„én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon”

(Kányádi Sándor)

„– Semmi nem rosszabb a halálnál! – horkant fel Voldemort…
– Ebben nagyon tévedsz – felelte Dumbledore könnyedén.”

(J. K. Rowling – Tóth Tamás Boldizsár)

A társadalmi és részben médiás működés szomorú mechanizmusai közül az egyik, hogy valójában az igazi elismeréseket, egy-egy politikusi, gondolkodói, művészi, szakmai pálya összegzését mindig akkor teszi meg a nyilvánosság, ha meghalt az illető. Az idei évben tartalomgyártóként és befogadóként is úgy éreztem, hogy sokszor jön velem szembe a halál témája, ami lehet, hogy csak egy illúzió, amiatt, hogy a privát életemben is sokat találkoztam a kérdéssel 2023-ban.

Úgy láttam, hogy a magyar közbeszédben is talán a megszokottnál többször vetődik fel nemcsak az a kérdés, hogy hogyan emlékezik az ország a halottaira, hanem egyáltalán, hogyan áll a halál tabusításának kérdéséhez, hogyan küzd meg a megküzdhetetlennel, hogyan buzog fel  időszakosan a társadalmi szembenézés igénye. Hogyan vet számot saját számvetésének gyakorlatával, annak rossz reflexeivel.

Az év elején meghalt Tamás Gáspár Miklós, áprilisban elhunyt Vágó István, októberben pedig Sólyom László. Három olyan egyéniség, akik egyedülálló jelentőségű helyet foglalnak el a magyar nyilvánosság és közélet 20-21. századi fordulójának történetében. A közbeszéd mindegyikük halálát egyúttal korszakhatárként igyekezett megjelölni, ahogy Bach halálával jegyzi a zenetörténet a barokk végét.

Tamás Gáspár Miklós volt az utolsó klasszikus értelmiségi, Vágó István halála jelképesen a televíziózás nagy korszakának befejezését is jelenti, Sólyom László pedig az utolsó élő emléke volt a harmadik magyar köztársaságnak.

Az emlékezők narratívát, értelmes történeteket akarnak, a gyászbeszédek és nekrológok a saját helyüket keresik a világban, a távozókban próbálják saját kapaszkodóikat meglelni, mert ha mások élete értelmet lehelt a közös valóságunkba, akkor vannak még utak, amelyeket érdemes lehet bejárni, vannak még történetek, amelyeket érdemes folytatni. Van még méltóság, és van még remény.

Suhajda Szilárd hegymászó június végi, expedíció közben ért halála vitát váltott ki a magyar nyilvánosságban. Majd vitát a vitáról. Morálról, felelősségről, és arról, hogy meddig lehet és meddig érdemes beleszólni mások életébe. Arról, hogy el tudjuk-e képzelni, hogy nem mindenkinek jelenti ugyanaz az élet értelmét, nem mindenkinek ugyanaz az értelmes kockázat. Ahogyan a COVID kapcsán is a halálfélelem váltotta ki azt, hogy az emberek rengeteget informálódtak egészségügyi szakkérdések kapcsán, és kollektívan mindenki felvértezte magát egy minimális tudással, ami a fertőző betegségek természetét illeti, úgy Suhajda halála kapcsán is megfigyelhető volt, hogy a hegymászásról szóló cikkek iránti érdeklődés megnövekedett, és ez talán nem csak a kegyeletsértő bulváréhségnek tudható be, hanem annak a társadalmi megértésnek az igényét is jelzi, hogy a halál mint tényező és a halállal való viszony távolsága mint munkaeszköz hogyan jelenik meg azok életében, akik ezt a szakmát, ezt a sportot űzik szenvedélyből. Suhajda Szilárd halála kapcsán nem a méltatlan kommentekre érdemes figyelni, hanem arra, hogy milyen sokan akarták megérteni ennek a szakmának és ennek a pályafutásnak a legkomolyabb dilemmáit. És ezen a ponton hadd ajánljam az olvasók figyelmébe a Magasságok és mélységek című 2022-es című kiváló filmet, ami Erőss Zsolt történetén keresztül beszéli el pontosan ezeket a kérdéseket nagyon érzékenyen és nagyon őszintén. (A Semmi kóla című partizános podcastben beszéltünk erről és más halál témájú filmekről is szerkesztőtársammal, Vas Mátéval.)

Sokatmondó, hogy a Partizán évzáró kerekasztalán Ács Dániel a legemlékezetesebb idei YouTube-tartalomként Fiala János megdöbbentő performanszát hozta példaként, aki saját édesapjának hamvait porszívózta fel élő adásban. A kerekasztal-beszélgetésben tanulságos vita alakult ki: Puzsér Róbert kegyeletsértőnek minősítette Fiala gesztusát, Benyó Rita azonban rávilágított, hogy a kiragadott részlet valójában egy téves képet mutat a helyzetről, ami az aznapi teljes és a másnapi Fiala-adásból viszont kirajzolódik: gyakorlatilag egy kollektív gyászfeldolgozás a betelefonáló vendégekkel. Az adás forgatása előtt beszélgettem Komócsi András szerkesztő kollégámmal, aki rámutatott, hogy mennyivel mélyebb maga a jelenség annál, minthogy lesöpörjük azzal, hogy ez egy mediahack.

Az, hogy mit gondolunk kegyeletsértőnek, sőt, hogy mi a kegyelet, már önmagában egy társadalmi fantázia, határok, tabusítások, önmagunk elgáncsolásának kombinációja.

Fiala gesztusa, ha nem is sikerült jól, de képes volt arra, hogy a nézőiben ilyen kérdéseket újrafogalmazzon.

A legtöbbet azonban szeptember óta tanulunk közösen a halálról. Karsai Dániel saját küzdelmét (nem a halálért, hanem a méltósággal való életért!) kiterjesztette, és vállalta, hogy egy társadalmi emancipációs kísérletnek lesz a képviselője, szimbóluma, hangja. A személyes célok mellett tétet növelt, és önmaga is többször kiemelte: mennyire fontosnak látja, hogy saját ügye kapcsán milyen mély és sokrétű viták bontakoztak ki, amelyeknek alapvető eleme az, hogy szembenézünk saját végességünkkel, tabujainkkal, korlátainkkal. Karsai Dániel helyettünk is kérdéseket tesz fel, de közben bevon minket ebbe a beszélgetésbe. Pedig senkitől nem várható el, hogy saját intim küzdelmeit, a méltósággal teli életért való harcát a köz kezébe ajánlja, hogy ezen keresztül tanuljon meg valamit közösen magáról a társadalom.

Karsai őszintébb hellyé tette Magyarországot. Ezt kevesen mondhatják el magukról.

Nyilván nem lehet olyan konklúziót levonni ennek a cikknek a végén, hogy a magyarok 2023-ban többet tudtak meg a halálról. Mert mihez képest? Lehetetlenség ennek a tudásnak elképzelni valamiféle maximumát. De az biztos, hogy volt néhány kitüntetett pillanat, amikor a szokásosnál tisztább hangokat igyekeztünk keresni. Amikor a félelmen úrrá lett a szabadság. Talán ez fontos.