Tényleges életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte csütörtökön a törvényszék első fokon L. Tamást, aki tavaly májusban megölte mindkét lányát, amikor láthatáson voltak nála. Bár a büntetés mértéke a lehető legnagyobb, ez teljes elégtételt nem jelenthet a gyermekeit elvesztő anyának, aki hiába kért segítséget akkor, amikor szakszerű közbelépéssel jó eséllyel megelőzhető lett volna a tragédia. A bíróság szerint nem hibáztak a hatóságok, holott számtalan jel arról árulkodott, hogy az apa veszélyt jelentett a lányokra és édesanyjukra. A büntetőperben az anya jogi képviseletét ellátó PATENT Egyesület munkatársával, dr. Spronz Júliával beszélgettünk a Magyarországon korántsem egyedülálló tragédiához vezető útról.

Zsuzsanna és volt férje házassága 2015 környékén megromlott, a nő két közös lányukkal 2018-ban elköltözött a férfitól. A gyerekek felügyeletéről, kapcsolattartásukról nem tudtak megegyezni, ezért a bírósághoz fordultak. A lányok feletti szülői felügyeleti jogot az anya kapta, de kétheti személyes láthatást biztosítottak az apának, valamint heti egyszer néhány órás kapcsolattartást is. A szülők válását tavaly júniusban, a gyilkosság után mondták ki.

„A kirendelt szakértő véleménye szerint sem az anya, sem az apa esetében nem volt feltárható pszichés zavar, a gyermekek nevelésére mindkét szülő alkalmas volt, és egyik szülő részéről sem volt kimutatható veszélyeztető tényező a gyermekek vonatkozásában”

– közölte a bíróság.

2022 májusában mégis előre kitervelten megölte két lányát L. Tamás. Ennek pedig – ahogy azt számos hasonló eset kapcsán is hangsúlyozták nőjogi szervezetek – kellett, hogy legyen előjele.

Zsuzsanna minden lehetséges helyen segítséget kért az évek alatt: járt a családsegítőnél, több rendőrségen és a gyámhivatalnál; kétszer kért távoltartást is, amit mindkétszer elutasítottak.

Spronz Júlia szerint L. Tamás tipikus bántalmazói viselkedést mutatott, melyeket szakértő szemek könnyedén kiszúrtak volna már a válóper során. Gyakorlatilag minden, a gyerekekkel kapcsolatos ügyet akadályozott, a kisebbik lányt egyszer elrabolta, és több hétig magánál tartotta; bántalmazta is feleségét, aki feljelentést tett emiatt, a férfi erre válaszul sérüléseket okozott magának, azt állítva, hogy a nő bántalmazta.

De az is többször előfordult, hogy betört a nő otthonába, ezért idén januárban elítélték magánlaksértésért. Zsuzsanna előtte hiába kért birtokvédelmet, elutasították.

Spronz szerint ugyanakkor kérdéses, hogy akkor is elítélték volna-e a férfit ezért, ha nem történt volna meg a gyilkosság – ehhez hasonló „családi vitákat” ugyanis még mindig sokszor magánügyként kezel a rendőrség, elbagatellizálva a potenciális veszélyt. Megjegyezte, hogy még a gyilkosság is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az azt megelőző magatartását a nyomozóhatóság kiskorú veszélyeztetésének minősítse.

„A lányok a haláluk előtti hetekben arról számoltak be, hogy borzasztó furcsán viselkedik: elhagyatott laktanyákba viszi őket, horrorfilmeket nézet velük, és hogy arról mesél nekik, majd Zsuzsát úgy fogja megölni, hogy az autóbalesetnek lesz álcázva.”

Nem véletlen, hogy Zsuzsanna az utolsó pillanatig azt hitte, őt fogja megölni a férje. Végül azonban lányait használta bosszúállásra „az őt ért igazságtalanságok” miatt

– mindezt több hátrahagyott  levélben is kifejtette a gyilkosság előtti napokban.

„Mindenki, aki foglalkozik családon belüli erőszakkal, felkapja ezekre a jelekre a fejét. De most megtudtuk, hogy valójában a hatóságok nem hibáztak, és mindenki megfelelően járt el, csak ez az apa nem volt hajlandó együttműködni se a feleségével, se a hatóságokkal… ez volt itt a hiba. Általános jelenség, hogy válófélben lévő szülők egymással csatározó felekké válnak, és akár még a büntetőjog eszközeit is bevetik egymással szemben” – összegezte Spronz a bíróság megállapításait, melyekkel egyáltalán nem ért egyet.

Bár felmerülhet a kérdés, hogy egy ennyire gátlástalan embert milyen hatósági intézkedés tarthat vissza, Spronz szerint mindig visszatartó erejű, ha az állami szervektől érkezik jelzés arra, hogy nincs rendben, amit csinál az illető. „Jobb helyeken erre szolgál a kockázatelemzés. Minden egyes esetben meg kellene nézni, hogy mennyire veszélyes, mi van benne az eszköztárában, milyen mértékű jogosultság tudattal rendelkezik az illető. Ezt kellett volna vizsgálni.”

Az ügyvéd szerint, ha ilyen elemzés történt volna, fel se merülhetett volna, hogy L. Tamásnak sima elviteles kapcsolattartást biztosítsanak lányaival.

Álláspontja szerint egy jól működő rendszerben, ha csak felmerülne a veszélyeztetés lehetősége, mindenképpen felügyelt kapcsolattartás jöhetne csak szóba legfeljebb. Ezzel szemben a jelenlegi gyakorlat szerint „nem akarják korlátozni a kapcsolattartási jogot, mert mi van, ha utólag kiderül, hogy nem is olyan veszélyes az az apuka, vagy csak pertaktikázásból vádolták hamisan, és visszafordíthatatlanul sérül az apa-gyerek viszony. Ezt a szemléletet meg kellene fordítani és nem a különélő szülő kapcsolattartási jogát, hanem az érintettek élethez, testi-lelki épséghez fűződő jogát helyezni előre. Ha minimális esélye is van annak, hogy veszélyben vannak a gyerekek, nem adjuk őket oda, mert jobb félni, mint megijedni” – szögezte le.

Ennek az eldöntéséhez azonban kompetens szakemberekre lenne szükség, akik jelenleg intézményes szinten nem állnak rendelkezésre a magyar igazságszolgáltatásban, szociális ellátórendszerben, gyermekvédelemben és a tágabb jelzőrendszerben. Természetesen léteznek rendkívül elhivatott, lelkiismeretes szakemberek, „de egy-egy izolált Don Quijote nem tud csodát tenni”.

„A bíróság a szakértői vélemény mögé bújik, ebben pedig az szerepelt, hogy veszélyeztető körülmény nincsen, mindkét szülő nagyon szereti a gyerekét, és a gyerekek is nagyon kötődnek hozzájuk, erre támaszkodva a bíróság megítélt egy átlagos elviteles kapcsolattartást. Ez a rendszer nem jó. Az igazságügyi pszichológus szakértők nem rendelkeznek a családon belüli erőszakra vonatkozó tudással, ismeretekkel, hogy a bántalmazókat kiszűrjék, mert a bántalmazó viselkedés nem egy pszichés probléma. Ez nem az ő szakterületük. Nem fog megjelenni a pszichológusok által alkalmazott teszteken, mert minden további nélkül átverik ezeket a teszteket, hiszen jó manipulátorok.”

Ráadásul – mint arra Spronz felhívta a bíróság figyelmét is – az egy év különbséggel készült pszichológusi szakvélemények gyökeresen mást állítottak. Míg 2021-ben még gyermeknevelésre alkalmasnak tartották az apát, a gyilkosság utáni szakvéleményben már megjelenik az egoizmus, az empátia-nélküliség és a manipulációs képesség magas foka.

A jogász úgy véli, eleve káros gyakorlat, hogy a családjogi bírók személyállapoti (vagyis pl. házassági és szülői felügyelettel kapcsolatos) pereknél  áttolják döntéseik felelősségét a szakértőnek, aki azonban nincs kiképezve az erőszak jeleinek észlelésére, így nem képes azt megfelelően felmérni. Más országokban erre a feladatra családon belüli erőszak szakértőket alkalmaznak.

Zsuzsannáék esetében például a szakértő kijelentette, hogy mindkét szülőhöz ugyanúgy kötődött a kisebbik lány, Timi, miközben Spronz szerint ordító jelei voltak annak, hogy a kislány tart az apjától, elég lett volna a horrorisztikus rajzait megnézni.

„Nem tudja egy családjogi perben eljáró szakértő megkülönböztetni az őszinte szeretetet és a traumás kötődést?”

– teszi fel a kérdést a jogász. A lány esetében ráadásul a gyámhatóság korábban kimondta, hogy védelembe kell venni az apa viselkedése miatt.

Spronz borzasztóan ártalmasnak tartja, hogy a bíróság indoklásában felmentette a hatóságokat.

Ha a számos mulasztás közül csak azt emeljük ki, hogy Zsuzsanna már vasárnap este elkezdte keresni a gyerekeit, akik nem jöttek haza apjuktól, de akkor hiába kérte, nem mozdult a rendőrség, csak napokkal később, csütörtökön kezdte keresni őket, nehéz azt gondolni, hogy komolyan vették a nő jogos aggodalmát.

A jogász azt is nehezményezte, hogy az egész nyomozási szak a nő feje fölött zajlott: nem kapott iratokat, információt, nem tartották vele a kapcsolatot, semmihez nem volt joga.

„A sajtóból értesült, hogy mi történhetett a gyerekeivel. Nem lehet azt mondani, hogy ez szakszerű és megfelelő lett volna”

– mondta.

Az aszódi tragédia nem egyedi. Azt, hogy milyen súlyos rendszerszintű hibák állnak a háttérben, bizonyítja az elmúlt évek számos, sok ponton egyező, gyerekek és anyák halálával végződő eset is – többek közt Győrben, Dunakeszin, Hetesen és Albertirsán.

A lányok édesanyja az alábbi beszédet mondta el az ítélethirdetést megelőzően a bíróságon, mely nyilvánosan elérhető a Patent Egyesület Facebook-oldalán, s melyet mi is változtatás nélkül közlünk:

„Itt állok, óriási fájdalmammal. Júlia lányom, aki 16 éves volt, itt állt a bal oldalamon. Tímea lányom, 14 éves volt, itt állt a jobbomon. Mindig együtt voltunk, egymást mindenben támogatva. Apjuk előre eltervezetten kivégezte mindkettőt. 2022. május 20-án én is meghaltam velük együtt. De mostanra erősebb lettem, mint valaha álmodni mertem volna. Élnek bennem, élnek velem, élnek általam is: Juli bátorsága, ereje, Timike kreativitása, mindkettő óriási szeretete és képessége a megbocsátásra. A tragédia az enyém, életem végéig hordozom.

De ahhoz, hogy megtörténjen, a férjem mellett sok-sok ember asszisztált mindehhez: az elhúzódó tárgyalások alatt volt ideje tervezgetni, bosszút állni. Sokan benne a szegény elhagyott apukát látták, amit a gyilkosságig alakított.

Tanulság legyen mindez másoknak, mert szülőként, tanárként, hivatalnokként, bíróként, ügyvédként, rendőrként, családsegítőként, pszichológusként minden esetben a gyermekek jogait kellene előtérbe helyeznünk.

Itt az ideje, hogy zéró tolerancia és tevőleges, gyors ügyintézés legyen az áldozatok védelmében.

Ma a gyermekáldozatokért szólok, akik ma is szenvednek, akik ma is erőszak, szülői önkény eszközei. Kiáltanak ma is, hanggal és némán: rajzokkal, feltűnő viselkedéssel. Vegyük észre, segítsünk, tegyük meg, amit megtehetünk értük!

Én is ezt teszem ma is, tanárként.

Hiszen minden abuzált, lelkileg és testileg bántalmazott gyermekszemben ma is Julika és Timike néz rám. Érzem, segítenem kell. Itt vagyok, Julika. Itt vagyok, Timike. Én maradtam. Kérnek. Ne fordítsuk el a fejünket!”