Az alábbi beszéd 2023. október 15-i Lakásmeneten hangzott el. A lakhatási jogot zászlajára tűző demonstrációt 11. alkalommal rendezték meg, a rendezvény egyik szónoka Schelb Béla, az Utcáról Lakásba Egyesület Adj munkát! csoportjának tagja volt, aki lakhatási gondokkal küzdő embertársainkat szólította meg.

Tisztelt sorstársaim és jelenlévők!

Szónoklatom az otthont nélkülöző, lakhatási problémákkal küzdő embertömeghez szól. Akik magyar, sőt, uniós állampolgárok. Testi, lelki sérültek, anyagi nehézségek, családi konfliktusok, munkahelyvesztés, tragédiák okozták kilátástalan helyzetüket. Gyógyulásra, segítségre van szükségük. A hajléktalanságból kitörés lehetősége szinte kizárt. Aki hajléktalan, munkát nem kap, alkalmi munkákból csak tengődik. Családok bomlanak szét a hajléktalanság miatt, ami kilátástalanság elé állítja nemcsak a felnőtt generációt, hanem a gyerekeiket is.

Tömegszállás! Az alföldi juhász este behajtja a karámba a birkáit, reggel kitereli legelni! Emberre vonatkozóan, mehetnek kukázni, guberálni, talán abból lehet egy lakásra valót összeszedni? Az otthon és a család hiánya átformálja az ember gondolkodását, egyre jobban leszakad az átlagtól.

Alapvető fontosságú létkérdés: Otthon, Család, Munka. Az első elvesztése, vagy el nem érése a többit is elérhetetlenné teszi. A hajléktalan ember sérült a jogaiban, nem egyenrangú az átlagos életet élővel.

Kirekesztettség, lehúzás, távolságtartás a sorsunk.

A köztársasági elnök asszony a család segítését tartja első helyen, kérdezem, akkor mi ez a hatalmas számú kilakoltatás? Szétrobbantani ennyi családot, amikor ezek megtartását, segítését az állami költségvetésből kellene támogatni. Az Utcáról Lakásba Egyesület és a többi lakhatást segítő egyesület felveszi a kesztyűt a nem bejegyzett, de valós Lakásból Utcára Egyesülettel szemben, akik állami, banki, sőt hatósági segítséggel végzik „munkájukat”. A háború a szomszéd országban zajlik, de áldozatai itt is vannak szép számmal. Infláció, lakáshitel, stb. A hajléktalanságot, tudjuk jól, nem a jelenlegi kormányzás „szülte”, de gyarapította.

A ’80-as években Magyarországon járt Kalkuttai Teréz Anya, fogadta őt számos egyházi és világi elöljáró. „Ebben az országban is kellene alapítani egy rendházat, ami segíti és támogatja a rászorulókat!” Vezetőink mosolyogva mondták: itt nincs szükség erre! Mire Teréz Anya így szólt: de majd lesz! És sajnos igaza lett. A ‘90-es évektől kezdődően devizahitelek, nagy gazdasági válság, munkahelyek megszűnése idézte elő a hajléktalanságot, ami csak nőttön nő, de igazából egyik kormány sem tett kézzelfoghatót ellene. Volt, hogy az ország vezetői mindent elkövettek, hogy eltüntessék őket a parkokból, aluljárókból még erőszakkal is. Sorstársainkat tömegszállásokra küldik, támogatás helyett.

Amikor Ferenc pápa nálunk járt, vezetőink kereszténységükkel hivalkodva fotózkodtak, szelfiztek, megörökítve a nem mindennapi eseményt. Őszentsége békét hirdetett, vagyonos elöljáróink bőszen bólogattak.

Amikor egy vagyonos ember Jézust megkérdezte: Uram, mit kell tennem, hogy
követhesselek? Osszad szét a vagyonod a szegények között és velem jöhetsz. Hát igen, de a gazdagság nem bűn. Egy római százados kérlelte Jézust: Uram, nagyon beteg a gyermekem, kérlek, segíts neki meggyógyulni! Jézus intett: menjünk! Mire a római így szólt: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj! Vajon hányezer ember nem tudja ezt elismételni, mert nincs hajléka?

Sokan azt hiszik, hogy ezek az emberek maguk is ki tudnának lábalni ebből a bajból, ha akarnának. Szerintem a folyóba esett fuldokló ember nem kiabálna segítségért, ha partra tudna úszni.

Átmeneti szállásra lehet lecsúszni, vagy felkerülni, de mindössze két évre kap lehetőséget bárki az ott tartózkodásra. Ez idő alatt nincs lehetősége anyagi felerősödésre, hogy a szállásról kikerülve megálljon a saját lábán. Sőt, ez idő alatt magányossá, visszahúzódóvá, közösségtől elidegenedővé válik, alkoholba fojtja az amúgy is tönkrement életét. Várólista van! Ami azt jelenti, tömegek várnak bebocsátásra! Pedig az életvitel ahhoz hasonló, mint aki menetrendszerű járatra száll, jegyet nem vesz, bliccel, és nem ér célba.

Tisztelt vezetőink jó része nem képviseli választóinak az érdekeit, uralkodnak, saját vállalkozásaik kötik le idejük jó részét. Képviselőink nem hallják meg kéréseinket, panaszainkat. Hallgatásba burkolóznak az üléseken. Csak nem süketek a mi segítségkérésünkre? A jövőben csak azokat kell támogatnunk szavazatainkkal, akik kiállnak értünk, mellettünk, harcolnak az alanyi és állampolgári jogainkért, lakhatásunkért. Közöttünk szűnjön meg az, hogy öt kilogramm krumpliért, vagy egy-két ezer forint Júdás-pénzért aláír, az illető önző karrierjét segítve.

Azoknak a társainknak, akik hosszú időt töltenek, töltöttek hajléktalanszállókon, az ottani mindennapok megszokottá válnak, belenyugodva a megváltoztathatatlan, megkövesedett, beléjük ivódott életvitelbe, jövőkép, motiváció nélkül. Ez hatalmas veszteség a társadalomnak, és bírálat a vezetőknek.

A hajléktalanok, vagy átmeneti szálláson élők, mintha egy másik társadalomban élnének. Lehetőségeik, jogaik, értékrendjük nem azonos másokéval. A kilakoltatás, az otthon elvesztése sokak számára a haza elveszítését is jelenti.

Az országnak remek kirakatrendezői vannak. Vitathatatlanul szép és modern épületek, egyedülálló beruházások sora épül. Ám ha a kirakatok mögé megyünk, meghökkentő, gyomorbavágó. Fejlett országnak nevezett hazánknak nem éppen hízelgő a minősítés. Természetes, őszentségét, vagy uniós delegációkat a csodálatos látványok, panorámák lenyűgözik, ám egy igazán élő, való világot eltakarnak.

Úgy érzem, éhesek lettünk. Szeretnénk végre jóllakni!

Javaslat! Felhívás! Új projekt!

Nagy beruházás! Felkérem az összes nagyvállalatot, vállalkozást, pláne azokat, akik az ország legnagyobb projektjeiben vállaltak főszerepet, de a kisebbeket is. Politikusokat, pártokat, egyházakat, magánszemélyeket, civil szervezeteket, de még uniós forrás sem lenne rossz. Ötletem egy új, a maga nemében egyedülálló út megépítését szolgálná.

A kiindulási pont adott, ahol véget ér, mérnöki, közgazdászi, minisztériumi engedély fogja meghatározni. Az út többsávos lesz, gyorshajtóknak, mindenféle jármű részére, gyalogos forgalom részére is. Hangsúlyt kap, hogy ez egyirányú útvonal lesz. Elkészülte után a hajlék nélküli emberek indulhatnak rajta. Jöhetnek mindenfelől, szállásokról, aluljárókból, parkokból, Robin Hoodok az erdőkből. Mosolygó, derűs ábrázatokkal lépnek az útra, könnyes, boldog, megkönnyebbült arcok. Anyák kihozzák gyermekeiket az intézetekből, megérkezik az apa, fut a rég nem látott családjához, újra egyesülnek, régi kapcsolatok felélednek, véget ért a szörnyű múlt. Hajléktalan emberek tömege lepi el az utat, kacagás, öröm.

Az út végén ott az épülő város, nem luxusvillák, egyszerű otthonok. Gombamódra épülnek, hisz sokan vannak a rászorulók. Az út szélén, logók, transzparensek, cégek nevei, támogatók arcképei. Az út neve: BETELJESÜLÉS ÚTJA!

Meghatódott emberek borulnak egymás nyakába, egy angol nyelv szakos kisfiú ezt kiáltja: I go home! Én megyek haza! Ennél boldogabb, örömtelibb kifejezést nagyon rég használtak. Van egy ország, ahol felemelik az elesetteket!

Van egy ország, ahol utat építettek a szebb jövő felé a nélkülözőknek!
Van egy ország, melynek himnuszában nem a balsorson van a hangsúly, hanem az Isten áldásán, és egymás megbecsülésén!

Van egy ország, annak a neve: Magyarország!