Pintér Sándor belügyminiszter múlt csütörtökön nyújtott be törvényjavaslatot, mellyel a kormány ígérete szerint az iskolai szegregációt igyekezne visszaszorítani. Ezt negatív anyagi ösztönzőkkel érné el, ami azt jelenti, hogy pénzelvonás járna azon iskoláknak, ahol a települési szinthez képest jelentősen alacsonyabb a hátrányos helyzetű diákok aránya. Első olvasásra jelentős fordulatnak tűnik ez a Brüsszel által sakkban tartott kormánytól, amely eddig kiállt a szegregáció mellett. De hogy mit jelez előre a belügyminiszteri módosító, és mire lehet jó az intézkedés, arról szegregációval foglalkozó civil szakértőket kérdeztünk meg.

A „köznevelés területén alkalmazandó diszkriminációellenes intézkedésekről” szóló törvényjavaslat lényege, hogy ellenőrizni kell majd, hogy az egyes iskolákban mennyire tér el a hátrányos helyzetű gyerekek aránya a települési átlagtól. A rosszul teljesítő intézményeket megbüntetik majd: tíz százalékkal csökkentenék azon iskolák fenntartóinak állami támogatását, ahol a hátrányos helyzetű tanulók aránya több mint 20 százalékkal alacsonyabb a települési átlagnál a törvény hatálybalépését követő évben. Tíz százalékkal csökkentenék továbbá a támogatást, ha a települési átlaghoz képest több mint 15 százalékponttal alacsonyabb a hátrányos helyzetű tanulók aránya a törvény hatálybalépését követő második évben indult tanévben, valamint az azt követő tanévek elején.

Minderre az uniós források folyósításához van szükség – ami megmagyarázhatja, hogy a kormány miért hirdetne hirtelen hátraarcot korábbi álláspontjához képest.

Érdemes emlékeztetni ugyanis arra, hogy Orbán Viktor miniszterelnök személyesen állt ki, igen harcias stílusban a deszegregáció ellen, amikor még 2020 elején a gyöngyöspatai, szegregáció miatti kártérítések ellen szólalt fel.

A legdurvábban szegregáló iskolákhoz nem is nyúl a javaslat

Dósa Valériát, az oktatásban tapasztalható szegregáció ellen küzdő, Polgár Alapítvány az Esélyekért zászlaja alatt működő Ügykoalíció tagját, valamint Rézműves Szilviát, a Polgár Alapítvány munkatársát kérdeztük arról, mennyire komolyanvehető a kormány szegregációellenes törvényjavaslata, és mennyiben segítheti a küzdelmet a valóságban nagyon is velünk élő, és egyre súlyosabb közoktatási elkülönítés ellen.

A szakértők egyetértettek abban, hogy az intézkedés elsősorban nem a roma gyerekek együttnevelését szolgálja, annál inkább az uniós pénzek megszerzését szolgálja.

Dósa kiemelte, hogy – miképp Nahalka István oktatáskutató Facebook-bejegyzéséből is kiderül –

a szegregáció épp azon intézményekben jelenti a legsúlyosabb problémát, amelyekre a törvény nem is vonatkozik.

Pontosabban Nahalka összesítése szerint 2234 iskola közül összesen 8 olyan van, amit a javaslat értelmében szankcionálhatnának.

„Gondoltam, megnézem, hogy úgy egyébként hány olyan eset van, amikor viszont nagyon is érvényesül akár durvának mondható szelekció is, csakhogy a törvény szerint azt nem lehet majd érzékelni. És a legalább két általános iskolával rendelkező településeknek a harmada, negyede ilyen. Szerintem a szakértők azt a feladatot kapták, hogy dolgozzanak ki egy büntetést, amit szinte senkire nem lehet kivetni, de úgy látszik, mintha a szegregáció ellen tennénk valamit”

– sommázta az oktatási szakember, aki szerint a törvény tehát semmit nem ér a szelekció és a szegregáció felszámolásában.

„Az jó, hogy végre eljutott az agyukig, hogy [a szegregáció] egy komoly probléma, még ha kellett is hozzá az EU és a forrásmegvonás lehetősége, hogy erre figyeljenek végre, és tegyenek valamit. De egyértelmű, hogy látszatintézkedés”

– értékelte a helyzetet Dósa. Az Ügykoalíció debreceni tagja is rámutatott, hogy onnantól kezdve, hogy a törvény csak azon településekre vonatkozik, ahol két vagy több iskola van, nem sokat érnek a belengetett szankciók.

Ugyanis a leginkább szegregált iskolák azok, amelyek egy adott településen egyedüliként működnek. Ennek oka, hogy a jómódúbb – általában a többségi társadalomhoz tartozó – szülők az ilyen településekről sokszor elviszik a gyerekeiket másik intézménybe, akár egyházi vagy alapítványi iskolába, míg az alacsonyabb érdekérvényesítő képességű roma szülők gyerekei ottmaradnak a települési iskolában.

Ezek a legnagyobb problémákkal küzdő intézmények, ahol a hátrányos helyzetű – elsősorban roma – gyerekek aránya sokszor száz százalékos, mégsem fog történni semmi ennek a megoldása érdekében. A szakértők szerint ezen intézményeket fel kellene számolni, és integrált intézményeket létrehozni. Ez sokéves folyamat – a Pintér-féle törvényjavaslat pedig aligha alkalmas rá.

A törvényjavaslatban említett 20 százalékpontos eltérés Dósa szerint nagyon magas kilengést jelent egy településen belül, tehát ahol több iskola működik, ezért a törvény vonatkozna az adott intézményekre, ott is nagyon megengedő.

Az egész törvényjavaslaton látszik, hogy a kormány – szokásához híven – nem egyeztetett a szakértőkkel és az érintettekkel.

„Nem kérdezték meg a civil szervezeteket, a szakszervezeteket, az oktatásban résztvevő szakembereket, szakértőket. Semmifajta hatástanulmányt nem csináltak előzetesen, ilyet nem látunk. Lehet, hogy a rendőröknél működik, hogy valaki kiadja a parancsot, aztán bólogatva végrehajtják. Az iskola, az nem ilyen”

– érzékeltette Dósa a törvényalkotási folyamat módszerét.

A szakértő szerint a törvény arra lesz jó, hogy a jobb módú szülők elkezdhessenek félni, és újfent lehessen a romák ellen hergelni a társadalom jelentős részét – a „Brüsszel” miatt meghozott szabályozásra mutogatva, aminek mint kiderült, elenyésző lesz a gyakorlati következménye.

Ha pedig ez nem lenne elegendő buktató, kérdés az is, hogyan fog viszonyulni a törvény a szabad iskolaválasztáshoz. Ez ugyanis valójában – például amikor a tehetősebb szülők az említett módon elviszik más településre a gyerekeiket – szintén a szegregáció eszköze. Ezzel pedig a javaslat nem kezd semmit.

Sem a hátrányos helyzetű, sem a nem hátrányos helyzetű szülőnek nem lehet ugyanis megmondani, hogy holnaptól ide vagy oda vigye a gyerekét.

A szabad iskolaválasztás és az sni-diagnózis felszámolása nélkül semmit nem ér a „deszegregáció”

Abban Dósa Valéria és Rézműves Szilvia is egyetértett, hogy a deszegregációs intézkedéseknek a kistelepülésekre kellene koncentrálni, és ott kell „együttnevelési” folyamatot indítani, ahol nagyon magas a roma gyerekek aránya. Ennek részeként pedig érdemes lenne bezárni azokat a kistelepülési iskolákat, ahol a probléma koncentrálódik, a gyerekeket pedig inkluzív nevelés keretében kellene a többiekkel együtt oktatni. Ez pedig lehetetlen a szakértők, civil szervezetek bevonása nélkül, párbeszédre van szükség az iskolák közösségeivel – ami mind nem történik meg. A szociális szakemberek sem megkerülhetőek: mind a fogadóközösség, mind a gyerek és családja új helyzettel áll szemben, a helyzet megfelelő kezelése csak a szociális szakma bevonása mellett elképzelhető.

Ez azonban láthatóan nem célja a törvényalkotóknak. Ha pedig mégis így lenne, ott van még az egyházi és alapítványi iskolák problémája, ezek ugyanis nem kötelesek átvenni „körzetes” gyerekeket. Ezen intézmények a jelenlegi rendszerben már eddig is a szegregáció előmozdítói voltak, sok helyütt ugyanis ezek menekülőutak a jobb módú rétegek számára; vagyis azok az intézmények, ahol a gyereknek nem kell romákkal találkoznia.

„Biztos vagyok benne, hogy az egyházi és alapítványi iskoláknak van annyi lobbiereje, hogy kiskapukat találjanak, ha úgy adódik”

– fejtette ki Dósa. Rézműves szerint is fontos kérdés, hogy hogyan fog vonatkozni az egyházi iskolákra a szabályozás. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a köznevelési törvény alapján az állam több pénzt szán az egyházi intézmények, mint az állami iskolák működtetésére, ráadásul előbbieket az egyházak szervezetei is támogatják. Ezekbe általában a jobb módú szülők gyerekei járnak, ami szintén konzerválja a társadalmi egyenlőtlenségeket.

Szintén problémát jelent a gyerekek „sajátos nevelési igényű” (sni) besorolásának rendszere. Az eredeti szándék szerint – elvileg – a valamilyen okból külön figyelmet igénylő gyerekeket sorolnák ebbe a kategóriába, akikkel az oktatási rendszerben megfelelő képzettségű szakemberek kellene, hogy foglalkozzanak.

A valóság ezzel szemben az, hogy rendszerint roma gyerekekre húzzák rá, hogy sni-sek, és – miközben nincs elegendő számú és képzettségű szakember, hogy foglalkozzanak velük – valójában az sni-s osztályokba szegregálják el a romákat. Míg ugyanis a hátrányos helyzetű gyerekek elkülönítése – ismét csak elvileg – tilos volt eddig is, az sni-s gyerekeknek lehet speciális osztályokat szervezni.

Rézműves rámutatott,

„az sni-s tanulók között felülreprezentáltak a roma gyerekek, és úgy tartjuk, hogy nem minden esetben indokolt, és a legtöbbször nem indokolt a diagnózis. A diagnosztikai eljárás maga pedig a közoktatási szegregáció egyik eszköze. Már az óvodában is bekategorizálják a gyerekeket”

– fejtette ki a szakember, aki azt is elmondta, sokan iskolaéretlenül kerülnek ki az óvodából, ahol ahelyett hogy fejlesztenék a készségeiket, bekerülnek az iskolába – ahol pedig sni-kategóriába teszik őket.

Rézműves elmondta, hogy az elmúlt két évben országosan erősen megemelkedett az sni-s tanulók száma, és a statisztikákból az látszik, hogy a legutóbbi tanévben az összesen 719 118 iskolás közül majdnem 100 ezer sni-s. Ezt a rendszer nem bírja el, egyrészt tanárhiány van, másrészt a fejlesztő és gyógypedagógiai ellátottság is hiányos, legtöbbször utazó gyógypedagógusok látogatják az intézményeket.

Vagyis úgy minősítik a gyerekeket, hogy „köztudott, hogy nincs felkészülve a gyerekek fogadására a rendszer”. Az elmúlt tíz évben jelentősen emelkedett továbbá a hátrányos helyzetű gyerekek száma is, amivel ahelyett, hogy alibizne, előbb-utóbb valóban foglalkoznia kell a kormánynak.

Jelenleg ugyanis a direkt szegregáció mellett hatalmas problémát jelentenek az egyes intézmények közötti egyenlőtlenségek is, ami a szegényebb intézményekben már sok esetben azt is gátolja, hogy a törvényben előírt minőségben folyhasson a gyerekek oktatása. Ez pedig napjainkban hatványozottan sújtja a roma gyerekeket, a siralmas helyzeten pedig nem ez a törvény fog változtatni.

Abban egyetértenek a szakértők, hogy ha a kormány hatékonyan szeretne fellépni az oktatás számos nyűgje mellett a szegregációval szemben is, akkor először mindenképp egyeztetni kellene a hozzáértőkkel, szakmai szervezetekkel, civilekkel, különben olyan látszat- és fércmegoldások születnek, mint Pintér jelenlegi javaslata. Az átfogó programokra szánt jelentős források nélkül pedig biztosan nem születhet megoldás az ország egyik legsúlyosabb krízisére.

Noha már fél évszázados hagyománya van az iskolai szegregáció kutatásának – 2018-ban is jelent meg átfogó elemzés a témában – mindeddig nem sikerült megnyugtató választ adnia rá az elmúlt évtizedek oktatási kormányzatainak, már ha egyáltalán volt ilyen szándék.

Pedig a témával foglalkozó szakértőknek és a szegregáció felszámolásáért küzdő civileknek, tanároknak, szülőknek lennének releváns gondolatai a kormányzat számára, csak meg kellene őket kérdezni.