Arundhati Roy szeptember 12-én, az Azadi – Freedom, Fascism, Fiction (Azadi – szabadság, fasizmus, fikció) című esszékönyve francia fordításának alkalmából kapta meg az életművéért járó 45. Európai Esszé Díjat. A díj átvételekor beszédet mondott, amelyben Narendra Modi indiai miniszterelnök elnyomó és korrupt rendszeréről, az indiai muszlimellenes pogromokról, a nyugati országok vezetőinek képmutatásáról és rasszizmusáról, valamint az indiai emberek sanyarú helyzetéről beszélt.

Köszönöm a Charles Veillon Alapítványnak, hogy megtisztelt a 2023-as Európai Esszé Díjjal. Talán nem látszik azonnal, mennyire örülök a díjnak. Sőt, talán még kárörvendőnek is tűnhetek. A legnagyobb örömöt az jelenti, hogy ez egy irodalmi díj. Nem békedíj. Nem a kultúráért vagy a kulturális szabadságért jár, hanem az irodalomért. Az írásért. Az olyan fajta esszék írásáért, amilyeneket az elmúlt 25 év folyamán írtam.

Ezek az esszék azt követik nyomon, lépésről lépésre, hogyan süllyedt (vagy ahogy egyesek látják: hogyan emelkedett fel) India előbb a többségi uralomba, majd a teljes fasizmusba.

Igen, továbbra is vannak választások, ezért a megbízható szavazótábor biztosítása érdekében az uralkodó Bháratíja Dzsanatá Párt (BJP) szakadatlanul bombázza az 1,4 milliárdos lakosságot a hinduk felsőbbrendűségét hirdető üzenetével. Ennek eredményeképp a választások ideje a gyilkosságok, a lincselések és a kódolt üzenetek évadja. Ez a legveszélyesebb időszak India kisebbségei számára – különös tekintettel a muszlimokra és a keresztényekre.

Ma már nem csupán a vezetőinktől kell félnünk, hanem a lakosság egész szegmenseitől. A gonosz banalitása, a gonosz normalizálása ma már nyilvánvaló az utcáinkon, a tantermeinkben, számtalan közösségi terünkben. A fősodorbeli sajtó, a több száz éjjel-nappali hírcsatorna a fasiszta többségi uralom ügyének szolgálatába lett állítva. India alkotmányát gyakorlatilag félretolták. Az indiai büntető törvénykönyvet éppen újraírják. Ha a mostani rezsim 2024-ben többséget szerez, nagy valószínűséggel újraírják az alkotmányt.

Nagyon valószínű, hogy át fogják szabni a választókerületek határait – ezt hívják az Egyesült Államokban gerrymanderingnek –, hogy több parlamenti hely jusson azoknak az észak-indiai, hindi nyelvű államoknak, ahol a BJP bázisa van. Ez komoly neheztelést fog kiváltani a déli államokban, és potenciálisan India több, egymással konfliktusban álló részre bomlásához vezethet. Még ha a BJP váratlanul vereséget szenved is a választáson, a szupremacista méreg mélyen beivódik – és már ma is áthatja az összes olyan közintézményt, amelynek feladata a fékek és ellensúlyok felügyelete. Mostanra gyakorlatilag egy sem maradt – a meggyengült és aláásott Legfelsőbb Bíróság kivételével.

Hadd köszönjem meg még egyszer ezt a nagyon rangos díjat, a munkám elismerését – bár meg kell mondanom, hogy egy életműdíjtól az ember öregnek érzi magát. Talán nem színlelhetem tovább, hogy nem vagyok az. Valahogy ironikus azokért az írásokért díjat kapni, amelyekben 25 éve figyelmeztetek arra, milyen irányba tartunk – miközben figyelmeztetéseimet nem vették komolyan, hanem gyakran gúnyolták és bírálták a liberálisok és azok, akik „progresszíveknek” tekintik magukat.

De a figyelmeztetések ideje lejárt. A történelem másik fázisába léptünk. Íróként csak remélni tudom, hogy írásaim tanúskodni fognak országom életének arról a nagyon sötét fejezetéről, amely most bontakozik ki. És remélem, hogy a hozzám hasonlók művei tovább élnek, és bizonyságát szolgáltatják, hogy nem mindannyian értettünk egyet azzal, ami történt.

Nem terveztem, hogy esszéíró leszek. Csak úgy adódott.

Első könyvem Az apró dolgok istene című regény volt, amely 1997-ben jelent meg. Történetesen éppen akkor volt a korábban brit gyarmati uralom alatt álló India függetlenné válásának 50. évfordulója. A hidegháború nyolc évvel azelőtt véget ért, és a szovjet kommunizmust maguk alá temették az afgán–szovjet háború romjai. Az USA által dominált egypólusú világ kezdete volt ez, amelyben a kapitalizmus vitathatatlan győzelmet aratott. India az USA-hoz igazodott, és megnyitotta piacait a vállalati tőke előtt.

A privatizációról és a strukturális reformról zengett a szabadpiac himnusza. India elfoglalta helyét a főasztalnál. Ám 1998-ban a BJP vezetésével hindu nacionalista kormány lépett hatalomra. Első dolguk az volt, hogy nukleáris teszteket hajtsanak végre. Ezt a legtöbben – köztük írók, művészek és újságírók is – a heves, soviniszta nacionalizmus nyelvén üdvözölték. Hirtelen megváltozott, hogy mi számít elfogadható közbeszédnek.

Akkoriban – a regényemmel frissen elnyert Booker-díjam nyomán – valahogy engem is megtettek az agresszív Új-India egyik kulturális nagykövetének. Nagy magazinok címlapjain szerepeltem. Tudtam, ha nem mondok semmit, úgy vélik majd: egyetértek mindazzal, ami zajlik.

Megértettem, hogy hallgatni éppannyira politikai kiállás, mint felszólalni.

Megértettem, hogy ha felszólalok, azzal vége pályafutásomnak az irodalmi világ tündérhercegnőjeként. De azt is megértettem, hogy ha nem írom meg, amiben hiszek – bármilyen következménnyel is jár –, akkor saját magam legnagyobb ellenségévé válok, és talán soha többé nem írok.

Úgyhogy írtam, hogy megmentsem saját író énemet. The End of Imagination (A képzelet vége) című első esszémet egyszerre közölte két nagy példányszámú magazin, az Outlook és a Frontline. Azonnal árulónak és nemzetellenesnek bélyegeztek. E sértéseket babérokként fogadtam, amelyeket épp olyan rangosnak tekintettem, mint a Booker-díjat. Így indultam el azon a hosszú úton, amelyen duzzasztógátakról, folyókról, kitelepítésekről, kasztról, bányászatról, polgárháborúról írtam. Az út során mélyebben megértettem a dolgokat. A fikció és tényirodalom úgy összefonódott számomra, hogy már nem választhatók külön.

Felolvasok egy rövid részletet az Azadi című könyvem egyik esszéjéből, amely arról szól, hogy mivé lesznek ezek az esszék a világban. A címe: „The Language of Literature” (Az irodalom nyelve):

Amikor az esszék először megjelentek (elsőként nagy példányszámú magazinokban, majd az interneten, végül pedig könyvekként), vészjósló gyanúval méregették őket, legalábbis bizonyos helyeken – gyakran azok, akik nem is feltétlenül vallottak más politikai nézeteket. Ez a fajta írás nem illett bele az irodalomról alkotott hagyományos képbe. A vészjósló reakció érthető volt, különösen a taxonómiára kényesek körében, hiszen nem tudták eldönteni, pontosan mi is ez: pamflet vagy polémia, akadémiai írás vagy zsurnalisztika, úti beszámoló vagy egyszerűen irodalmi kalandorság?

Voltak, akik számára egyszerűen nem számítottak írásnak: „Jaj, miért hagytad abba az írást? Várjuk a következő könyvedet!” Mások azt képzelték, hogy csak bértollnok vagyok. Mindenféle ajánlatokat kaptam: „Drágám, odavoltam a duzzasztógátakról írt tárcádért, írnál egyet nekem a gyermekbántalmazásról?” (Ez tényleg megtörtént.) Szigorúan kioktattak (leginkább a felsőbb kasztokhoz tartozó férfiak), hogyan kell írni, milyen tárgyakról írjak, milyen hangnemben.

Más helyeken – nevezzük őket a főutaktól távol eső helyeknek – az esszéket gyorsan lefordították más indiai nyelvekre, pamfletként kinyomtatták, majd ingyen terjesztették az erdőkben és a folyók völgyeiben, a támadás alatt álló falvakban, az egyetemi kampuszokon, ahol a diákok már torkig voltak a hazugságokkal. Ezeknek az olvasóknak ott a frontvonalakon már az elharapózó tűz hangja csengett a fülében, így teljesen más elképzeléseik voltak arról, hogy mi az irodalom, vagy milyennek kellene lennie.

Ezt azért említem, mert akkor tanultam meg, hogy az irodalom helyét az írók és az olvasók építik ki. Bizonyos tekintetben törékeny hely – de elpusztíthatatlan. Amikor megsérül, újjáépítjük. Mert menedékre van szükségünk. Nagyon tetszik az elképzelés, hogy az irodalomra szükség van. Hogy az irodalom menedéket nyújt. Mindenféle menedéket.

Ma elképzelhetetlen volna, hogy bármely indiai fősodorbeli médium – amelyek kivétel nélkül vállalati hirdetésekből élnek – ilyen esszéket adjon ki. Az elmúlt húsz évben a szabadpiac, a fasizmus és az úgynevezett szabad sajtó együtt vezették keringőlépésekkel Indiát oda, ami már semmiféleképp nem nevezhető demokráciának.

Idén januárban két olyan dolog történt, ami talán mindennél jobban illusztrálja ezt. A BBC egy kétrészes dokumentumfilm-sorozatot sugárzott India: The Modi Question (India: a Modi-kérdés) címen, majd pár nappal később egy Hindenburg Research nevű kis, egyesült államokbeli cég – amely úgynevezett aktivista sortolásra specializálódott – közzétette a Hindenburg-jelentés néven ismertté vált dokumentumot, amely részletekbe menően ismertette az Adani-csoporttal – India legnagyobb vállalatával – kapcsolatos döbbenetes visszaéléseket.

A BBC–Hindenburg-pillanatot az indiai média úgy mutatta be, mint támadást India ikertornyai ellen, vagyis Narendra Modi miniszterelnök és India legnagyobb iparosa, Gautam Adani ellen – aki egészen a közelmúltig a világ harmadik leggazdagabb embere volt. Az ellenük felhozott vádak súlyosak. A BBC filmje tömeggyilkosságra való felbujtással vádolja Modit. A Hindenburg-jelentés „a vállalatok történetének legnagyobb átverésével” vádolja Adanit. Augusztus 30-án a The Guardian és a Financial Times a Szervezett Bűnözés és Korrupció Jelentési Projekt (OCCRP) által megszerzett dokumentumokra alapozva olyan cikkeket közölt, amelyek még jobban alátámasztják a Hindenburg-jelentést.

Az indiai nyomozó szervek és a legtöbb indiai médium nincsenek olyan helyzetben, hogy ezeket a történeteket kinyomozhassák vagy közzétehessék. Amikor ezt a külföldi média megteszi, mi sem egyszerűbb az ál-hipernacionalizmus jelenlegi légkörében, mint az indiai szuverenitás elleni támadásként beállítani azt.

A BBC The Modi Question című filmjének első epizódja a 2002-es muszlimellenes pogromról szól, amely Gudzsarát államon söpört végig, miután muszlimokat vontak felelősségre egy vasúti kocsi felgyújtásáért, amelyben 59 hindu zarándok égett elevenen halálra. Modit a mészárlás előtt pár hónappal nevezték ki – nem pedig választották meg – az állam főminiszterének. A film nem csak az öldöklésről szól, hanem egyes áldozatok 20 éven át tartó bolyongásáról is India jogi rendszerének labirintusában, amelynek során megőrizték hitüket, az igazságszolgáltatásba és a politikai elszámoltathatóságba vetett reményüket.

A filmben több szemtanú vallomása is szerepel; a legmegrázóbb Imtiyaz Pathané, aki tíz családtagját veszítette el a „Gulbarg Societynél lezajlott mészárlásban”; ennek során a csőcselék 60 embert gyilkolt meg, köztük Ehsan Jaffri egykori parlamenti képviselőt, akit feldaraboltak és élve elégettek. Jaffri Modi politikai riválisa volt, és egy nem sokkal korábbi választás során ellene kampányolt. A néhány napos pogrom során több hasonlóan borzalmas mészárlás zajlott le Gudzsarátban.

Az egyik ilyen mészárlás – amely a filmben nem szerepel – a 19 éves Bilkis Bano csoportos megerőszakolása és 14 családtagjának, köztük 3 éves lányának a meggyilkolása volt. Múlt augusztusban, a függetlenség napján Modi a nők jogainak fontosságáról szónokolt a nemzetnek. Kormánya ugyanazon a napon adott kegyelmet Bilkis és családja megerőszakolóinak és gyilkosainak, akiket korábban életfogytiglanra ítéltek. Börtönbüntetésük nagy részét feltételesen szabadlábon töltötték mindaddig, ekkor pedig szabad emberekként távozhattak. A börtön kijáratánál virágfüzérekkel köszöntötték őket, ma pedig a társadalom megbecsült tagjai, akik a BJP politikusaival közösen lépnek színpadra nyilvános programokon.

A BBC-filmben egy belső jelentés is szerepel, amelyet a brit külügyminisztérium rendelt meg 2002 áprilisában, és amelynek tartalmát a nagyközönség csak most ismerhette meg. Az oknyomozó jelentés becslése szerint „legalább 2000” embert gyilkoltak meg. A mészárlást előre megtervezett pogromnak nevezi, amely „az etnikai tisztogatás minden jegyét” magán viseli. Azt állítja, hogy megbízható forrásokból származó információk szerint a rendőrséget arra utasították, hogy ne lépjen közbe. A jelentés egyértelműen Modit hibáztatja. A gudzsaráti pogrom után az USA megtagadta a vízumot Moditól. Modi ezután három egymást követő választáson győzött, és 2014-ig Gudzsarát főminisztere maradt. A vízumtilalmat azután vonták vissza, hogy miniszterelnök lett.

A Modi-kormány betiltotta a filmet. Minden közösségimédia-platform betartotta a tilalmat, és minden linket, minden hivatkozást eltávolított. A film kijövetele után néhány héttel a BBC irodáit rendőrök vették körül, és adóhivatalnokok szállták meg.

A Hindenburg-jelentés azzal vádolja az Adani Csoportot, hogy „arcátlan részvénymanipulációt és számviteli csalási rendszert” alkalmazott, amely – offshore fedőszervezetek igénybevételével – mesterségesen túlértékelte kulcsfontosságú, tőzsdén jegyzett vállalatait, és felduzzasztotta az elnök nettó vagyonát. A jelentés szerint Adani hét, tőzsdén jegyzett vállalatának értékét több mint 85%-kal becsülték túl. Modi és Adani évtizedek óta ismerik egymást. Barátságuk a 2002-es gudzsaráti pogrom nyomán szilárdult meg.

Akkoriban India nagy része – beleértve a vállalati szektor nagy részét is – elborzadt a muszlimok nyílt lemészárlásától és tömeges megerőszakolásától, amelyet a „bosszúra” szomjazó önbíráskodó hindu csőcselék rendezett Gudzsarát városainak és falvainak utcáin. Gautam Adani kiállt Modi mellett. Néhány gudzsaráti iparossal létrehozta az üzletemberek új platformját. Elítélték Modi kritikusait, és támogatták Modit, amikor „A Hindu Szívek Uralkodója”-ként (Hindu Hriday Samrat) új politikai karriert indított. Így született meg az, ami ma a „fejlődés” gudzsaráti modelljeként ismert: az erőszakos hindu nacionalizmus, amely mögött komoly üzleti pénzek állnak.

2014-ben – három gudzsaráti főminiszteri mandátumot követően – Modit India miniszterelnökévé választották. A Delhiben tartott eskütételi ünnepségre magánrepülővel érkezett, amelynek törzsén Adani neve díszelgett. Modi miniszterelnökségének kilenc éve alatt Adani a világ leggazdagabb embere lett. Vagyona 8 milliárd dollárról 137 milliárdra nőtt. Csak 2022-ben 72 milliárddal lett gazdagabb – ez az összeg nagyobb, mint a következő kilenc milliárdos összesített vagyongyarapodása. Az Adani Csoport kezében összpontosul ma egy tucatnyi teherforgalmi kikötő, amelyek India teherforgalmának 30%-át bonyolítják, hét repülőtér, ahol az indiai légi utasok 23%-a fordul meg, valamint raktárak egész sora, amelyekben együttesen India gabonakészletének 30%-át tárolják. A csoport olyan erőművek tulajdonosa és üzemeltetője, amelyek az ország legnagyobb magánkézben lévő villamosenergia-termelői.

Igen, Gautam Adani a világ egyik leggazdagabb embere – de ha elnézzük a BJP-t választások idején, látjuk, hogy nem csupán India, hanem talán az egész világ leggazdagabb pártja.

2016-ban a BJP bevezette a választási kötvények rendszerét, hogy a vállalatok az identitásuk felfedése nélkül finanszírozhassák a politikai pártokat. A BJP-hez folyt be a vállalati támogatások messze legnagyobb hányada. Nagyon úgy tűnik, hogy az ikertornyoknak közös a talapzata.

Ahogy Adani kiállt Modi mellett, amikor rászorult, a Modi-kormány is kiállt Adani mellett: a parlamentben az ellenzék által feltett egyetlen kérdésre sem volt hajlandó válaszolni – sőt, odáig ment, hogy még a felszólalásaikat is törölte a parlamenti jegyzőkönyvből.

Miközben a BJP és Adami felhalmozta vagyonát, az Oxfam lesújtó jelentést tett közzé, amely szerint az indiai lakosság leggazdagabb 10%-a kezében van a teljes nemzeti vagyon 77%-a. A 2017-ben keletkezett vagyon 73%-a a leggazdagabb 1% zsebébe került, miközben a lakosság legszegényebb 50%-át jelentő 670 millió indiai vagyona mindössze 1%-kal nőtt.

Míg India elismerten hatalmas piaccal rendelkező gazdasági hatalom, addig lakossága túlnyomó része nyomasztó szegénységben él.

Milliók élnek a létfenntartáshoz elégséges fejadagokon, amelyeket Modi arcképét viselő csomagolásban kapnak kézhez. India nagyon gazdag ország nagyon szegény emberekkel. Az egyik legegyenlőtlenebb társadalom a világon. Fáradozásaiért az Oxfam Indiánál is razziát tartottak. Az Amnesty Internationalt pedig – más problémás NGO-kkal együtt szerte Indiában – addig zaklatták, amíg be nem zárt.

Mindez mit sem számított a nyugati demokráciák vezetőinek. Alig néhány nappal a Hindenburg–BBC-pillanat után, „szívélyes és termékeny” találkozók nyomán Modi miniszterelnök, Joe Biden elnök és Emmanuel Macron elnök bejelentette, hogy India 470 Boeing és Airbus repülőgépet vásárol. A megállapodás több mint egymillió amerikai munkahelyet teremt, hangsúlyozta Biden. Az Airbusokat Rolls-Royce motor hajtja majd. Rishi Sunak brit miniszterelnök kiemelte: „Az Egyesült Királyság virágzó repülőgépipara számára a határ a csillagos ég.”

Júliusban Modi állami látogatásra utazott az Egyesült Államokba, majd július 14-én díszvendégként vett részt Franciaország nemzeti ünnepén. Fel lehet ezt fogni? Macron és Biden a legkínosabb módon gazsuláltak neki – miközben pontosan tudták, hogy ebből mekkora kampánytőkét kovácsol majd Modi a 2024-es általános választáson, amelyen a harmadik mandátumáért indul. Nincs semmi, amit ne tudtak volna arról az emberről, akit felkaroltak.

Tudniuk kellett Modi szerepéről a gudzsaráti pogromban. Tudniuk kellett róla, hogy gyalázatos rendszerességgel lincselnek meg nyilvánosan muszlimokat, és hogy Modi úr kabinetének egyik tagja egyes lincselőket virágfüzérrel fogad. Tudniuk kellett a muszlim szegregáció és gettósítás egyre gyorsuló folyamatáról. Tudniuk kellett róla, hogy hindu önbíráskodók százszámra gyújtottak fel templomokat.

Tudniuk kellett arról, hogy ellenzéki politikusokat, diákokat, emberjogi aktivistákat, ügyvédeket és újságírókat vadásznak le; hogy sokakat közülük hosszú börtönbüntetésre ítélnek; tudniuk kellett a rendőrök és a vélelmezett hindu nacionalisták által végrehajtott támadásokról az egyetemeken, a történelemtankönyvek újraírásáról, a filmek betiltásáról, az Amnesty International India bezárásáról, a BBC indiai irodáiban végrehajtott razziáról, az aktivisták, újságírók és kormánykritikusok felvételéről a rejtélyes repüléstilalmi listákra, valamint az indiai és külföldi egyetemi oktatókra és kutatókra gyakorolt nyomásról.

Tudniuk kellett arról, hogy India ma 180 ország közül a 161. helyet foglalja el a World Press Freedom Index sajtószabadság-listán, hogy a legjobb indiai újságírók közül sokakat elűztek a fősodorbeli médiából, és hogy az újságírók hamarosan cenzori szabályozási rendszer alá kerülhetnek, amelyben egy kormány által kinevezett testületnek áll majd hatalmában eldönteni, hogy a kormányról szóló médiabeszámolók és kommentárok hamisak vagy félrevezetők-e. És tudniuk kellett az új IT-törvényről, amely az eltérő vélemények elfojtására szolgál a közösségi médiában.

Tudniuk kellett a kardforgató, erőszakos hindu önbíráskodó csőcselékről, amely rendszeresen és nyíltan a muszlimok megsemmisítésére és a muszlim nők megerőszakolására szólít fel.

Tudniuk kellett arról, mi zajlik Kasmírban, ahol 2019-től kezdődően hónapokra kimaradtak a kommunikációs szolgáltatások – ez volt az internet leghosszabb leállása egy demokráciában –, és ahol az újságírókat zaklatják, letartóztatják és kihallgatják. A 21. században senkinek nem volna szabad így élnie – csizmával a torkán.

Tudniuk kellett a 2019-ben elfogadott módosított állampolgársági törvényről, amely szemérmetlenül diszkriminatív a muszlimokkal szemben, azokról a tömeges tiltakozásokról, amelyeket ez kirobbantott, és arról, hogy a tiltakozások végül oda vezettek, hogy a rákövetkező évben a hindu csőcselék több tucat muszlim embert ölt meg Delhiben – épp akkor, amikor Donald Trump elnök állami látogatásra érkezett a városba, ám a gyilkosságokról egy szót sem ejtett. Tudniuk kellett arról, hogy a delhi rendőrség arra kényszerített több, súlyosan megsérült muszlim fiatalembert, akik az utcán feküdtek, hogy az indiai nemzeti himnuszt énekeljék – miközben a rendőrök sokkolóval bántalmazták és rugdosták őket. Egyikük később belehalt sérüléseibe.

Tudniuk kellett arról, hogy miközben ők maguk Modit ünnepelték, muszlimok menekültek el az észak-indiai Uttarakhand állam egyik kisvárosából, miután a BJP-hez köthető hindu szélsőségesek kereszttel jelölték meg otthonuk ajtaját, és távozásra szólították fel őket. Ma nyíltan beszélnek a „muszlimmentes” Uttarakhandról. Tudniuk kellett, hogy Modi felügyelete alatt az északkelet-indiai Manipur állam barbár polgárháborúba süllyedt. Egyfajta etnikai tisztogatás kezdődött. A központi kormányzat bűnrészes, Manipur állam kormánya pártos, a biztonsági erők megosztottak a rendőrség és mások között, és nincs parancsnoki lánc. Az internet nem működik. A hírekhez csak hetek elteltével lehet hozzájutni.

Mégis: a világ hatalmai úgy döntöttek, hogy megadják Modinak mindazt az oxigént, amelyre a társadalom szövetének felszámolásához és India felégetéséhez szüksége van. Számomra ez egyfajta rasszizmus. Demokratáknak vallják magukat, de rasszisták. Nem hisznek abban, hogy az általuk vallott „értékek” a nem fehér országokra is vonatkoznának. Persze ez régi történet.

Nem számít. Megvívjuk a saját harcunkat – és végül visszaszerezzük az országunkat. Ám ha azt hiszik, hogy a demokrácia felszámolása Indiában nem fog kihatni az egész világra, akkor valóban képzelődnek.

Mindazok számára, akik úgy hiszik, hogy India továbbra is demokrácia: az alábbiakban csak néhány eseményt említek az elmúlt hónapokban lezajlottak közül. Ezt értem az alatt, hogy másik fázisába léptünk. A figyelmeztetések ideje lejárt. Ma már épp annyira kell félnünk a lakosság egyes szegmenseitől, mint a vezetőinktől. Tehát:

Manipurban, ahol polgárháború dúl, a rendőrség, amely teljességgel pártos, átadott két nőt a csőcseléknek – amely előbb arra kényszerítette őket, hogy meztelenül vonuljanak át egy falun, majd csoportosan megerőszakolta őket. Egyiküknek a saját szeme láttára gyilkolták meg az öccsét. Az erőszaktevőkkel azonos közösségbe tartozó nők kiálltak az erőszaktevők mellett – mi több, nemi erőszakra buzdították a férfiakat.

Mahárástra államban a Vasúti Védelmi Erők egyik fegyveres tisztje végigsétált egy vonatkocsin, muszlim utasokra nyitott tüzet, és felszólította az embereket, hogy szavazzanak Modira.

Egy nagyon népszerű hindu önbíráskodó – akit fényképeken gyakran látni magas rangú politikusokkal és rendőrökkel bratyizni – felszólította a hindukat, hogy vegyenek részt egy vallásos felvonuláson, amely egy sűrűn lakott, többségében muszlimok lakta településen haladt keresztül. Ez az önbíráskodó az elsőrendű vádlott két fiatal muszlim meggyilkolásának ügyében: az áldozatokat februárban egy autóhoz kötözték, és élve elégették.

Nuh városa a nagy nemzetközi vállalatok irodáinak otthont adó Gurgaonnal határos. Nuhban géppuskákkal és kardokkal felfegyverkezett hinduk vonultak fel. A muszlimok védekeztek. Megjósolható volt, hogy a felvonulás erőszakba torkollik. Hat embert öltek meg. Egy 19 éves imámot az ágyában gyilkolták le, mecsetét pedig megrongálták és felgyújtották. Válaszként az állam kivétel nélkül ledózerolta a legszegényebb muszlim településeket. Családok százai menekültek el, hogy mentsék az életüket.

A miniszterelnöknek minderről egyetlen szava sem volt. Választási időszak van. Jövő májusban általános választások következnek. Mindez a választási kampány része. További vérontásra, tömeggyilkosságokra, másokra kent támadásokra, színlelt háborúkra kell felkészülnünk – és minden egyébre, ami képes a már polarizált lakosságot még tovább polarizálni.

Nemrég láttam egy dermesztő rövid videót, amely egy kis iskola egyik osztályában készült. A tanár odaparancsol a tanári asztalhoz egy muszlim gyereket, majd megkéri a többi tanulót, hindu fiúkat, hogy egyenként jöjjenek ki, és pofozzák meg. Azokat, akik nem ütik meg elég erősen, leszidja. Azóta annyi történt, hogy a faluban élő hinduk és a rendőrök nyomást gyakoroltak a muszlim családra, hogy ne tegyen feljelentést. A muszlim fiú tandíját visszatérítették, és a fiút kivették az iskolából.

Ami Indiában zajlik, az nem az internetes fasizmus valamilyen tágan értelmezett változata. Ez az igazi fasizmus. Nácikká váltunk. Nem csak a vezetőink, nem csak a tévécsatornáink és az újságjaink, hanem a lakosság nagy szegmensei is.

Az Egyesült Államokban, Európában és Dél-Afrikában élő indiai hindu lakosság körében sokan támogatják a fasisztákat politikailag – és anyagilag is. A saját lelkünkért, gyermekeink lelkéért, gyermekeink gyermekeinek lelkéért: ki kell állnunk! Nem számít, hogy elbukunk-e, vagy sikerrel járunk. Ez a felelősség nem csak a miénk, Indiában. Ha Modi 2024-ben győz, hamarosan az eltérő vélemények minden útját elzárják. A teremben ülők közül senki sem tehet úgy, mintha nem tudta volna, mi zajlik.

Ha megengedik, befejezésként felolvasok egy részletet az első esszémből, amelynek címe The End of Imagination (A képzelet vége). Ez az esszé egy baráttal folytatott beszélgetés a kudarcról – és egyben személyes írói kiáltványom is.

Mondtam, hogy ő amúgy is kívülről szemléli a dolgokat, abból kiindulva, hogy egy ember boldogságának, vagy mondjuk így, beteljesedésének pályája elérte a csúcsát (és ezért utána hanyatlania kell), mert véletlenül belebotlott a „sikerbe”. Ez azon a képzelőerőt nélkülöző meggyőződésen alapult, hogy a gazdagság és a hírnév kötelező alkotóeleme mindenki álmainak.

Túl sokáig éltél New Yorkban, mondtam neki. Vannak más világok. Másféle álmok. Olyan álmok, amelyekben a kudarc keresztülvihető. Tiszteletreméltó. Néha még akár törekedni is érdemes rá. Olyan világok, amelyben az elismerés nem a nagyszerűség vagy az ember értékének egyetlen fokmérője. Számtalan harcost ismerek és szeretek, magamnál messze értékesebb embereket, akik mindennap háborúba indulnak, miközben tudják előre, hogy el fognak bukni. Igaz, hogy a szó legközönségesebb értelmében kevésbé „sikeresek”, de semmi esetre sem kevésbé beteljesültek.

Az egyetlen álom, amit érdemes megtartani, mondtam neki, az az álom, hogy addig fogsz élni, amíg élő vagy, és csak akkor halsz meg, amikor halott vagy. (Jövőbelátás? Talán.)

„Konkrétan?” (Szemöldök felvonva, kicsit ingerülten.)

Megpróbáltam elmagyarázni, de nem igazán sikerült. Néha írnom kell a gondolkodáshoz. Úgyhogy leírtam neki egy papírszalvétára. Ezt írtam: Szeretni. Szeretve lenni. Soha nem feledkezni el a saját jelentéktelenségedről. Soha hozzá nem szokni a kimondhatatlan erőszakhoz és a téged körülvevő élet durva egyenlőtlenségeihez. Örömöt keresni a legszomorúbb helyeken. Nyomon követni a szépséget a búvóhelyéig. Soha nem egyszerűsíteni le azt, ami bonyolult, illetve elbonyolítani, ami egyszerű. Az erőt tisztelni, nem a hatalmat. Mindenekelőtt: figyelni. Megpróbálni megérteni. Soha nem nézni félre. És soha, soha nem felejteni.

Hadd köszönjem meg újra, hogy megtiszteltek ezzel a díjjal. Nagyon tetszett a méltatásnak az a része, hogy „Arundhati Roy az esszét a harc formájaként használja”.

Öntelt, arrogáns és kicsit buta is volna egy írótól, ha azt hinné: írásaival meg tudja változtatni a világot. De szánalmas volna, ha meg sem próbálná.

Mielőtt befejezném… csak annyit szeretnék még mondani: ehhez a díjhoz rengeteg pénz jár. Nem fogom megtartani. Megosztom azzal a sok-sok, képtelenül bátor aktivistával, újságíróval, ügyvéddel, filmfilmkészítővel, akik továbbra is szembeszállnak ezzel a rezsimmel, szinte erőforrások nélkül. Bármennyire komor is a helyzet, ne feledjék: óriási erőkkel harcolnak ellene.