„Mesteri felügyeletére [egy történetbeli szakácséra, de ez most mindegy – M. M.] később is számíthattam, amikor például egy kibelezett Márton-napi lúd elkészítésekor – amely lúdra azon az estén Ernst Bloch filozófus volt hivatalos a friedenaui Niedstraßéra – almás, illetve a mester által javallt gesztenyés töltelék között kellett választanom. […] Akkor, a hatvanas évek végén, amikor sok felkiáltójelnek köszönhetően, igaz, csak papíron, javában zajlott a forradalom, a gesztenyét választottam. Bloch a fél mellen kívül egy szárnyat is kapott a tányérjára, és ő kapta a liba mellcsontját, amely elárulja, ki mond igazat, és ki hazudik; a csont azon nyomban hosszabb beszédre serkentette. Magasztalta a gesztenyés tölteléket, és az asztalnál mesébe fogott: hol sűrítve, hol elnyújtva elmondta Annának, nekem és a csodálkozó négy gyereknek az éretlen emberről szóló, soha véget nem érő történetét, amelynek során Münzer Tamástól eljutott Marx Károlyig, majd annak messiási küldetéséből egy levezetéssel Old Shatterhandig, általa pedig May Károlyig, hogy aztán, miként Mózes a hegy tetejéről, mennydörögjön ő is […], majd miután egy másik mesét is felvázolt – a Jancsi és Juliskát? –, magasra emelje a lerágott mellcsontot, prófétaarcára ragyogást parancsolva, felemlegesse sokat idézett elvét [a reményelvet tudniillik – M. M.], hogy aztán általában és konkrétan a hazugság dicséretét zengje. – A gyerekek az asztalnál […] tátott szájal hallgatták rendkívüli vendégünket…”

Günter Grass: Hagymahántás közben^[1]

A gesztenyével töltött libának – Grass konyhai remekének –, gondolom, sikere volt, ott és akkor, a friedenaui Niedstraßén (nem szeretném, ha nem így lett volna), és feltehetően egyértelműbb sikere, úgy tűnik, mint az illusztris vendégnek, Ernst Blochnak, aki fékezhetetlen mesélőkedvével és áruvédjegyként ráragadt optimizmusával mintha kicsit untatná és idegesítené is az amúgy elvbarát házigazdát. Amit persze csak kihallani a szövegből (vagy csak én vagyok rosszmájú olvasója a Hagymahántás közbennek?) – a vendéggel a világért sem éreztetné vendéglátója, mégiscsak Blochról van szó. Akit tisztelünk, csak nem hiszünk neki.

Pedig.

Pedig rólunk szólnak a történetek, és aki meséli őket, tudja rólunk, milyen átkozottul esendők vagyunk. Ezért a hazugság dicsérete. „Aki élni akar, annak valahogy örökké hazudnia kell magának. Nincs ember, aki az álom jótékony következményei nélkül akár egyetlen lépést is tenni bírna, vagy pláne képes volna nekifohászkodni napi munkájának.”^[2] Valahogy ezzel kezdődik „A komikus hős” címet viselő szakasz Az utópia szellemének első (1918-as) változatában. Bár Az utópia szelleme maga karcosabban vagy militánsabban kezdődik ennél a bús látleletnél – azzal, hogy

„Vagyok. Vagyunk. // Ennyi elég. Most nekünk magunknak kell elkezdenünk. Az élet a kezünkbe adatott. Magában véve réges-rég üressé vált már. Értelmetlenül tántorog, de mi szilárdan állunk, legyünk hát mi az ökle és a céljai.”^[3]

És kezdhetnénk mi is ott, ahol Bloch nekilátott, de mert nem hiszünk neki, okosabb tán „A komikus hős”-nél kezdeni. A (ha tetszik) hazugságoknál, amelyeknek valahogy megadatott a duplafenekűség. Mert hát véletlenekből vagyunk összerakva, már fogantatásunk sem rajtunk múlik, hogyan is múlhatna, és nagyon is kétséges, hogy ami utána jön, az belőlünk magunkból gombolyodnék le (mint hinni szeretnénk), mert mintha nevetséges véletlenek játszanák a sorsfordító események (a vízválasztók) szerepét.

„Ami például engem illet – meséli a véletleneken tűnődő férfi a Nyomok egyik történetében^[4] –, egy tiszteletlen órán alaposabban megvizsgálva a dolgot úgy találtam, voltaképpeni életem, hogy úgy mondjam második születésem vagy felnőtté avatásom egy olyan bajor katonatiszt elbocsájtásával függ össze, akinek még a nevét sem tudom” (és amit a véletleneken elmélkedő férfi a továbbiakban a véletlenek láncolatáról mesél, abban sok minden Bloch életrajzára hajaz). És a véletlenek (és nem is feltétlenül merő véletlenek, de ezt most hagyjuk) méltatlan játékán kifogni (ha már a hazugságokon kezdtük): voltaképp a szélhámos is csak ezt akarja, már ha Egon Witzel 34 éves hebrai szerelő szélhámos egyáltalán, csak mert egy szép nap a fejébe vette, hogy csak gondozásra adták oda annak, akiben addig az apját tisztelte; valójában ő Lesetto Riquetti von Mirabeau grófnak és feleségének, Marguérite-nek (née de Recine) a gyermeke, és igazából Riquetti Paul von Mirabeau-nak hívják – már ha szélhámos, mondtam, hiszen „végül is mit tudunk arról, hogy kik vagyunk, és milyen bizarrnak tűnhet egy halhatatlan lélek számára, amely hisz a pokolra vagy a mennyországra rendeltetett, egyszer csak szolgálólányként a konyhában csücsülve vagy szerelővé eldologiasulva viszontlátnia magát?”^[5] És ez így most már nem egyszerűen a merő véletlenekről szól. „Milyen hamisan ébreszt föl bennünket a megszokott reggel, az óra számlapja, az utca képe, a munka; milyen elhibázva térnek magukhoz az emberek ebben a rendben – ez nem a mi időnk, nem a mi terünk, még a nevünk sem ez; a címzett, akinek a vekker csörömpölése szól, nem azonos a legtöbbünkkel, és hamis az egész társadalmi ébredéstörténet, a szerelő napja bizonyosan az.”^[6]

„A szélhámosságban marad valami igen különös: valamiféle csillogásról mesél, valamiről, amire mindenki gondol, és ami mindenkit megillet.”^[7]

Amire hibbant szerelőnk, fölteszem, álmában sem gondolt, de ami átüt a hibbantságán: filozófiai krédó. Egyszerre a hidegtű pontosságával megrajzolt és szertelen. Szertelen, hiszen „a tulajdonképpeni elmúlás elvileg már mögöttünk van”.^[8] És szertelen, mert a fejtegetéseket valami olyasminek a fénye ragyogja be, ami túl van a horizonton, egy fordulaté, amely megláttatja az „új eget és új földet; mert az első föld és az első ég elmúlt vala” (Jel. 21:1), és ettől a ragyogástól hunyorognunk kell. Mégis: hogy a hazaúton járunk (hogy kell, hogy ott), amellett érvek szólnak. „Az emberek a mennyországban vannak, mondta valaki, csak nem tudják. A mennyország mindenesetre még nem tűnik jól kivehetőnek. De ha mindent leszámítunk a mondatból annak az akarását kivéve, hogy bár igaz volna – akkor az illetőnek igaza volt.”^[9]

Szélhámosok vagyunk. Mert mindenki elmondhatná magáról: „Vagyok. De még nem szereztem meg magam.”^[10] Duplafenekű ez a jellegzetes „még nem”. Mert hogy vagyok (vagyunk), és ami vagyok (amik vagyunk), az a lerágott libamellcsonttal hadonászó filozófus szerint is „elég kevés”:

„mert az emberre, mintha nem döntött volna magáról, szürke árnyék borul, és nem ölt színt semmi sem. Csak a végső valami világos: túl kevéssé húzunk egymáshoz, képesek vagyunk ostobán elmenni a másik mellett. Vagy ha meg is van bennünk a tudás, ha közel férkőzik is hozzánk a segítés, a másikká levés gondolata, amikor a dolgunkat tesszük, vagy akár még ötleteink is támadnak netán, olyankor közbelép a hiúság rosszízű öndédelgetése, és a tekintet mégis üres marad. A tetejében a legtöbben köröttünk, kivált mióta beszőtte őket a pénzgazdaság hálója, oly vastagon összekoszolódtak, hogy az ekképp leforrázottak és megjelöltek majdhogynem egyike sem fér hozzá a bonyolultabb belső rezdülésekhez. A szabadjára engedetteknek, az átszellemültebbeknek meg elevenen rothad el a lelkük, bármilyen finoman beszéljenek is, a tettet, ha a másik cselekszik, ha a másik segítséget szeretne, szentimentális élményre, erkölcsi érzékenységre cserélték. Távol áll tőlük, hogy úgy érezzék: magam vagyok a bűnös, nem a többiek, s ha sötétek, én nem világítottam eléggé nekik.”^[11]

És nem csak erkölcseink aggályosak, aggályos eszünk járása általában is.

„Korunknak csudálatos módon nemcsak, hogy könnyebb a láthatóban, mint a láthatatlanban hinne, de a látható dolgokban is valóságosabbnak tűnik számára az egyes, a fölosztott az egésznél. Annak a hajlandósága uralkodik, s ezt régóta pártolta a technika, hogy a könnyebben mozdítható, könnyebben változtatható elemeket kutassuk, onnan próbálva megmozdítani az egészt, ha lehet, csakis valami alacsony pontból próbálkozva meg a kúrálással. Ez nem marad következmények nélkül, és maga után vonja minden eredetiségnek azt a totális fölbomlását, amely már csak földi, kalkulálható dolgokat ismer, és bennük is csak a legegyszerűbb ösztönöket, tartalmakat fogadja el megváltoztathatónak és valóságosnak. Bármilyen üdvösnek bizonyult is gyakorlatilag ez a puszta részecskén kezdő nekibuzdulás, a változtatás részletekkel bíbelődő technikája, azért mégiscsak szögesen szemben áll, és talán összeegyeztethetetlen is az »ímé mindent újjá teszek« erejével és lelkületével.”^[12]

Mégis, bár „körülöttünk is mind nagyobb a sötétség, miután fölöttünk már régóta összezárult”, és

„[m]indinkább elhatalmasodik az éjszaka”, „[á]m másfelől az is igaz: még fényesen lobog a benső oldalon az énszerű láng, egyedül az lobog fényesen, és a becsaphatatlan erők benne bátran újjászülethetnek. A lélek sír bennünk, és odaátra vágyik, Istent és álmot tételez; ám ami maga előtt űzi az éjszakát, miként Orfeusz az árnyakat, az merőben a lélekből született meg, és nincs más célja, csak ez a legbensőbb Eurüdiké. Csak a szubjektum az, ami kiolthatatlan minden külső és fönti sötétségben, és hogy az Üdvözítő él, és vissza akar térni, azért, akárcsak azelőtt, most is vitathatatlanul szavatolva van; ám ő is, ahogy Isten maga is, mint minden objektivitás, elvesztette az eljöveteléhez szükséges erőt, az erőt ahhoz, hogy szemmel láthatólag ténykedjék; eljött a maradéktalanul tiszta, csak Jézus által belénk rejtett szubjektummágia, a maradéktalanul luciferikus-paraklétoszi kibontakozás ideje. Ilyenformán egyetlen menekvés kínálkozik, éspedig a külső és fönti fény éjszakájában egyedül égni képes morális Én és a hallgató, bennünket elhagyó, Szentlélekké válni habozó Isten megbotránkoztató, minden idegenségen túl önmagát kereső szövetsége mint a heroikus-misztikus »ateizmus« kiáltása, imája és mélyről fakadó hatalma a fölavatásra.”^[13]

Ha nem tudnánk amúgy is, az imént hozott idézetből kitűnhet, iszonyú gazdagsága vonul föl Az utópia szellemében a gondolati tradíciónak/elemeknek, hogy amit szélhámosságunk megsejtett vagy anticipált, annak alakot adjon – amire rá is szorulunk, mert dacára a hetyke diktumnak, hogy tudniillik a tulajdonképpeni elmúlás már mögöttünk van, azért Az utópia szelleme is az elhatalmasodott éjszakában születik. (Az utópia szelleme is, a Nyomok tudniillik a kilátástalanná váló 20-as évek végén, a Korunk öröksége menekülőben a náci Németországból, A remény elve – jórészt – amerikai emigrációban, a később írt művek egy része meg abban az iránta mind barátságtalanabb országban, ahova azt hitte, hazatér.)

Nincs tárnája a filozófia bányájának, beomlott tárnája sem sok, ahová Bloch ne merészkedne le, hogy felhozzon valamit, ami mellettünk érvel.

A fejtegetéseknek támaszt adó eszme (avagy a fejtegetésekben ott rejtőző vagy még csak nem is rejtőző kísértő, ahogy tetszik) a teológia tárnáiból való, a zsidó-keresztény misztika tanítása a teremtés művébe befalazódott Istenről, akit az ember rendeltetett kiszabadítani –

„a végső, igazi, ismeretlen, Istenen túli Isten, mindannyiunk lelepleződése, már ma is »él«, bár »megkoronázatlanul«, nem »objektiváltan«; »sír«, mint néhány rabbi mondta volt a Messiásról, a kérdésre, mit is csinál, ha egyszer képtelen »megjelenni« és megváltani; legmélyebb bensőnkben időz mint »vagyok, aki leszek«; mint »a megélt Isten sötétje«, mint az önmaga birtokba vétele, végre föltárulkozható arca, az igazi lényeg száműzetésből való visszatérte előtt uralkodó sötétség.”^[14]

(Visszatekintve Bloch prózaibban fogalmaz: „Mindenütt a sarktétel lapul: »A világ nem igaz, de haza szeretne jutni, az embernek és az igazságnak köszönhetően«”.^[15])

És – nem meglepő módon – ez vagy valami nagyon hasonló hitvallás bontakozik ki a zárórész nagy filozófiai/filozófiatörténeti esszéjéből^[16], Bloch kicsit igazságtalan és nem is olyan kicsit ironikus Kant-interpretációjából („Hisz láthatólag ugyanígy megkérdezhető, hogyan lehetségesek a jávai táncrítusok…”) és a Hegelnek szóló széles kalaplengetésből (mert „persze nincsen jobb sírásó a mindenestül tartalmi fogalomnál”),  hiszen, bár „két olyan figura vitatkozik itt, akik között lehetetlenség választani”, a tudós és igencsak végiggondolt exkurzus konklúziójaképp „Kant győz a végén” („Baader mély észrevétele kell eszünkbe jusson itt, tudniillik hogy csak az ördögnek van szüksége az anyagi, pszichológiai és világi közvetítésekre, hogy mindenestül létezővé váljék”), mert „nem kell mindennek, ami benső, szükségképp szűkösnek és gyöngének lennie” – amiért is „szükségesnek tűnik Kantot átégetni Hegelen: az Énnek kell mindenben hátramaradnia; még ha elsőre mindenfélévé el is kell idegenülnie, ha mindenen átlendülve kell is haladnia, hogy fölnyissa a világot, s mindenekelőtt hogy magát ezer kapun átverekedve megbizonyítsa magát, azért mégiscsak a kívánó, a követelő Én, a priorijának lehorgonyzatlan posztulátumvilága a rendszer egyetlen célja; és ennélfogva Kant oly biztosan trónol Hegel fölött, mint pszükhé a pneuma fölött.”^[17]

Az ősök és szövetségesek arcképcsarnokában persze Marx is föltűnik, a bálványként imádott államnak, a militarizmusnak és a hadi erényeket megéneklőknek, a bürokráciának és a jogszolgáltatásnak sistergő kritikája által fölvezetve, Marx, akinek a jámbor idillekkel való leszámolását ünnepli Bloch, akit  ugyanakkor fenntartással szemlél, amiért az „az azonos forradalmi fogalom eléggé komplikált érzületével és változatával áll[t] elő: hogy gondolkodjunk merőben gazdaságilag, a tőke fejével annak bűntette ellen, ahogy a detektív homogén a bűnözővel – ott, ahol nincs más átgondolandó, csak ami gazdasági; s csak aztán gondoljunk a magasabb élettel, ha már kivívtuk az eszme terét és szabadulását”, ami „a marxizmust a tiszta ész egy olyan Kritikájához teszi hasonlóvá, amelyhez még nem írták meg A gyakorlati ész kritikáját”, és akinek ezért – nem feltétlenül Marx örömére, de Marx eredendő filozófiai impulzusától nem idegenül – a hóna alá akar nyúlni „a túlságosan is rövid pórázon tartott szociális konstrukciót” visszahelyezve „Weitling, Baader, Tolsztoj utópikusan magasabb rendű szeretetvilágába, Dosztojevszkij emberi találkozásainak új erőterébe, az eretnektörténet ádventizmusába”.^[18] (Marx eredendő filozófiai impulzusától nem idegenül, írtam: nem kisiklás, hogy ez a mozzanat, mármint hogy Bloch tanúnak hívja a maga ügyében Marxot, később csak erősödik.)

Nem minden tárnába merészelném vagy szeretném (megengedve persze, hogy tudnám) Blochot követni, a természetfilozófiai spekulációk tárnájába például nem merészkednék le, mentségemre, voltak ezzel mások is így, nálam filozófiailag sokkal robusztusabbak. Valahogy így volt vele például Lukács is, a filozófus barát (de ennek a barátságnak a bonyolult és nem is feltétlenül épületes történetébe itt hadd ne bocsájtkozzam bele), amiről Bloch maga is megemlékezik (persze a Nyomok) egyik kis esszéjének egy (sokszor hivatkozott) bekezdésében:

„Emlék: valaki így szólt bölcs barátjához: beszélgetéseink kifinomultak és mélyek talán, míg milyen némák a kövek, és mennyire érintetlenek maradnak általunk; mily nagy a világmindenség, és milyen szegényesen »magaslik« a mi Szent Péter-bazilikánk ez előtt a háttér előtt; s főképp mi minden elmondanivalója volna magának a Földnek, ha Lisszabontól Moszkváig nyúló száját kinyitná, és csak néhány orphikus ősigét mennydörögne – ekkor a bölcs barát, a kultúra lokálpatriótája azzal válaszolt: a pofon nem érv, és a Föld? a Föld vélhetően csupa zagyvaságot mondana, hisz nem olvasta sem Kantot, sem Platónt”.^[19] (A szereposztásról: a „valaki” Ernst Bloch maga, a Bölcs barát Lukács…)

De az utalások a makanthropikus kozmoszra Az utópia szellemében voltaképp nem sok vizet zavarnak. Különben is, van valami a játékosságból is a blochi szövegben, s tán félreértéseket szülne ezt nem észrevenni. Vélhetően nem nagy érv a halhatatlanságunk mellett, hogy saját halálunkat nem tudjuk elgondolni, csak afféle képzelgésként, hiszen hogy komolyan vehessük azt, hogy „elgondolni”, ahhoz a Kant szerint minden gondolatunkat elkísérő „Én gondolom” Énje is szükségeltetnék, amely esetben tehát valami belőlünk mégiscsak életben maradna, bár a szóban forgó Én valakisége iránt épp Kant támasztott komoly kételyeket, s ha nem más volna „ő”, mint gondolkodóképességünkből faragott absztrakció, akkor az érv csak annyit mondana, hogy ha épp tűnődni találunk azon, hogy akkor most meghaltunk-e, akkor nem, nem haltunk meg, de ami a halhatatlanságot illeti, ez rajtunk édeskeveset segít. De Bloch kedvét ez nem rontja el, legalábbis annyira nem, hogy ne játszana el élvezettel a lélekvándorlás konfigurációival.^[20]

De ez mellékszál, mert amin igazán megfordul a dolog, az a legfőbb, az igazi mentő tanúnk (emlékeztetnék rá: nekünk, szélhámosoknak) a művészet (voltaképpen a zene: Az utópia szellemének legterjedelmesebb fejezete „A zene filozófiája”). A művészet, furcsa csavarral, amely csavart szépen illusztrál kettejük, mármint Bloch és a két bekezdéssel korábban már felbukkant Lukács vitája, amelyről hadd idézzünk egy fültanút. „Művészet néki – írja 1912-ben Blochról a Lukáccsal folytatott beszélgetésüket „őrült fejfájással” hallgató Lesznai Anna, aki azért odafigyelt arra, mi hangzik el – időnek előtti vétkes megállás, megalkuvás. Lukácsnak ellenteremtés, luciferi, mert ellenszegül. Blochnál, mert lanyhán megáll istennel szemben.”^[21]

Vita, mondanám, családon belül, mert hisz mindkettejük számára magától értetődik, hogy a művészet az, aminek a klasszikus idealizmus esztétikai gondolkodása tartotta, meglehetősen különleges organonja az emberi nemnek: szavak nélkül – vagy legalábbis eltiltva a spekulációtól – valami olyasmiről beszél, amire a filozófia is legföljebb csak célozni tud, és ha ennél többel próbálkozik, rajongásával nevetségessé teszi magát; olyasmiről, amit talán már mindig tudtunk, és talán mindig is reméltünk, nem mintha álmokkal traktálna minket, de álmok mozgatják belülről. Voltaképp régi nóta ez, és hogy „poetry is at bottom a criticism of life” (ez nem Bloch, még csak nem is Lukács, hanem Matthew Arnold – Lukács csak idézi őt), csak a polgári korszakra applikált átfogalmazás – ez a kritikai karakter (valaha ezt írta Régi kultúra és új kultúra című kis cikkében Lukács) a polgári korszak művészetének a jegye, a művészet (ez már nem Lukács), mondjuk, akkortól válik ellenséggé (az adversary culture oszlopává), amikortól a művészettel akadt problémáink titka valahogy az lesz, amit Diderot mond abban a félelmetesen szellemes szentenciában, történetesen a színjátszás kapcsán, hogy a színház olyan intézmény, ahol a polgár a ruhatárban leadja bűneit, hogy előadás után újra magához vegye őket. (Zárójelben: ekkortól van olyan, hogy „a művészettel akadt problémáink”, tudniillik művészetfilozófia.)

De visszakanyarodva: ahová az álom befészkeli magát, az Lukács szemében a forma – a forma, amelyről tudjuk, kényes jószág. Mert a művészet az előbb említett kritikában már nem támaszkodhatik metafizikai bizonyosságokra, nem borul fölé az a csillagos ég, amely térképe a bejárható és bejárni érdemes utaknak, sors, végzet, a hadak felsorakozása, az istenek közbeavatkozása mind elmarad, mint Don Quijote a lovagi lét eszköztárát, a művészet is vacakságokból kell megteremtse a maga ellenvilágát; meg persze formából, hogy szimbolikus súlyt kölcsönözzön banalitásoknak – példa rá a befejezés problémája, mondjuk, hogy a házasság a teremtés hetedik napjának tűnjék vagy valami majdnem ilyen jelentős izének (nem ejtve szót arról, miképp lesz házisárkány a menyasszonyból, mint Hegel méltóztatott megjegyezni). Walter Benjamin tesz egy megjegyzést A mesemondó című írásában a regényről, történetesen a fejlődésregényről, elég talányos megjegyzést ahhoz, hogy idézzem: „azáltal […], hogy egyetlen személy fejlődésébe sűríti az életfolyamatot, a lehető legtörékenyebb igazolást nyújtja az életformát meghatározó rendnek”.^[22]

Ez a „törékeny igazolás” az, ami irritálja Blochot, akiben mintha eredendően kevésbé munkált volna a forma hatalmát fenyegető veszély ébresztette aggodalom, talán épp mert – idéztük – eredendően kicsit rosszallóan tekintett erre a hatalomra –,

de hadd idézzük most már őt magát:

„A tisztán esztétikai megvilágosodás kritériuma ennélfogva végső kategóriáiban vizsgálva valahogy így fest: hogyan volnának a dolgok beteljesíthetők anélkül, hogy apokaliptikusan megszűnnének?; hogyan volna minden dolog és minden ember a maga legmagasabban fekvő határáig, az ugrás határáig űzhető, hogyan volna ábrázolható, ami még mindig annyit tesz, hogy még ha expresszionista útlevágással és közvetlenséggel is, de: visszatükrözhető, és ami túl mindezeken a legfőbb, hogyan lehetne mégis tökéletesen megvilágosodott, amíg a belső-fönti fény még rejtve van, és várat még magára az az ugrás, amely abból adódik, hogy a dolgok egészen elváltoznak, amikor ez a fény beléjük, a dolgokba, az emberekbe és a világba plántálja Jézus szívét? Ahol ez a végső esztétikai igyekezet nem pilled el, és nem rekeszt el, vakít el bennünket, nem válik pogányul immanenssé, ott a nagy művészet az anticipáció visszfénye, csillaga lesz, a sötétségen keresztül vezető hazaúton hallott vigaszdal; s mégis távolság csupán, látszat, visszfény, minden földi beteljesülés bevallott ellentmondásossága, képtelenül rá, hogy a szűkölködő ember épp neki köszönhetően leljen otthonra a kétségbeesetten anticipált dicsőségben.”^[23]

Ez a művészetfilozófiájában rejtőző csavar, mármint hogy a művészet „a sötétségen keresztül vezető hazaúton hallott vigaszdal”, persze, de „mégis távolság csupán”, az, amiért Bloch az új művészet igéjének (a formabontásnak, az „út levágásának”) a hirdetője lesz – „hisz az egész középső Görögország és a fél újkor, vagyis, eltekintve a barokktól, a reneszánsz és empire által »klasszikus« keretbe foglalt újkor a művészetet lényegében csupán az élet barátságos, világi kísérőjeként szabta alakra magának, nem pedig a lélek szükségállapotainak elcsitítójaként, nem a rútsággal, szépséggel mit sem törődő Én-expresszió vigaszdalaként, nem a magasabb megváltástörténet emberek közé letaszított másolataként”.^[24]

Hogy a művészet, még ha „távolság csupán, látszat, visszfény” is, de mégiscsak megtarthassa nekünk tett ígéretét, mármint hogy – lerázva a „pogány immanencia” kísértését – „a magasabb megváltástörténet emberek közé letaszított másolata” (afféle kóstoló: „Vorschein”), ahhoz az „ízlés elvesztése” szükségeltetik (a megszabadulás „a stílustól, a lejárt stilisztikától” „a vesződségtől és stílusművészettől megszabadított expresszió nevében”)^[25], és a pillanat, amelyben Az utópia szelleme születik, épp ezzel kecsegtet: „korunk különös levegőjében alkotásokat, műszerűtlen, stílustalan, kifejezéssel terhes és titkokat rejtő alkotásokat hozhat létre a szükséget szenvedő, az élet fáradalmai szorongatta dilettáns is”.^[26] Dióhéjban ez az az esztétikai krédó, amely (a probléma irodalma szemében) Blochot az expresszionizmus filozófusává avatta – és Lukács ellenlábasává, még jóval azelőtt, hogy Lukács az izmusok kiátkozásával kezdett volna el foglalatoskodni. Bár talán ez sem ilyen egyszerű.

Talán erre is áll, hogy „két olyan figura vitatkozik itt, akik között lehetetlenség választani”, és nem is csak a közösen vallott hitek miatt, hanem mert ördög tudja, itt, a „művészettörténet végén” (mondják, ott tanácstalankodunk), hogyan tehetnénk igazságot. Irdatlanul sokat tanultunk (meglátni, meghallani, megérteni) az avantgárdtól, de talán, talán nem csak (ha már az előbb emlegettem) az ördögnek van szüksége „az anyagi, pszichológiai és világi közvetítésekre”, hanem nekünk is, hogy a művészet még el tudja dalolni vigaszdalát – vagy másképp: ami diadalmas éneknek tűnt, talán a veszteséget gyászolta, diadal és vereség talán csak ugyanannak az érmének két oldala, és csak esetről esetre eldönthető – ha az –, mivel van dolgunk.

Talán nem azért tagadtatnak a formák, mert unalmassá váltak, és szeretnénk megtornáztatni a fantáziánkat, hanem mert (vagy: azért tagadtatnak, mert unalmassá váltak, és szeretnénk megtornáztatni a fantáziánkat, de ennek fonákján) elviselhetetlen lett, amit hogy formát konstituáljon, kiagyaltunk magunknak. Így nézve a diadalmas felülkerekedés akár menekülésnek is vélhető. És a művészet pazar dolgokat/szüzséket produkált menekültében, de a dolog logikája talán mégiscsak az, hogy ha már képtelenség elviselni a barokk stílben lefestett pógárokat, megváltás a naturalizmus (képzeld csak el A világ eredetét a szalon falán); ha képtelen pittoreszkké válni, ami Zolánál is unalmas, még megünnepelheted a színeket, a fényeket, amelyek megemelik ezt az empirikus világot; ha ennyi otthonosság soknak tűnik, lepárolható a szenvedés, a düledező székben legalább értő lélekre talál a néző megkínzottsága, az elkínzott nőcik képtelenül pontosan megrajzolt és képtelenül torz csuklója-könyöke-válla még hirdetheti, hogy milyen csinos is volna a teremtés, ha nem fojtogatna a „kozmikus elfuseráltság pora”^[27]; ha a számkivetettségből hétköznapok lettek, még ott van a nagyon közelről érzékelt tárgyak saját rendje, egy fél gitáré és egy újság fejlécének néhány betűjéé, közönyösen a megszokott és tökéletesen érdektelen tárgyi összefüggések iránt stb.

És ha már nincs semmi, ami archimédeszi pontul szolgálna a világ sarkaiból való kifordításának, amikor már nézni sincsen hova (ami a vizuális művészetek esetében elég érdekes állapot), hogy nincsen hova nézni, az is annak az allegóriája, hogy ezt a világot a szép látszat képtelen megváltani. Így nézve a diadalmas újítások a „frontvonal megrövidítésének” tűnnek (ez a vereség hadászati neve – és tán eredendően ettől a vereségtől rettegett Lukács is, mikor a dekadenciára szórta dörgedelmeit), ami nem a művészetnek szóló szemrehányás: nem a művészet tehet róla, hogy a szerető szívek egymásra találása az oltár előtt nem a teremtés hetedik napja. De a hátrálás minden lépéséhez szükséges, hogy legyen még hova hátrálni: hogy ami marad, azért a sérült életet sérült életnek mutassa, legalább finom utalásképpen; amihez hozzátartozik implicit formában, hogy tudjuk, lehetne másképp vagy másképpen kellene lennie. S ha már nincs hova hátrálni, marad a puszta jel, a jelzése annak, hogy magányosak és tanácstalanok lettünk, és nincs körülöttünk semmi, amiben akár csak egy célzást is fölismerhetnénk igaz valónkra. Nem is igazán hisszük, hogy van olyan.

Tátott szájjal hallgatjuk a rendkívüli vendéget.

Össze kellene vakarnunk magunkat, hogy higgyünk neki.