Az orbáni jobboldal visszatérően úgy konstruálja a politikai valóságot, hogy már „csak” a kulturális mezőben kell szert tenni hegemóniára, aztán a korszaképítés programja végérvényesen visszavonhatatlanná válik. Tekintve, hogy 13 éve kormányoz a jobboldal, ami időtartamát tekintve bár rövidebb, mint a rendszerváltás utáni korszak, mégsem lehet kétség azt illetően, hogy az új rend tere és jelzője az, hogy orbáni. Amennyiben viszont eltekintünk a négyéves politikai ciklus alapján történő értelmezéstől, úgy a kultúra terén a jobboldal által kívánatosnak tekinthető hegemóniateremtés okot ad annak megkérdőjelezhetőségére. És ezt nem azon az alapon javasolt megtenni (bár akár az is indokolt lenne), hogy a jobboldal szellemi hátországát képező lapok, folyóiratok vagy könyvek eladási- vagy előfizetői példányszáma vagy a Spotify-hallgatottsági adatok mögé nézünk, hanem inkább onnan, hogy röviden elgondolkodunk a hegemóniateremtés természetén.

Ha a kemény tényeket nézzük, úgy az utóbbi években jelentős piaci- és intézményi átrendeződések mentek végbe a gazdasági és a politikai alrendszert illetően. Ebből kiindulva – és a nyomában járó választói felhatalmazást tapasztalva – a helyzet egyértelmű is lehetne, már amennyiben magától értetődő, hogy a domináns és a hegemón között olyan könnyű lenne különbséget tenni. Ha ez lehetséges lenne, akkor tényleg oly egyértelmű lenne – mint azt sok fatalista és determinista ellenzéki gondolja –, hogy valamely szektorban való intenzív és domináns jelenlét az tulajdonképpen hegemónia. Az egyszerűség kedvéért fogadjuk el, hogy így van, bár a helyzetet egyébként is nehezíti, hogy a rezsim gazdasági és politikai határai és szélei képlények, továbbá folyamatos mozgásban is vannak, ugyanakkor nem célom erősíteni az ismétlődő jelleggel a rezsimtipológiákba elmerülők táborát, ahonnan nézve minden egyértelmű és világos szokott lenni.

A hegemóniateremtés nemcsak cselekvés, hanem beszéd is.

Sőt, vannak területek, ahol minden intézményteremtés ellenére is kifejezetten beszéd, ugyanis a terület jellegéből adódóan kevéssé alakítható csak jogszabályi eszközökkel, és az intézmények megléte (könyv- és terjesztői hálózat, folyóiratok, kép- és hanganyagoknak helyet adó fórumok) ellenére is a politikai közösség tagjai ki tudnak térni az ajánlat elől. Mert bár a hegemóniáról való beszédmód kevéssé tűri meg a számszerűsítést, de szemben a hegemóniára vonatkozó nyelv expanzív jellegével, a magyar társadalomnak „csak” 30 százaléka áll ma a kormányzó párt mögött (legalábbis a pártpreferencia-kutatások alapján). Jelentős pozíciófogás ez a lelkekben, de a hegemónia léte – bármely (poszt)marxista vagy jobboldali szerzőt is olvassuk – nem egyharmadnyi közösséget irányoz elő.

A hegemónia nyelve tehát a konstruálás beszéde. Előbbi nemcsak attól lesz élő, hogy számos folyóirat, hetilap és könyv jeleníti meg, hanem azáltal is, hogy a hegemóniát elbeszélő azoknak különös jelentőséget tulajdonít. Hogy írásom témájára is utaljak, a kultúra szövete sokkal kavalkádszerűbben van szőve annál, minthogy abban a hatás és jelenlét egyértelmű módon tetten érhető lenne. A kapitalizmus – így megszemélyesítve – mint a kevéssé piacosítható kulturális kapcsolódásokat háttérbe szorító ágens is tisztában van ezzel, ezért kívánja összerendezni a társadalmat egyetlenegy logika alá, úgyis mint a fogyasztás és az önmegvalósítás folyamatos értelmi és érzelmi újrakeretezése által. Ezt meglehetősen hatékonyan teszi, így a jobboldal is csak annyiban tud(na) hegemóniát teremteni, hogy a kapitalizmus keretei között kell maradnia – tekintve, hogy nem célja egy posztkapitalista társadalom elérése. Viszont a kortárs orbáni jobboldal még azon belül is további logika alá kívánja rendelni a társadalmat, mégpedig a „nemzeti blokk” társadalmi koalíciója alá. Ez a politikai szociológiai ismérveket nézve – és most eltekintek a rezsimértelmező munkák ismert igazságaiktól és közhelyeiktől – egyelőre sikeresnek bizonyul(hat), de átvihető-e a kultúra területére is?

A jobboldalon ma annyiszor van a hegemónia(teremtés) elbeszélve, mint egy egyenes vonalú egyenletes pályán zajló történet, hogy az aktuális kultúrharcok (2023 nyarán a Libri-kérdés) és az azokban történő jobboldali felülkerekedés (?) akár meg is tévesztheti a megfigyelőt. És ezen a ponton térnék vissza a kultúra területén érvényesített hegemóniakonstruálás természetére. Ez minden előrehaladása és a rendszerváltás óta nem látott, illetve tapasztalt intézményfejlesztés mellett és ellenére is főleg erőteljes beszéd. Ugyanakkor egy hegemónia megteremtéséhez és fenntartásához kifejezetten szükséges annak folyamatos elbeszélése, még akkor is, ha az nincs vagy nem úgy van. Ez nem egy jobboldali ármány, ez a politika tartozéka, úgyis mint annak elbeszélése, ami nincs, de mégis van; ha távoli is, akkor is közel; ha lehetetlen, akkor is elérhető.

Ezt a tevékenységet hívhatjuk akár képzeletnek is, ami a politikai tudás egyik ismérve. Ez tehát szükséges eleme a politikai létezésnek, hiszen ahhoz, hogy valami politikailag és kulturálisan létező legyen, azt nyelvileg és egyúttal evidensként kell megjeleníteni. Ennek révén nem csak a „kik vagyunk mi”, hanem a „kik ők” kérdése is „tematizálódik”, egyúttal az elbeszélő által kitágításra kerül saját közösségének határa, ereje pedig átütőnek tetszik. Ezt a célt el is éri a jobboldal, hiszen a baloldali és liberális közeg napról napra adja meg magát annak az érzésnek, hogy „jó, hát akkor itt fogunk élni”.

A jobboldali teoretikusok a nyelvi és kulturális univerzumok kitágításában kifejezetten hatékonyak, és nem is szégyellnek tanulni a történelmi vagy a jelenkori kritikai baloldaltól.

Terjedelmesebb könyvlistát sorolnak tőlük, olvassák őket, és gondolataikra megtermékenyítőleg hatnak. Sőt, ki is jelölik, kiket tartanak szellemi partnernek – tekintettel arra is, hogy a jobboldal saját maga nyelvi legyőzöttségét ne kockáztassák.

Nem árt hangsúlyozni még egyszer: nem szégyellnek tanulni a baloldali hagyományból. Kevéssé a kortárs baloldaltól és soha nem a mindenkori liberalizmustól, hanem a baloldal tradíciójából. Ezzel aztán úgy nyelvileg, mint tartalmi értelemben egyre totálisabbá válik a nyelvük. Vannak szerzőik, akik mélységében tudják, mi a céljuk ezzel, és vannak szerzőik, akik pedig azokat olvassák, akik mélységében tudják, mi ezzel a céljuk. Zavarba is ejtheti a baloldalt (utóbbi alatt azokat a személyeket és közösségeket értem, akik ismerik azt a hagyományt, legalább olvasás szintjén, ahonnan a jobboldal elemel) ez a gyarmatosítás vagy „name dropping”, azaz az a „bizonyítékként ható” jelenség „amikor valaki szerzők tömkelegével hivatkozik saját tézisének alátámasztására, miközben az említettek gondolatait általában kifejtés nélkül hagyja, és azt sem mondja meg, hogyan kapcsolhatók össze egymással, vagy mely pontokon bizonyulnak egymással összeférhetetlennek” (Philippe Corcuff). Ez utóbbi gyakorlat nem (egyformán) jellemző mindenkire, és ha a Kommentár egyes kordiagnózis-jellegű írásait olvassuk, esetleg a Mandiner egyes vendégszerzőit, Böszörményi-Nagy Gergelynek a printben megjelenő könyvajánlóit vagy a portál munkatársának substack-oldalát, illetve egyes könyvek kiadására, majd reprezentálására gondolunk, úgy az idézett eljárásra akad példa. Sokkal inkább jellemző ez a másodvonal megszólalóira. A lényeg viszont kevéssé ez, a szellemi barkácsolás ugyanis valójában a hegemóniateremtés állandósuló feltétele is. Zajlik a nyelv folyamatos tágítása, a hegemón szellemi alakulat társadalommal szembeni távolsághiányának konstruálása, azaz annak képzete és fantáziája, hogy kulturálisan is egy új korszakba lépett az ország.

Pedig vannak szögek, melyekből nézve a folyamatokat, minden intézményfejlesztés- és teremtés ellenére (ami hagyományát tekintve a baloldalra is jellemző volt, jövője pedig csak akkor lesz, ha ragaszkodik is tradíciójához, de erről később), a helyzet kevéssé változott az évek alatt. A Tihanyi tézisek és a saját mércét és kánont szorgalmazó gondolkodás aktuális eredményességének lehet-e vajon tükre az, amit L. Simon László így fogalmaz meg: „Amikor viszont a kultúráról, az identitásképzésben és -erősítésben kimagasló szerepet jelentő művészeti területekről beszélünk, akkor az előttünk tornyosuló feladatokat látjuk csak, s nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy mind az emlékezetpolitikában, mind a művészeti intézményrendszer tartalommal való megtöltésében látványosak az adósságaink.” Érdemes lenne ezeket a sorokat azoknak az ellenzékieknek is olvasni, akik szerint „ezek letaroltak mindent a kultúrában”.

Természetesen ehelyütt nem kívánok eltekinteni az erőforrás különbségektől, az egyes (állami) ösztöndíjak teremtette emberi és pályázati „nehezékektől”, de van egy olyan felvetésem is, hogy ezek mögött az ellenzéki mondatok és nagy sóhajok mögött két dolog rejlik. Egyrészt a kultúra fogalmiságának hol nagyon is szűk, hol pedig tág, de leggyakrabban individualista elgondolása. Másrészt a kultúra terén az állam stratégiai jelenlétének elutasítása, nem függetlenül az aktuális pozícióvédő, kulturális mezőn belüli hatalmi viszonyok konzerválása céljából (ehelyütt a 2010 előtti időszakra, a szintén inkább domináns, mint hegemón kultúraalakítók gyakorlataira utalok). Mindkét gyakorlat idegen a baloldali hagyománytól. Abban az államnak a kultúra tekintetében nem rásegítő, azaz a piacot pátyolgató vagy annak egyenlőtlenségeit pályázatokkal és egyéb támogatási formákkal újratermelő szerepe van, hanem aktív, a társadalmi igazságosságot elősegítő feladata (ennek tartalmára szintén később visszatérek).

A mai magyar jobboldal „csak” azt csinálja saját ideológiai meggyőződésétől vezérelve, amit saját értékei felől nézve a baloldali politika (bármely hagyományát is vesszük alapul) csinált (volna) 100-120 évvel ezelőtt, és amit – az itthon csodaként kezelt – bécsi szociáldemokrácia csinál időtlen idők óta.

Korábban a történelmi kontinentális baloldal sem tett mást, mint saját értékalapon (nem pedig társutas ideológiai, úgymint liberális) intézményeket hozott létre, írott kultúrát és szellemi műhelyeket teremtett, amelyek aztán az egyéneknek kompetenciákat adtak ahhoz, hogy magukat úgy élhessék meg, ahogyan értékeik alapján szeretnék. Intézményesült, politikai családon belül kulturális értelemben is hálózatokat létesített, és mindehhez forrásokat rendelt.

A mai jobboldal pont azt értette meg a baloldali tradícióból (és nem csak Gramsciból, akinek gondosan szelektált gondolatait ráfektetik saját elődjeikre), hogy az állam nem egy közigazgatási monstrum. Ezzel nem legitimálni kívánom, és nem is tartom kívánatosnak egy baloldali politikára nézve azt az eszméletlen mértékű, minden más kulturális tartalmat és képzési formát jobb esetben „csak” vegetálni hagyó, rosszabb esetben ellehetetlenítő építkezést, amit a jobboldal folytat, de egy baloldali politika világnézetét is tükröznie kell a finanszírozási és támogatási politikának. Ez pedig csakis az állam cselekvése által lehetséges.

---

Mindenkinek, aki a kultúráról stratégiai értelemben beszélni kíván, előtte azt kell tudni, hogy „ki is ő valójában”. Mi az a norma és értékrendszer mely alapján elképzeli az ideális, el nem érhető, de folyamatos közeledés szándékával és cselekvésében elgondolt világot. Erre egy konzervatív, liberális vagy baloldali más-más válaszokat ad. Nem véletlen, hogy a 2022-es ellenzéknek a kultúra terén semmilyen érdemi koncepcionális terve nem volt, hiszen nem világnézeti alapon szerveződött, hanem az antiorbánizmus ideológiája alatt. És erről talán legkevésbé a Késelés Villával rendezvényén jogos kritikát elviselni kényszerülő Inkei Péter tehet, akinek korábban volt olyan kiinduló dokumentuma, ami irányt adhatott volna annak, aki politikusként vagy háttéremberként gondolni akart volna bármit is a kultúráról.

Ahogyan az sem baloldali világnézet, hogy „sokszínűség”.

A sokszínűség értelmes és kívánatos, de nem ad prioritást egy baloldalinak. Mert bár a sokszínűség nem zárja ki a priorizálást vagy a hangsúlyok megadását, de téves felfogásával a piaci (egyenlőtlen) viszonyok újratermeléséhez is hozzájárulhat – ahogy az történt 2010 előtt. Hogy tudjuk mi a prioritás vagy hangsúly, ahhoz tehát tudni kell, hogy „kik vagyunk mi”. A jobboldal ezt kétségkívül meg tudja válaszolni, és ennek alapján ki is jelöli kultúrpolitikájának szempontjait, majd átviszi ezt az államról mint értékközösségről vallott felfogásába. A jobboldali nyelvi- és képzelet-expanzió nem azáltal áll elő, hogy gondolatrendszere univerzális lett a magyar társadalomban, hanem azáltal, hogy nem áll vele szemben egyértelmű prioritásokat és gyakorlatokat felmutató másik politika.

Még egy, a kulturális hatások mérhetőségét költség-haszon elemzéssel vizsgáló tanulmányban is a következő definícióját olvashatjuk a kultúrának: „az a módszer, ahogyan az emberek egy csoportja megoldja a problémáit és eldönti dilemmáit…”. Akinek van világnézete, az a viszonyokat és problémákat is annak megfelelően látja. Ebből következőleg meg tudja találni azokat, akiket ezek a problémák éppúgy foglalkoztatnak vagy azokat elszenvedik, és akiknek a kultúráról (így saját magukról) való gondolkodásuk az arra jellemző dilemmák mentén értelmeződnek. Például, ha valaki nem tudja megfizetni az egekbe szökő színházi belépőjegyeket, akkor a politika ebbe a problémába belép. A kulturális javakhoz való hozzáférés ugyanis ma országszerte szociális kérdés. Ennek ellenére kifejezetten magas jegyárakkal lehet csak látogatni előadó-művészeti előadásokat, és attól, hogy telt házzal mennek magas presztízsű kőszínházak, még senki sem gondolhatja azt, hogy ez a hozzáférés bizonyítéka lenne. Ez inkább annak esete, hogy van a nagy(obb) városokban egy fizetőképes középosztály, mely tud élni az induló 6900 forintos jegyárak ellenére olyan darabok megtekintésével, amelyek aztán a kirekesztés, a stigmázás és a szegénység problematikáját dolgozzák fel.

A baloldali kultúrpolitika nem attól baloldali, hogy a sokszínűség jegyében megteremti annak lehetőségét, hogy profitorientált tevékenységet is célul tűző piaci kulturális szereplők vastagodjanak, hanem a sokszínűségre való törekvés mellett még inkább igyekszik a szociális értelemben vett nyitottság megteremtésére. Még akkor is így jár el, ha bizonyos kulturális szereplők sokkal jobban hozzáférnek a nyilvánossághoz, és hangjuk, forráshiányuk és a kormányzati támogatási rendszer miatti jogos felháborodásuk messzebb ér el, mint egy nagycsaládosé vagy kisebb alkotó közösségé.

Ha egy baloldali számára a kultúra a társadalmi mobilizáció eszköze és az ennek jegyében gyakorolt értelmes jelentés- és identitásadás (jelesül a társadalomban való integráció szociális megélése), akkor az ingyenesség nem merülhet ki az eseményalapú kulturális szervezésben. Ország- és Budapest-szerte egymást követik a nyár utolsó napjaiban az ingyenes fesztiválprogramok, sok esetben jellemzően nyári bulik line up-ját képező zenekarok meghívásával – utóbbiak jelentős fellépési költséggel. Nyilván az ötletgazdák és politikusok ezen események közérzetjavító jellegének nagy jelentőséget tulajdonítanak, ahogyan az ilyen események alkalmával kitelepülő civil szervezetekkel való ismerkedés is támogatandó. A baloldaliság hiánya nem ebben érhető tetten, hanem az önkormányzatok állandó eseményjellegű gondolkodásában. Nemcsak közpénzt emésztenek fel ezek a tünékeny események, hanem a „jó volt a délután” élményén nem mutatnak túl.

A kultúra mint társadalmi igazságosság projekt és értelmes jelentésadás a kulturálisan kizártaknak azt jelenti, hogy az értük és a velük folytatott tevékenység folytonos.

A baloldali politika prioritása a folyamatosság, azaz olyan kulturális projektek támogatása, ami folyamatosan benntartja az embert a kulturális megélésben és jelentésadásban. Másképpen fogalmazva, képzésalapú, ami kompetenciák elsajátítását teszi lehetővé. Nem kell lemondani az eseményekről, de a közpénzek felhasználásának módján és másképpen történő priorizálásán kell, hogy legyen a hangsúly.

Hogy ez lehetséges közpénz nélkül is, arra tökéletes példa a Közélet Iskolájának modellje, ami „csak” ennyi képzéssel indul neki az ősznek. Érthetetlen, hogy aki szerint az államnak feladata az alacsonyabb kulturális tőkével bírók segítése, úgy a Közélet Iskolájához hasonló programok miért nem állnak tömegesen rendelkezésre az önkormányzati (közművelődési-szociális) intézményrendszerbe beépülve. S hogy ez történelmileg korábban sem volt egyszerűbb, és mégis működött, sőt, a jelenben is vannak ennek egy-egy nagyrendezvény költségeihez képest elképzelhetetlenül alacsonyabb forrással működő formái, arra legyen csak példa a Fordulat kritikai pedagógia lapszámának történeti és jelenkori „modellgyűjteménye”.

Ezen a ponton pedig meg is érkeztünk a közművelődés terepére. Az, hogy utóbbinak ki és milyen szerepet szán, az első körben nem költségvetési kérdés, hanem világnézeti. Szarvas Márton világosan fogalmazza meg mindezt, legalábbis e sorok szerzője az előző mondata logikájához kapcsolja következő megállapítását: „Minden közművelődési munka az egyéntől jelentős időráfordítást, és az adott közösségbe való beágyazódást kíván. Egy ilyen intézményrendszer segíthet a képek, tapasztalatok keretezésében, a helyi közösségek közös érdekeinek, igényeinek felismerését elősegíteni. Tehát a művelődésszervezői munka bármilyen társadalmi változásban egy olyan kiegészítő funkció, ami nem létrehoz ilyen jellegű változásokat, hanem azokat a közösségeket, társadalmi csoportokat erősíti meg, amelyek azokat a változásokat képesek véghezvinni”. Nagy kérdés, hogy ennek a funkciónak mennyiben felelnek meg jelen állapotukban a közművelődési intézmények, és mit kellene magától – nem pedig első körben az intézményvezetőktől – elvárnia egy baloldali politikának (politikusnak) saját illetékességi területén.

A közművelődési tevékenységen mutatkozik ugyanis meg az aktuális kultúrpolitika emberi tartalma. Szarvas Márton szerint a művelődési házak működése, azok helyi kulturális gyakorlatai „egyszerre lehetnek az elnyomás eszközei, hiszen válogatnak aközül, hogy milyen társadalmi csoport kultúráját tekintik elfogadhatónak, de ugyanakkor lehetnek a társadalmi mobilitást támogató intézmények is, amik csökkentik a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ugyanakkor a társadalmi mobilitás támogatása nem egy altruista állami funkció, hiszen az uralkodó társadalmi csoportok az államon keresztül teremtik meg a felhalmozás feltételeit, így bizonyos kulturális gyakorlatok kanonizálásán keresztül az állampolgárok és dolgozók helyes viselkedésének normáit is”. Ennek alapján nem tekinthető a kulturális tőke felhalmozásnak, hogy ha valaki egy kerületi művelődési házban nem Raffay Ernő előadását hallgatja, hanem Karsai Lászlóét, vagy nem Orbán János Dénes olvas fel neki, hanem Grecsó Krisztián.

Egy újragondolt önkormányzati baloldali közművelődési politika a fentiek erősítése mellett a kultúrára mint a társadalmi innovációra és szociális jelentésadásra is tekint. Ez a hagyományos értelemben vett technológiai, kulturális vagy piaci innovációk körén belül és azon túl a művelődés- és kultúraközpontú, társadalmilag releváns újítások gyakorlatok elsajátításának szellemét jelenti, melynek outputjai a különböző élet- és osztályhelyzetben lévő társadalmi csoportok, fogyasztói rétegek igényeire és szükségleteire fókuszál. A közművelődés ma már nem délutáni szakköröket jelent, hanem olyan sorozatos, egymásra épülő foglalkozásokat, melyek a kulturális javakhoz nehezen hozzáférők társadalmi helyzetét javítja. Elérhetővé tesz számukra valami szükségeset vagy újat, bekapcsolja őket egy olyan folyamatba, amelynek eddig nem voltak részesei. Mellette társadalmi funkciókat társít szolgáltatásokhoz, helyszínekhez és élethelyzetekhez, így aztán társadalmi értelemben is új politikai én-lehetőségeket teremt. Olyan struktúrákat és megközelítéseket szükséges tehát intézményi szinergiába hozni, amelyek lehetővé teszik a helyi közösségek számára, hogy egyenrangú partnerek legyenek a kultúra és a tudás előállításában, szükségleteik rangsorolásában és értékelésében, valamint a közügyek alakítására vonatkozó mechanizmusokban aktívan vegyenek részt.

Hogy csak egy további példát említsek: Orsós Jakab László, a Brooklyn Public Library művészeti igazgatója és alelnöke imponálóan mutatta meg, mit is jelent a 21. században egy közkönyvtár, és milyen lehetőségei vannak. Sok minden általa elmondottnak a kulcsa az ingyenesség, továbbá a könyvtár mint oktatási és képzési térként történő elgondolása. Nyilvánvalóan ez pénzügyi források kérdése is, de egy baloldali politikus akkor is az előbbire kap felhatalmazást. Nem indokolt végignézni települési és kerületi önkormányzatok támogatási és fejlesztési lajstromát ahhoz, hogy szembesüljünk azzal: van honnan forrást találni a szónak mindenféle értelmében szociális képzési terek megvalósításához.

Egy baloldali kulturális stratégiának az alkotókat is a differenciáltan kell kezelnie. Ha az ellenzéki gyakorlatot nézzük, akkor az önkormányzati pályázati rendszer üdvözítő, javasolt, maradjon, de két dologra fel kell hívni a figyelmet: a kiírások az esetek többségében nem tükröznek stratégiai célokat, illetve nem „gondolkodják” el a művészek különböző társadalmi státuszát (lásd ebben a „Margináliák a kultúrpolitikáról” c. írást). Az alkotók és műhelyeik sem lobbierőben, sem médiatámogatottságban (ami egyúttal lobbitényező), sem kapcsolati tőkében, sem pályázati rutinban és magabiztosságban sem mutatnak egyformaságot. Ha például az a kérdés, hogy „mi milyen irodalomról álmodunk” (Kőszeghy Ferenc), akkor az is megoldandó feladat, hogy ki írja meg azt. Ehhez pedig olyan pályázati és intézményi környezetet kell teremteni, ami nem osztályvak, azaz egyrészt számol azzal, hogy mi a kiíró politikájának célja, másrészt, hogy akik annak elérését szolgálni tudják, azoknak ehhez lehetőségeket kell nyújtani. Nem lehetetlen ez (lásd itt, itt és itt), de a zárójelbe tett példák ellenére is egy jobboldali hegemóniakísérletnek baloldali alapon ellentartónak azzal indokolt terveznie, hogy jelentősebb ráfordítással biztosítson forrásokat az alkotásra vagy éppen a szerzőiségen túlmutató, de az alkotáshoz kapcsolódó bevonó vagy képzési programok kidolgozásra. Immáron olyan művészeti projektekben is kell gondolkodni, melyek érdemi hatásfokkal tudnak részt vállalni a szegénység elleni küzdelemben.

Nyolc évvel ezelőtt vetette fel Fehér Renátó a kérdést, miszerint

„azt is szükségesnek látszik feltérképezni, hogy az utóbbi években (véleményem szerint nem kis részben a politikai költészetről szóló viták hatására) gyakran tárgyalt »szegénység-tematikát« megvalósító műveken túl milyen módon vesz részt az irodalmi intézményrendszer ebben a társadalmi párbeszédben. Az immanens esztétikai szempontokon kívül van-e egyáltalán bármi keresnivalója ezen a terepen, vagy mindez szereptévesztés?”.

Az utóbbi időkben felnövő (fiatalabb és közép generációs) alkotók határozottan a keresnivaló mellett foglalnak állást, ezt azonban még a baloldali politikai osztály kevéssé vette észre. Bár mutat előbbi részleges letapogatását bizonyító jeleket, de mintha még mindig Esterházy Péternek az 1990-es évek elején megfogalmazott mondatában ragadt volna, miszerint „kultúrpolitika nem nagyon van, és nem is nagyon kellene hogy legyen”. Mikor ezeket a sorokat Esterházy leírta, akkor még nem tapasztalhatta meg sem az orbánista módon „gramsciánus” jobboldal határozott kulturális stratégiáját, sem pedig azt, hogy alkotóként milyen élni és (nem-)enni ennek veszteseként.

---

Akadnak intézményfejlesztésekre is példák. Most csak kettőt említek: a Budapest Iskola emlékezete kapcsán inkrementálisan intézményesülő projektet és az ALT.BP-t. Viszont a jobboldali térfoglalást, mely tehát nem tekinti a kultúrát mobilizációt elősegítő jelentésadásnak, ezek messze nem tudják ellensúlyozni – és bizonyos értelemben nem is céljuk.

Ugyanakkor egy hegemóniaképzeteknek ellentartó politikának eleve hosszú távon kell gondolkodnia.

Valóban, ez kevéssé látványos vagy fotózható eseményeket jelent, de a társadalmi igazságosságot célul tűző politika nem is képekben, hanem képzésekben gondolkodik. Erőforrásokhoz hozzá nem férő emberekben, készség- és képesség-elsajátítások segítésében, és ezeknek hátteret biztosító intézményesülésekben. Nem a sokszínűség, a kultúra diverzifikációjának rovására kell ezt tenni, hanem hangsúlyokkal és prioritásokkal kell élni. Ennek modelljében mutatkozna meg, milyen egy másik Magyarország, ahol a közös terek befogadóak, különösen azok irányába, akiknek nincsen (elegendő) anyagi és kulturális tőkéjük. Ezt a modellt ma az önkormányzatok tudják felmutatni, koncepciózus, érték- és közösségelvű gondolkodással. A jobboldal a baloldaltól tanult, a baloldalnak magától kell. A nap végén úgyis tettekben dől el, hogy ki van az igazságosság pártján, és ki nem.

És míg a politika(i beszéd) gyakran konstruálása saját valóságának és hegemóniájának, addig a cselekvések vagy azok hiánya viszonylag könnyen számszerűsíthető dolgok.