A Közélet Iskolája interjúsorozata olyan kezdeményezéseket mutat be, amelyek részvételi akciókutatással (RAK) dolgoznak, és a kutatást a társadalmi változás motorjának tekintik. A sorozat első részében Molnár Zóra, a Közélet Iskolája munkatársa mutatja be, hogy számára és a szervezet számára mit jelent ez a megközelítés, milyen kutatásokat valósítottak meg eddig, és milyen terveik vannak a jövőre nézve ezen a területen.

Közélet Iskolája: Kezdjük azzal, hogy egyáltalán mi az a részvételi akciókutatás?

Molnár Zóra: A részvételi akciókutatás (röviden RAK) tulajdonképpen azt jelenti, hogy olyan emberek kutatnak egy témát vagy problémát, ami őket személyesen érinti, amit a saját bőrükön tapasztalnak.

Tehát nem egyetemet végzett kutatók kívülről mondják meg, hogy mi az, amit kutatni kell, hanem maguk az érintettek kutatják a saját életüket húsba vágóan érintő problémákat.

Ami még fontos ezzel kapcsolatban, hogy a RAK mindig közösségi jellegű folyamat, tehát mindig egy csoport kezdi el a kutatást, és egy közösség tapasztalatai adódnak össze benne. A mi tapasztalatunk szerint azok a kutatások eredményesek, amelyekben nem kizárólag az érintettek végzik a kutatást, hanem úgynevezett szövetséges kívülállókat is bevonnak. Ők olyan emberek, akik nem érintettek az adott témában vagy problémában közvetlenül, de a tudásukat és a képességeiket adják annak érdekében, hogy a kutatás eredményes legyen, és hatására pozitív változás indulhasson el.

A kutatás azt jelenti, hogy amikor RAK-ot végzünk, akkor is valódi kutatási eszközöket, illetve kutatási módszereket használunk. A RAK nem egy konkrét módszer, hanem inkább egy megközelítése annak, hogy a kutatásról hogyan gondolkodunk. Itt kell megemlíteni a kutatáshoz való jog fogalmát, ami Arjun Appadurai indiai-amerikai antropológus nevéhez kötődik, aki tulajdonképpen azt mondta, hogy mindenki lehet kutató, attól teljesen függetlenül, hogy járt-e egyetemre, vagy valaha tanult-e formális keretek között, hiszen mindennapi életünkben is nagyon sokszor kutatómunkát végzünk, csak ez a fogalom kicsit túl van misztifikálva.

Végül pedig az akció azt jelenti, hogy a RAK-ban nem állunk meg ott, ahol egy hagyományos kutatás rendszerint abbamarad: kitalál valaki egy kérdést, ezt megvizsgálja, összegzi az eredményeket és ebből készül egy összefoglaló. A részvételi akciókutatás célja, hogy az a tudás, amit közösen termel egy közösség vagy csoport, valós társadalmi változáshoz vezessen. Ezért nem elégszik meg azzal, hogy le vannak írva a kutatási eredmények. Már a kutatás közben, ahogy az új tudásnak a birtokába jutunk, a kutatócsoport folyamatosan megvalósít akciókat, és az is befolyásolhatja a további kutatási irányt, amit az akciók során megtudunk arról a területről, amit kutatunk. A kedvenc példám erre az Önállóan lakni – közösségben élni (erről lejjebb bővebben – szerk.) kutatásban valósult meg. Szerveztünk egy kerekasztalt, ahová meghívtuk a BKV döntéshozóit, és ők mondtak bizonyos dolgokat arról, hogy mennyi akadálymentes busz van Budapesten, és megindokolták, hogy mi az oka annak szerintük, hogy nincsen több. Ennek kapcsán rájöttünk arra, hogy még milyen adatokra van szükségünk, mit akarunk még tudni az akadálymentes tömegközlekedésről.

Ezek az akciók mindig a párbeszéd kezdeményezéséhez kapcsolódnak? Vagy lehet szó olyan akcióról is, amit nem követ közvetlen kommunikáció a kutatók és a hatalom képviselői közt? Mennyire jellemző szándék a figyelemfelhívás?

Szerintem teljesen változó. Az a cél, hogy a fennálló társadalmi hierarchia változzon, és ebből adódóan a kutatásoknak mindig közük van a hatalomhoz. De úgy is dönthet a kutatócsoport, hogy egy kiállítást akarnak csinálni, ami csak közvetett módon fog eljutni a döntéshozókhoz. Akár maga az adatgyűjtés is lehet akció. Van erre egy kedvenc példám: az Önállóan lakni kutatásban el akartunk menni különböző döntéshozókkal és szakemberekkel interjút készíteni. Ennek keretében az egyik kerekesszékes kutatótársam például a kerületének a polgármesterét megkérdezte arról, hogyan látja a kerületben a mozgássérültek lakhatási helyzetét, mennyi akadálymentes lakás van, és mikorra tervezik, hogy több legyen? Egy ilyen helyzet már önmagában megfordítja a fennálló társadalmi hierarchiát, mert nem azt szoktuk meg, hogy a kerekesszékes ember számonkéri a polgármestert. Sokszor maga az akció közvetlenül nem hat a döntéshozókra, de növeli az ügy láthatóságát, és ezen keresztül tud nyomást gyakorolni.

Még mielőtt továbbmennénk, kérlek, mondj példákat olyan módszerekre, amiket részvételi akciókutatásban lehet használni?

Nagyon-nagyon sok módszere lehet, azon is múlik, hogy a kutatócsoport mihez ért, mert jellemzően a csoport tagjainak a közös tudásából adódik össze, hogy milyen módszereket alkalmaznak, vagy milyen külső szakembert hívnak be, illetve azon is múlik, hogy éppen mit akarnak megtudni, ahhoz milyen módszer passzol. A klasszikus vagy hagyományos vonalhoz tartozik az interjúzás, kérdőívezés, közérdekű adatigénylés, szakirodalom-elemzés, dokumentumelemzés, sajtóelemzés, és vannak különböző kreatív módszerek például a Fórum Színház, fotóhang, digitális történetmesélés módszere, vagy a részvételi videózás. Ezeket egyébként egymás mellett is remekül lehet alkalmazni. Emellett nagyon fontos a kutatócsoport-tagok személyes tapasztalatainak a feldolgozása és beépítése a folyamatba, hogy a saját érintettségük is részévé váljon magának a kutatási anyagnak. Ugyanakkor ezekből önmagában nem lehet rendszerszintű következtetéseket levonni, további eszközökkel is ki kell ezeket egészíteni.

Ha már személyes tapasztalatról van szó, akkor rátérhetnénk a te személyes tapasztalataidra a RAK-kal kapcsolatban.

Az én történetem a részvételi akciókutatással tulajdonképpen még 2012-ben kezdődött. Vidékről Budapestre akartam költözni, mert itt akartam folytatni az egyetemet, mesterképzésen.

Akkor szembesültem azzal, hogy kerekesszékes emberként, ha nincs annyi pénzed, hogy magadnak vegyél egy lakást, amit aztán te akadálymentesítesz, akkor szinte lehetetlen, hogy vidékről Budapestre költözz. Ezért nagyon sokféle opciót körbejártam, legyen ez albérlet, vagy különféle kollégiumok. Végül sikerült albérletbe költöznöm, egy önkormányzati lakásba, ahol egyébként a mai napig lakom. Már akkor elkezdett foglalkoztatni az, hogy biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen mozgássérült fiatal, aki vidéken él és szeretne a családjától külön költözni, ezért szerettem volna ezzel a témával foglalkozni, de akkor még nem találtam ehhez közösséget. Aztán 2016-ban hívta fel egy barátnőm a figyelmemet arra, hogy a Közélet Iskolája olyan mozgássérült embereket keres, akiket érdekel a lakhatás mint téma, és szívesen kutatnák a saját lakhatási helyzetüket.

A felhívásból is érződött az akcióorientáltság, hogy valószínűleg több lesz ez, mint hagyományos kutatás, de engem akkor leginkább az érdekelt, hogy olyan emberekkel találkozhassak, akiket valószínűleg ugyanaz foglalkoztat, mint ami engem. Egyébként én akkor nem voltam aktivista, soha nem gondoltam, hogy az leszek, azt gondoltam, hogy majd megkapom a válaszokat a lakhatással kapcsolatos kérdéseimre, de aztán teljesen magával ragadott a RAK. Egyrészt a kutatás fókusza miatt, de összebarátkoztam Udvarhelyi Tesszával is, aki a csoportunk egyik facilitátora, szövetséges tagja volt, ő hozta a RAK-kal kapcsolatos tudást. Elkezdtek minket hívni egyre több helyre előadni, és mi is elkezdtük keresni a lehetőségeket arra, hogy több helyen is megmutassuk, mivel foglalkozunk, hol tartunk. Fokozatosan elkezdtem azt érezni, hogy nekem nagyon tetszik ez az egész megközelítés. Az Önállóan lakni csoport a kutatás lezárulta után érdekvédelmi csoporttá vált, és ennek én lettem a közösségszervezője.

A következő részvételi akciókutatás, a Küzdelmeink története és jövője kutatás ötlete 2019 tavasszal merült fel a Közélet Iskolájában. Tessza ekkor megkeresett, hogy szeretnék-e az egyik koordinátora lenni ennek a kutatásnak, amit végül vele és Sebály Bernadettel hárman kezdtünk el szervezőként, így megtapasztaltam a folyamat másik oldalát is. Ez nagyon izgalmas szakmai kihívás volt.

Jelenleg elsősorban RAK-kal dolgozni kívánó szervezeteknek, csoportoknak segítek abban, hogy ezt a megközelítést hogyan tudják a saját témájukban, közösségükben jól alkalmazni. Azt tapasztalom, hogy nagyon hasznos sok esetben, hogy van résztvevői és koordinátori tapasztalatom is, mindkét szereppel könnyen tudok azonosulni.

Ezen kívül képzéseket és műhelyeket tartok ebben a témában, és remélem, hogy az interjú nyomán többen tudják, hogy készítünk részvételi akciókutatásokat és lehet hozzánk fordulni. Emellett szeretnénk megjelenési lehetőséget adni a Közélet Iskolájában az olyan kezdeményezéseknek, melyek szintén használják a RAK-ot, de kevésbé vannak benne a köztudatban. Szeretném, ha nekik tudnánk segíteni abban, hogy láthatóbbá váljanak.

Mi a speciális abban, ahogyan a Közélet Iskolájában részvételi akciókutatást csináltok?

Az első fontos dolog, hogy mi felnőttekkel dolgozunk azokban a kutatásokban, amiket mi kezdeményezünk. Eddig három ilyen kutatás volt. 2015-ben indult a Mikor van a tetteknek ideje, ha nem ilyenkor? című kutatásunk, ez a 20. századi lakhatási mozgalmakkal foglalkozott, ahol lakásszegénységet megtapasztalt emberekkel dolgoztunk együtt. Ez a kutatás azt tűzte ki célul, hogy feltárja, milyen lakhatási szerveződések voltak Magyarországon, és segítsen azoknak, akik ma lakhatással foglalkoznak, akár aktivistaként, hogy mik azok a múltbeli sikerek, amikre lehet építeni és mik azok a kudarcok, amiket érdemes elkerülni.

Ezt követte 2016-ban az Önállóan lakni – közösségben élni kutatás, ahol pedig mozgássérült emberek és szövetségeseik vizsgálták, mik a feltételei annak, hogy egy mozgássérült ember ma Magyarországon önállóan tudjon élni. Végül 2020-21-ben a Küzdelmeink története és jövője aktivisták bevonásával azt kutatta, hogy a koronavírus-járvány okozta válsághelyzet milyen lehetőségeket tartogat az alulról jövő kezdeményezéseknek, és ezekkel hogyan tudnak élni, akár hosszú távon is.

A Közélet Iskolája szemléletének bemutatásakor kiemelném még a részvétel mélységét, ami pedig azt jelenti, hogy a kutatással kapcsolatos döntéseket milyen mértékben hozzák meg a kutatók, és milyen mértékben döntik el előre azok, akik kezdeményezik a kutatást. Mi a mély részvétel elvét szoktuk követni, ami azt jelenti, hogy minden lényeges döntést, ami a kutatáshoz kapcsolódik, a kutatócsapat együtt hoz meg. Általában egy tág témafelvetéssel indítunk, ami meghatározza a kutatás az irányát, amiben el fogunk kezdeni vizsgálódni, de a pontos kutatási kérdést mindig a kutatóinkkal együtt határozzuk meg. Ugyanígy a módszereket, adatfeldolgozást és azt is, hogy hogyan fogjuk majd az eredményeket terjeszteni, és milyen akciókat valósítunk meg. Azok a kutatásaink értek el igazán nagy hatást, ahol valamilyen szempontból hátrányos helyzetű közösségek tagjaival dolgoztunk. Részben kivétel a Küzdelmeink története és jövője, ahol ugyan aktivistákkal dolgoztunk, akik nagyon elkötelezetten kiálltak valamilyen ügy mellett, viszont ők maguk viszonylag jó társadalmi helyzetben voltak, és összességében nem tudott maga a kutatás olyan katartikus élményhez vezetni, mint akkor, amikor lakásszegénységben élő, vagy fogyatékkal élő kutatókkal dolgoztunk együtt.

A Közélet Iskolájában a RAK-nak az úgynevezett kritikai irányát képviseljük, ami azt jelenti, hogy nekünk nem csak az a fontos, hogy van egy társadalmi probléma, aminek a megoldásáért dolgozik a kutatócsoport, hanem nagyon sokat foglalkozunk azzal is, hogy mindeközben a kutatóinkkal mi történik. Képessé válnak-e arra, hogy a saját sorsukat alakítsák? Ezt úgy szoktuk megfogalmazni, hogy mennyire valósul meg a kritikai öntudatra ébredésük, ami azt jelenti, hogy mennyire ismerik fel kritikai tudatossággal azt, hogy az a probléma, amivel ők szembenéznek, nem csak őket érinti, hanem az egy tágabb struktúrának a része, és felismerik-e azt, hogy hol van az ő helyük ebben a struktúrában, és hogyan tudnak kiállni, egyrészt saját magukért, másrészt hogyan tudnak kiállni másokért is, hogy az általános helyzet változzon. Tehát leegyszerűsítve, sokat foglalkozunk azzal, hogy a kutatóink a közéletben aktívvá váljanak.

Beszéljünk egy kicsit arról, hogy milyen kihívásai lehetnek egy részvételi akciókutatásnak.

Szerintem kihívás megtalálni, hogy milyen témával érdemes kezdeni, ami egyrészt hasznos a társadalomnak, másrészt hasznos a Közélet Iskolájának is mint szervezetnek, harmadrészt pedig tényleg akarják csinálni azok az emberek, akik részt vesznek benne, vagy akiket szeretnénk, hogy részt vegyenek benne. Hogyha ezek közül bármelyik nem stimmel, akkor a RAK nem lesz sikeres. A legutóbbi kutatásunk kapcsán tanultam meg, hogyha az emberek nem tudnak elköteleződni igazán mélyen amellett a téma mellett, amit kutatnak, akkor az inkább teher lesz nekik, és nem felszabadító élmény, ami nem jó. Szerintem a kutatásokban ezek a legnagyobb kihívások: megtalálni a megfelelő témát, és felépíteni egy jó csapatot, ahol jók a dinamikák.

Lehetséges olyan forgatókönyv, hogy valaki (vagy valakik) a folyamat közben kiesik valamilyen okból kifolyólag? Volt ilyen tapasztalat, vagy el tudod képzelni, hogy egy ilyen eset felbolygatja az egész menetet és a közösséget és alapvetően megkérdőjelezi a folyamatot?

Éppen a Küzdelmeink történetében volt ilyen tapasztalat, ahol nyolcan kezdtük el, és a legvégén négy kutató maradt, ez elég durva lemorzsolódás. Szerintem itt sok tényező közrejátszott, de az egyik az volt, hogy nem találtuk meg azt a kérdést, ami mellett mindannyian igazán el tudtak köteleződni, a kutatók kényszerként élték meg a folyamatot. Ha azt akarjuk, hogy legyen 8-10 kutató, akkor 10-12 fővel ideális elindulni, így lesz a munkateher még a végén is mindenkinek elviselhető. Ha pedig azt érezzük, hogy ez a csapat ezt a témát nem tudja igazán elkötelezetten kutatni, akkor szerintem ahhoz is kell elég bátorság, hogy azt tudjuk mondani egy ponton, hogy ezt a kutatást nem tudjuk tovább csinálni, valamit újra kell gondolni: vagy új kutatókat kell bevonni, vagy pedig a kérdésfelvetésünket kell radikálisan újragondolni. Az is fontos tehát, hogy legyen annyi bátorság a csoportban, hogy ki merje mondani, a folyamat nem működik, annak érdekében, hogy a végén mindenki sokkal pozitívabb élménnyel gazdagodhasson.

Végül egy kérdés maradt hátra: mit lehet elmondani a terveitekről, elképzeléseitekről?

Tervezünk egy RAK-képzést: ez egy hétvégés képzés, ahol azt lehet megtanulni, hogy magának a RAK-megközelítésnek mik az alapfogalmai, illetve miként lehet részvételi akciókutatást indítani? Szoktunk arról is beszélni, hogy milyen etikai dilemmákkal találkozhatnak, hogyan érdemes egy ilyen folyamatnak nekiállni, milyen szempontokat kell átgondolni?

Ez egy alapozó tulajdonképpen, ahol alaptudást adunk át a résztvevőknek ahhoz, hogy saját folyamatot indíthassanak, Ezt még több eszközzel tudjuk támogatni. Egyrészt van a könyvünk, A kutatás felszabadító ereje^[1], ami elméleti alapozásra is alkalmas, és annak is utána lehet olvasni benne, hogy mások hogyan csináltak ilyesmit.

Ezen kívül vannak műhelyalkalmaink. Ezek olyan háromórás alkalmak, ahol különböző RAK-kal kapcsolatos témákkal foglalkozunk, amikre vagy egyáltalán nincs idő a képzésen, vagy pedig csak nagyon érintőlegesen. Ilyen téma például a RAK és a művészeti eszközök kapcsolata, vagy gyerekek és fiatalok bevonása a RAK-ba.

Ha valaha egyszer újra indítunk részvételi akciókutatást, akkor én mindenképpen szeretnék visszamenni a saját gyökereimhez. Szeretnék egy kritikai részvételi akciókutatást csinálni hátrányos helyzetű csoporttal, amit végigkísérhetek abban, hogy a részvevők élete hogyan változik ahhoz hasonlóan, ahogy az enyém is változott, amikor kutatóként tevékenykedtem egy évig. Ezt iszonyatosan felszabadító volt megélni.