Ha az amerikaiak háborút akartak volna, akkor annak idején, 2008-ban nem Barack Obamát választják, hanem John McCaint.
Azt már eddig is sejthettük, hogy az amerikai Ukrajna-politika és a külpolitika is rossz irányba tart, és hogy Putyin inváziója megerősítette a háborús „héják” pozícióit az Egyesült Államok döntéshozatalában. Azonban azoknak a listája, akik jelenleg intézik az ukrajnai háborút amerikai részről, még így is sokkoló lehet.
Katrina vanden Heuvel nemrég a háború kezelésével kritikus think-tank, a Quincy Institute Responsible Statecraft nevű oldalán szedte össze, kik azok, akik a katasztrofális iraki inváziót is vezényelték, és most Ukrajnának is „segítenek” – minden bizonnyal jobban lerombolódni.
Ott van mindjárt a legismertebb szereplő: Victoria Nuland. Ő sokáig a washingtoni Külügyminisztérium Eurázsiai Osztályának vezetője volt, tehát az az ember, aki az Egyesült Államok európai külpolitikáját meghatározza. Nemrég helyettes külügyminiszterré nevezték ki. Történt ez mindannak ellenére, hogy az egykor Hillary Clintonnal szövetséges Nuland kifejezetten nem liberális, hanem neokonzervatív politikus. Leghírhedtebb ballépése az volt, amikor az kijevi Majdan-forradalmat követően orosz forrásból kiszivárgott több telefonbeszélgetése: ezekben arról tájékoztatta ukrán kollégáit, kinek kell vezetnie a Majdan utáni ukrán kormányt. Nem javasolta – hanem egyenesen közölte, hogy a nacionalista Batykivscsina párt elnöke, Arszenyij Jacenyuk a választott személy (Nuland politikai érzékére jellemző, hogy az illető rövid és sikertelen kormányfői karriert futott be Petro Porosenko elnöksége alatt, azóta csak néha bukkan fel a CNN-en szakkommentátorként).
Ráadásul Nuland házastársa ugyanilyen múlttal rendelkezik: férje Robert Kagan, az egyik legdühödtebb háborúpárti neokonzervatív esszéista és egyetemi tanár. Ott volt már a 2002-es afganisztáni bevonulás, a 2003-as iraki, brutális áldozatokkal járó háború, a 2012-es líbia szétesésével járó beavatkozás és a 2013-as, az Iszlám Állam felemelkedéséhez vezető szíriai beavatkozás legnagyobb támogatói között. Most is ott van, a minél hosszabb és minél véresebb ukrajnai háborút éljenzi folytonosan.
Mellette – sokkoló módon – Biden külön tanácsadónak visszahívta kormányába azt az Elliott Abramst is, aki Ronald Reagan alatt a brutális, népirtó nicaraguai contrákat támogatta anyagilag. 1986-ban óriási korrupciós botrány is kerekedett az Iran-Contra-ügyből, ugyanis kiderült, hogy az amerikaiak Khomeini ajatollahtól, illegális módon finanszírozzák a nicaraguai szélsőjobboldalt. Abrams Donald Trump alatt is kapott feladatot, akkor Venezuela rezsimjét kellett volna megbuktatnia – ez pont annyira sikerült neki, mint a nicaraguai fiaskó.
Trump alatt komoly felhördülés volt liberális körökben Abrams kinevezése miatt, aki most visszatért, ráadásul Nicaragua és Venezuela helyett velünk és régiónkkal foglalkozik.
A demokrata elit azonban nem zavartatta magát a fejlemény miatt: Martha’s Vineyard, a vezető demokrata politikusok nyári lakhelye kínosan hallgatott, nem igazán kritizált.
Elliott Abrams, Bill Kristol fehér házi tanácsadók kinevezésén persze lehet csodálkozni és bosszankodni is. Azonban látni kell, hogy ez már nem a klasszikus, demokrata külpolitikai irány. Biden izraeli látogatása után a Fehér Házban tartott október 20-i, nagy külpolitikai beszédében pedig mindezt jelezte is, amikor úgy fogalmazott – Franklin Delano Roosevelt volt elnök szavait követve – „Amerikának újra a demokrácia fegyvertárává” kell válnia. De ne legyenek kétségeink:
a Roosevelt-i szavak a hidegháború, az Öbölháború, illetve a legújabbkori polarizálódás után már nem igazán a második világháború amerikai antifasizmusát, hanem az Irak lerohanását előidéző, 9/11 utáni Bush-korszak rehabilitálását jelentik.
Történelmi tény viszont, hogy az amerikaiak éppen nagy részben azért szavaztak 2008-ban McCain helyett Barack Obamára, 2016-ban Hillary Clinton helyett Donald Trumpra, majd 2020-ban Donald Trump helyett Joe Bidenre, mert torkig vannak a lezáratlan és lezárhatatlan külföldi háborús konfliktusokkal – hát még az olyanokkal, amelyek világháborúval is fenyegetnek.
Kecskére káposztát
Mindez alapvetően nem Biden hibája volt: eredeti, 2020-2021-es hozzáállása még egészen más volt, hiszen ő maga tett nagy erőfeszítéseket az Afganisztánból való kivonulás tető alá hozására. És noha nem volt mód arra, hogy a kaotikus kivonulás után az elnök eredeti üzenete (i.e., hogy nincs szükségünk örökös háborúzásra – forever wars) megrögződjön, a szándék 2021 augusztusában még alapvetően ez volt, bár sokan ezt akkor éppen az emberi jogok nézőpontjából bírálták.
Most azonban, hogy Vlagyimir Putyin egyes vélemények szerint az Afganisztánban történteket oktalanul az amerikai kormány szövetségi stratégiájaként érthette félre, és ezért 2022 februárjában teljes megszállást indított Ukrajna ellen, ebből a félszeg demokrata próbálkozásból alig maradt valami.
Egyrészt természetesen azért, mert egy másik nagy ország provokálta az Egyesült Államokat egyik újdonsült, nagyon fontos szövetségese, Ukrajna elleni újabb agresszióval. Másrészt
a teljes stratégia naivitását is jól mutatja, hogy azt vártuk, az Egyesült Államok egyik pillanatról a másikra, csak úgy kiszállhatna birodalmi szerepköréből, ahogyan azt a Trump-támogatók jó része és még a progresszív baloldal egy része is javasolta még két éve.
Ez nem csak 2022. február 24-e és a durva orosz megszállás mutatta meg, de másfél évvel később, 2023. október 7-én, az Izrael elleni palesztin támadás is. Ezutóbbi esetben egy teljes tengerészeti anyahajó-harcegységet, mintegy ötezer amerikai tengerésszel azonnal átirányítottak a Földközi-tenger keleti részére. Az indokok még nem ismertek, lehetséges, hogy csupán Joe Biden elnök október 7-i reakcióját („Minden segítséget megadunk ebben a helyzetben Izraelnek.”) hivatottak nyomatékosítani.
Ha a Wall Street Journal október 8-i számát – amely a Hamasz és Iszlám Dzsihád támadását egyértelműen Irán katonai elitjéhez köti –, és az izraeli diplomácia számos nyilatkozatát (köztük Jákov Hadas-Handelsman budapesti nagykövetét is) megnézzük, akkor egy esetleges Irán elleni fellépés is körvonalazódhat.
Ez a fejlemény, és ez még a „szerencsésebb” eset, Gáza izraeli szárazföldi megszállásának kísérlete Ukrajnához mérhető globális háborús veszélyforrásává tette Izraelt és Palesztinát is.
Éppen ezért komoly probléma, hogy mindezt nem a klasszikus demokrata külpolitikai derékhad (Barack Obama hivatalának volt emberei például) fogják kezelni, hanem éppen az Elliot Abrams által létrehozott Vandenberg-koalíció. Ez egy Washingtonban szokásos, eseti érdekcsoport különböző, jó politikai kapcsolatokkal rendelkező szakértőkből szervezve. Jelen esetben egy, az amerikai érdekeket akár regionális háborúkkal is megvédő érdekcsoportról beszélünk, akik szívesen látnák a 1990-es és 2000-es évek „demokráciavédői” amerikai katonai beavatkozásainak visszatérését.
Abrams a Vandenberg-koalíciót a Responsible Statecraft portál egy másik elemzése szerint kifejezetten a húsz évvel ezelőtt működő Project for the New American Century (1997-2006) nyomásgyakorló lobbicsoport után mintázta. A PNA az iraki háború megindítása mellett érvelő, a Bush-kormányzatnak folytonosan, befolyásos szereplők által aláírt nyílt levelekben fordította a katonai beavatkozások felé a külpolitikát – lassan, de biztosan.
A valódi szerepüket persze a szeptember 11-i támadások után nyerték el, amikor egy csapásra a washingtoni döntéshozás kellős közepébe került a csoport. Ennek a korábbi kezdeményezésnek is szinte kizárólag jobboldali libertárius és a „demokráciaterjesztést” akár fegyverrel is támogató neokonzervatív alapítványok biztosítják az anyagi fedezetét. Így támogatóik között megtalálható a Koch-testvérek által létrehozott (klímaváltozás-szkeptikus és háborúpárti) Heritage Foundation, az American Enterprise Institute és a Hudson Institute.
A jelentés megjegyzi, a Vandenberg-koalíció egy tekintetben más: Donald Trump fellépése után immár nem is a Demokrata Párt döntéshozóit, sokkal inkább a republikánus politikusokat és szavazókat igyekszik meggyőzni arról, hogy a jobboldalnak vissza kell térni az amerikai katonai beavatkozások kritikátlan támogatásához.
A kétpárti támogatás Izrael esetében továbbra is fennáll. Az október 7-i Hamasz-támadások után egyes felmérések még a demokrata szavazók között is relatív többséget mértek Izrael fegyveres támogatásához, az Ukrajna és Oroszország háborújától idegenkedő republikánus szavazók pedig egyenesen elsöprő többséggel támogatnának egy Közel-Keleten történő katonai szerepvállalást. Hogy ez aktív, esetleg passzív – ellátó, támogató – jellegű, az persze még nem dőlt el. Az azonban, hogy Benjamin Netanjahu kormány egyértelműen szárazföldi invázióban gondolkozik a Gázai Övezet ellen, akár Irakra, Szíriára, Jordániára és az Arab-félszigetre is kiterjedő konfliktust okozhat. Irán és szoros szövetségese, a Libanoni Hezbollah ugyanis invázió esetén máris súlyos válaszcsapást ígért be. Ez pedig az Irán által támogatott, libanoni, szíriai és iraki siíta milíciákat is bevonná a konfliktusba.
A Vandenberg csoport október 4-én tette közzé, ugyancsak az iraki háborút megelőző időszakra hajazó – nyílt levelét, Joe Biden hivatalának címezve. A levél az Oroszországgal szembeni, amerikai és NATO-fellépés és lehetséges válaszok terén fogalmaz meg kritikát és javaslatokat a Fehér Ház irányába.
Ugyanakkor a republikánus képviselőkhöz is szólt, hangsúlyozva, hogy a levelet a Trump-kormányzat számos egykori és máig befolyásos embere írta alá, és hogy „Ukrajna teljes körű támogatása nem kellene, hogy demokrata politika legyen”. Később hozzáteszik: „Oroszország bármilyen mértékű győzelme óriási bátorítás lenne összes ellenségünknek.” Ezzel kapcsolatban fő ellenségként Kínát említik, és hangsúlyozzák, a fegyverszállítások és a fegyvergyártás felpörgetésére van szükség, hiszen ez több hadikiadásra bátorítja az USA NATO-szövetségeseit is, ami pedig Trump elnök egyik fő célja is volt.
Ezen kívül nyíltan írtak arról is a National Review jobboldali lapban közzétett levelükben, hogy a fegyverszállítások elsődleges előnye az amerikai gazdaság felpörgetése. Arról nem beszéltek, hogy ezzel szemben a konfliktus elhúzása és táplálása milyen gazdasági károkat okoz Európának és Ukrajnának is.
Az Abrams által vezetett csoport ezzel szemben Biden Ukrajna-politikáját, a „túl kevés, túl későn” szavakkal jellemzi. Mindezt teszi annak ellenére, hogy Biden már így is nagyon proaktív és éppen a nagy hatótávolságú tüzérségi eszközök (HIMARS rakétarendszerek, sőt, akár ATACM rendszerek) valamint F-16-osok küldésével már így is az aktív háborús szerepvállalás határán jár. De ez Abramsnek például nem elég – és kritikája ellenére immár ő is fehérházi tanácsadó. Amikor hasonló levélben Bill Clinton demokrata elnököt biztatta egy „új reagani külpolitika megalapozására”, akkor ezt még legalább ellenzékből tette, 1996-ban.
Ha pedig az izraeli-palesztin helyzetre gondolunk, a befolyásos csoport tevékenysége további aggodalmakra ad okot. Még 2022 februárjában a csoport élesen kikelt az Amnesty International jelentése ellen, amely szerint Izrael a megszállt palesztin területeken „apartheidpolitikát” folytat. Ehhez persze joguk van, de a levél, amely számos vezető amerikai neokonzervatív döntéshozó és volt nagykövet aláírását bírja, ezen kívül tagadja, hogy Izraelben a faji megkülönböztetés akármilyen formája létezne, sőt, mindenkit, aki ezekről írt, „a zsidó állam elpusztításának kísérletével” vádolt meg.
2022 elején még remélhettük, hogy a nyugati politika minden rendelkezésre álló erejével megpróbálja megelőzni a helyi konfliktusok regionális konfliktussá erősödését. A Vandenberg-csoport, Victoria Nuland és Antony Blinken külügyminisztériuma azonban úgy tűnik, épp ellenkezőleg: megpróbálja az összes, különböző Nyugat- és Amerika-ellenes középhatalmat egyetlen egy „ellentáborként” értelmezni. A neokonzervatív világképbe egyre inkább belefér, hogy az oroszok, Irán és Kína elleni fellépés egy és ugyanaz. Ha pedig ez így van, akkor akár még a világháború gondolata sem teljesen elvetendő – számukra ez a demokrácia és zsarnokság, a jó és rossz harca lenne.
Nem túl megnyugtató irányba mutatnak tehát a dolgok.
