A parlament őszi ülésszakának nyitányán a miniszterelnök csak olyan vállalásokat tett, amelyek kimondva sokkal nagyobb elköteleződésnek tűnnek, mint amekkora kockázatot valójában vállal velük a kormány: le is szorítja az inflációt, meg nem is; vissza sem „erőszakol” senkit Ukrajnába, de egy kicsit mégis. 

Különösen a tízes évek második felének konjunktúrája idején sokáig fel sem merült a kérdés, hogy egy nyilvános beszédben nyíltan beszél-e Orbán Viktor tényleges gazdasági-társadalmi kihívásokról; neadjisten el is ismeri-e ilyen problémák létezését, sőt akár a kormány felelősségét akár ezeknek a bajoknak az orvoslásában, akár azok kialakulásában, és milyen kontextusban teszi mindezt. Aztán a bő esztendők után az utóbbi egy-két évben, de főként a tavalyi választások óta eltelt 18 hónapban mind aktuálisabbá vált ezeknek a gondoknak a tárgyalása, illetve az, hogy milyen megoldásokkal kecsegtet a kormány. 

Azt már tavalyi őszi ülésszaknyitó beszédében is elismerte a miniszterelnök, hogy az infláció és az áremelkedések közvetlenül érintik az embereket. Persze a felelősséget szétterítve hozzátette, hogy ez nemcsak nálunk, hanem mindenhol másutt is így van Európában. Azóta aztán papírunk lett arról, hogy 

2022 első negyedéve és 2023 első negyedéve között a magyar munkavállalók a legdrámaibb reálbérveszteséget szenvedték el az OECD-országok tekintetében – amit érdemes azzal összevetni, hogy a magyarországi cégek a nemzetközi szervezethez csatlakozott 34 ország közül a legnagyobb mértékű extraprofitot zsebelték be

– valamint igazoltan nálunk a legnagyobb jelenleg is a pénzromlás mértéke az EU-ban.  

Orbán a fentieket persze nem fejtette ki ilyen nyíltsággal. De akkor mit ígért az Országgyűlésnek – és a rá figyelő állampolgároknak – idén ősszel ilyen vészjósló körülmények között a miniszterelnök?

Ismét elhangzott a már hónapok óta  – talán kissé önbeteljesítő jelleggel is –  szajkózott egyszámjegyű infláció, amelynek elérése a kormányzati retorikában egy mindenáron elérendő, sikerként értékelhető célnak számít. Hiába van gyakorlatilag teljes konszenzus az egyébként közös állásponttal kevéssé vádolható közgazdászok között is arról, hogy minden egyéb tényező változatlansága mellett már csak a önmagában a bázishatás miatt is viszonylag könnyen abszolválható az egyszámjegyű infláció elérése (azaz az előző év azonos időszakának a 2022 korábbi hónapjaihoz mérten kiugróan magas árai is közrejátszanak majd az idei év végi  számok kedvezőbb alakulásában), a miniszterelnök láthatóan továbbra is arra számít, hogy azzal majd kézzelfogható politikai hasznot is hajtva triumfálhat az év végén.

Orbán egyébként az inflációs „diadalt” csak a kormány további beavatkozásához kötve ígérte meg, azaz szükség esetén mesterségesen törik le az egyre magasabbra szökő üzemanyagárakat, amelyek veszélyeztetik a hőn áhított sikert. Biztos ami biztos, azért a Magyar Nemzeti Bankot sikerült előzetes bűnbakként feltüntetnie Orbánnak, ha esetleg mégis hiba csúszik a kormány számításába, és nem sikerül sallangmentesen az „egyszámjegyű” cél.

„Megszorításokról szó sem lehet”

Nem az üzemanyagár az egyetlen tényező, amely keresztbe tehet a kormány inflációs tervének: a reálbércsökkenés nyomán megroppant a lakossági fogyasztás, az emiatt elmaradt rengeteg áfabevétel és az ebből adódóan egyre növekvő költségvetési hiány, valamint a tartósan gyenge forint ugyancsak baljós árnyként vetülnek a miniszterelnök által megnyugtatónak szánt makrogazdasági mutató teljesítésére.

A miniszterelnök becsületére legyen mondva, hogy – bár cseppet sem kiemelt helyen – a reálbércsökkenés is szerepelt értékelésében: Orbán viszonylag nyíltan vázolta a nem túl rózsás helyzetet, és bár a kormány felelősségét ki nem mondta ez ügyben, különösebben másra sem mutogatott. Persze közvetve igen, ha azt nézzük, hogy az infláció továbbra is „szankciós”, háború is zajlik a szomszédban, meg a „multik” is indokolatlanul emelik az árakat (ez egyébként tényleg nem áll teljesen távol a nagy láncok gyakorlatától). Ami viszont az ígéreteket illeti, a miniszterelnök a bérek ügyében inkább a Pintér Sándor-i ösvényre lépett: azaz nem ígért semmit, de azt legalább majd biztosan megtartja. Egyetlen mondatával tért ki konkrétan a bérhelyzetre, miszerint:

„[…]Az év végéig egyensúlyba kell hozni a béreket az árakkal, hogy a fizetések legalább éves átlagban ne veszítsenek az értékükből, és 2024-ben a gazdaság és a bérek is újra növekedésnek induljanak”.

Az persze, hogy az alacsony mediánbér és a megzuhant kereskedelmi forgalom, az elmaradt áfabevételek végül pedig az inflációs cél elérésének veszélybe kerülése között összefüggés lenne, fel sem merült a szezonnyitó expozéban. Pedig itt igenis lett volna alkalma beavatkozni a kormánynak: azonban akkor, amikor a kabinet összehívta a munkáltatói és a munkavállalói oldal képviselőit, hogy a korábbi ígéreteknek megfelelően egy esetleges évközi minimálbér-korrekcióról tárgyaljon, a megállapodáshoz elengedhetetlen féléves inflációs prognózis számai nélkül érkezett az egyeztetésre. Így az érdemi tárgyalásokat gyakorlatilag elszabotálta a kormány, a legkisebb keresetűek januárig biztosan kénytelenek lesznek a jelenlegi fizetésükből kijönni. 

Amit viszont ténylegesen megígért a miniszterelnök, az az, hogy „megszorításokról szó sem lehet”, habár e mondat a vasúti vonalbezárások, a rezsicsökkentés csökkentése, a családtámogatások visszanyesése és számos állami beruházás felfüggesztése után már tényleg nagyon komikusan hangzik. Ugyanakkor az „egyszámjegyű” inflációhoz való szigorú ragaszkodás mellett ez is jelzi, hogy a szómágiának évtizedes szokásához híven továbbra is komoly jelentőséget tulajdonít Orbán.

A mímelt szolidaritás ígérete a „jó menekültekkel”, az ádáz küzdelemé a „rosszakkal”

Hasonlóan visszásnak tűnő ígéretet tett Orbán az ukrajnai menekültek ügyében, akikről azt mondta: „Több tízezer Ukrajnából menekült ember Magyarországon talált magának új és biztonságos otthont, és a magyar kormány nem fogja teljesíteni az ukrán kormány kérését, „[…] senkit sem fogunk visszaerőszakolni Ukrajnába”.

Visszaerőszakolásról direkt módon nincs is szó, ám ahogyan arról lapunk korábban beszámolt, a kormány éppen jelentősen visszavágta az ukrajnai menekülteknek nyújtott támogatásokat, valamint a szolgáltatások hozzáférhetőségét, nem utolsó sorban azért, hogy a front helyett inkább a magyarországi gyárakba erőszakolja a menekülteket. Az ukrajnai menekülteket is segítő Helsinki Bizottság arról számolt be, hogy egy augusztus elsejével hatályba lépett rendelet szűkítette azoknak az Ukrajnából menekülőknek a körét, akik igénybe vehetik az úgynevezett védelmi bizottságok által kijelölt szálláshelyeket, és a menekültenként járó normatív támogatást is csökkentette egy augusztus elsején hatályba lépett rendelettel. Ez a lépés ezreket kényszeríthetett lehetetlen helyzetbe. 

Ugyanitt érdemes megjegyezni, hogy a „migráns” és a menekült kifejezés használatát egy ponton gondosan, a jelek szerint elsősorban bőrszín alapján szétválasztva inváziós hadsereghez hasonlította azokat a menekülteket, akik Lampedusa szigete felől érkeznek Magyarország déli határaihoz, alaposan összemosva a menekült és az embercsempész fogalmát: 

„Magyarország déli határánál ebben az évben eddig 128 ezer betörési kísérletet hiúsítottak meg a határvadászaink, 168 súlyos támadás történt ellenük, rendőreink közül többen megsérültek. A migránsok erőszakossága egyre nő: három napja már éjszaka automata fegyverekből lőttek a közös szerb-magyar járőregységekre. A migránsok átlépték a Rubicont, ilyen körülmények között nem teljesítheti Magyarország a brüsszeli bürokraták követeléseit” – így, a menekülteket az embercsempészekkel látható tudatossággal összemosva festette le Orbán a szinte már napi rendszerességűnek mondható, feltehetően embercsempész-bandák közötti lövöldözéseket, akikkel szemben a szerbiai rendőrség érezhetően kevésbé határozottan lép fel, mint azokkal a menekültekkel szemben, akik nem ritkán éppúgy áldozatul esnek ezeknek a tűzpárbajoknak, mint a rivális bandák tagjai.