kis Hitler”, valóban rasszista és fasisztoid társadalomban élünk. A gond inkább az, hogy

az a baloldal, amely nem a kapitalizmust, hanem a jobboldalt akarja megdönteni, a jobboldal fölött sem képes győzelmet aratni.

Lásd, miközben egy évszázada küzdünk a „Hitlerek” ellen, a XIX. századvégi szociáldemokrácia diadalmenete és a XX. századeleji forradalmak a történelmi bizonyítékai annak, hogy az a baloldal, ami elsősorban nem a jobboldalt, hanem a kapitalizmust veszi célkeresztbe, a jobboldal ellenében is sikeresebb.

És ha a kapitalizmust tesszük meg fő problémának, nem a jobboldalt, rögtön időszerűbbnek találhatjuk például Lenin gondolatait arról, miért szükséges a „reakciós szakszervezetekben” való részvétel – azért, hogy a még tökéletlen, de már létező mozgalomnak mutassunk utat. „Hiszen a kommunisták feladata éppen az, hogy tudják meggyőzni az elmaradottakat, hogy tudjanak dolgozni köztük, nem pedig az, hogy kiagyalt gyerekesen »baloldali« jelszavakkal elhatárolják magukat tőlük” – írja Lenin a Baloldaliság, a kommunizmus gyermekbetegsége c. szövegében.

Tény, hogy a kapitalizmus globális rendszer, amivel szemben a szakszervezetek szükségszerűen gyöngék. Reformista eszköznek sem mindig a legmegfelelőbbek: a második műszakot is végző nők például ritkán jutnak vezető szerephez a szakszervezetekben. De a szakszervezetek jelentős hányada mögött még csak nem is a férfi munkásarisztokrácia áll, hanem korrupt funkcionáriusok. Épp ezért azt is meg kell látni, amikor egy kivételesen bátor és harcias szakszervezet, mint a SZAKSZ, olyan munkát végez, amely ha kicsiben is, de a túlsó pólus felé mutat, és amely ha öntudatlanul is, de „baloldali” – a szó eredeti, és nem aktuálpolitikai értelmében.