„Egyedül gyengék vagyunk. Nekünk nincsen semmink, se fegyverünk, se tapasztalatunk. Semmink nincsen, csak az életünk. És kérlek, ne fújjatok több könnygázt, borzasztóan csípett”

– a 2023. április 24-ei oktatási tüntetés egyik szervezője, volt tanár beszédet intézett a Miniszterelnökség előtti kordont védő rendőrökhöz. (Felvételünkön 2 óra 27 perctől látható.)

Amikor idén áprilisban először könnygázt fújtak a Karmelitánál tünető diákokra, ugyanaz a kollektív indulat gyűlt fel a rendszer ellen tiltakozók tömegeiben, ami 2022 őszén, a hivatalosan polgári engedetlenség címén, ám valójában inkább találomra elbocsátott tanárok kirúgásakor. Mindkét esemény után még többen mentek ki még hangosabban tüntetni, majd – ahogyan a kirúgásokból sem lett több – a könnygázspray-k „némák” maradtak, a tüntetők lassan felemésztették összes energiájukat, a tüntetések pedig elcsendesedtek. 

Ez a ciklikusság újra megmutatta: az embereket nem a demokratikus akarat felmutatásától várt, tényleges végső győzelembe vetett hit, vagy valamiféle konstruktív, igazi változásba vetett bizalom, a hatalom meghátrálásának perspektivikus reménye vitte ki az utcára, hanem a tehetetlen düh.

A puszta indulat, amely aztán pont addig táplálja a lelkesedést, amíg érkezik még egy felháborító impulzus, vagy amíg – miután nem találnak olyan intézményt, mozgalmat, amely ezt a dühöt sikeresen építkezésbe fordítsa –  a végső kifáradás következik. Jól rímelnek erre az Egységes Diákfront (EDF) elnökségi tagjának szavai, mikor a könnygáz és a kordonbontás dinamikájáról kérdeztük: „Kordonbontás nélkül ma EDF sem lenne” . 

Nem új tanulság ez, minden bizonnyal rá lehet vetíteni az elmúlt szűk másfél évtized legtöbb tömegmozgalmára, tüntetéshullámára. 

Jó kérdés egyébként, hogy a rendőrség stratégiai szempontból miért érezte fontosnak, hogy könnygázzal válaszoljon a kordon részleges lebontására, amely túlkapás aztán hetekig-hónapokig fűtötte a tüntetők felháborodását. Az azonban bizonyos, hogy az elillanó könnygáznál sokkal mélyebb nyomot hagytak az előállított diákokban az ellenük indult büntetőeljárások.

Az őszi időszakban aztán ismét elkövetkezett annak a ténynek fájdalmas belátása, hogy a mozgósító erejű düh nem váltható ki módszeres tervezéssel és kreativitással. Hiába készültek irdatlan energiabefektetéssel a diákok arra, hogy az ősszel megmozgassák mindazt az ellenzéki tömeget, amely az oktatási rendszer összeomlásán túl számos ügyben szeretne gyökeres változást, újabb, ingerküszöböt elérő traumák, fájdalmas, felháborító külső impulzusok nélkül elmaradt a „forró ősz”. 

A közoktatással kapcsolatban általánosságban sokkal fontosabb, és mégis alig tárgyalt kérdés, hogy a munkaerő- és szakemberhiányos, túlterhelt, alulfizetett, központosított oktatási rendszer, ha súlyosan amortizált is, miért maradt meg még mindig egy, a működőképesség benyomását keltő torzó szintjén. Pont annyira, hogy a kormány legalább Patyomkin-falu jellegel fel tudja mutatni, hogy ugyan, hiszen működik a közoktatásunk. Ezrével távoztak tanárok az általános körülmények, majd a státusztörvény bevezetése miatt is, de náluk sokkal többen kötötték meg a maguk kompromisszumait annak ellenére is, hogy egy porcikájuk sem kívánja tovább ezt a rendszert szolgálni. Ennek miértjei bonyolultak, de talán jobban megérthetők az olyan tanárok történetein keresztül, akik a sztrájkok hónapjaiban is kevésbé lehettek aktívak, s akik nem a nagyobb városok dinamikus munkaerőpiacainak közelében mozognak, hanem apró települések személyes függőségekkel tűzdelt mikroközösségeiben próbálnak lavírozni. Merthogy a teljes képet nagy részben ők rajzolják ki, és ezt az oktatási kormányzat is jól tudja. 

A rendszer tehát továbbra is eldöcög, a felháborodás és a tüntetők lelkesedése pedig pont úgy tűnik tova, mint a palackból kifújt könnygáz.

Majd talán akkor nem fog elillanni, ha egyszer egy mozgalomnak sikerül a fel-fellángoló dühöt hosszú távú építkezésbe fordítani; s ha ez a mozgalom számításba tudja venni a legkiszolgáltatottabb tanárok és diákok valóságát is.

A diákok tettei ezzel együtt sem voltak hiábavalók: kiálltak a tanáraik mellett, és ez is sokat jelent. Országos hálózatot próbáltak szervezni, mindent megtettek, saját kezükbe vegyék a sorsukat. Ez olyasmi, amiről mindannyian példát vehetünk.