A Telex riportja és számos más híradás is körbejárta ismét azt a témát, ami riportok nélkül is közismert a közoktatásba gyermekei által belekeveredett szülők számára. A 2023 szeptemberében kezdődő tanév azonban még számukra is tartogatott meglepetést.

Azt ugyan már jobbára mindenki megszokta, hogy a tantermeket szülők festik ki és bútorozzák, hogy krétát visznek – ingyen – az iskolába és látják el az intézményt papírral és írószerrel: a helyzet egyes helyeken már-már abszurd.

Egy szülő például arról számolt be:

„festettünk, fadekort tettünk a falra, hogy a sérülésektől védve legyen. Az egyik szülő IKEA-s szekrényeket vett, vettünk bele való fiókos dobozokat a rajzeszközöknek. Ez teljesen általános az iskolában, ahol tudnak, a szülők, besegítenek. A napos oldalon rolót, sötétítőt, klímát vesznek (…)„vannak-e festő vagy karbantartó apukák, akik be tudnának segíteni”.

Azonban most az is világossá vált, hogy immár megfelelő új tanárok sincsenek: olyan álláshirdetésekkel is találkozhattunk, amelyek szerint egyes iskolákba angoltanári álláshoz immár elegendő érettségi és középfokú, szakirányú nyelvtudás.

Eközben mit is csinál az elvileg az iskolák fenntartásáért felelős állam?

A tankerületek csupán abban segítenek innentől kezdve a tanári karnak, mit nem szabad majd mondani, csinálni, vagy megírni bárhová, ha kedves az állásuk.

Ahogyan a riport szerint abba is rendszeresen beleszólnak, a szülők ingyen mit és mennyit segíthetnek. Ahogyan az egyik szülő is nyilatkozta,

„Félreértés ne essék, szívesen segítünk bármiben. A tisztasági csomag alap, illetve viszünk fénymásolópapírt, összedobjuk a krétát, ragasztópisztolyt a tanároknak. De kérdem én, a fenntartó mit csinál?”

Valóban, ez a legfontosabb kérdés.

Mert ha végignézzük mi történt 2013-ban és különösen a 2020-as koronavírus-járvány elképesztően dilettáns és káros „online oktatási” rendszere után, azt látjuk, míg Hoffmann Rózsa gyámsága idején a „fenntartó” (más néven a magyar állam maradványai) még a központi ellenőrzést próbálta megszerezni a hagyományos önkormányzati tulajdonú általános és középiskolák fölött, addig a központosítás győzelme után Kásler Miklósék 2020-tól mintha erre a feladatra már rá is untak volna. Hiába okozott lemaradást, mentális problémákat a tanulóknak a más országoktól eltérően átgondolatlanul, minden előkészítés nélkül bevezetett online oktatási rendszer, hiába volt szakmai blődség és megalázó a tanároknak, rájuk erőltették, de mintha csak azért tették volna, hogy az emberminisztériumot hagyja mindenki békén.

Azután eljött 2022 mozgalmas éve, a tanárszakszervezetek és a Tanítanék, no meg persze a diákmozgalom tüntetései: kitartóan, hétről hétre, hónapról hónapra, az úgynevezett parlamenti választás előtt és az után is.

A végeredmény? Az újabb kétharmad után Kásler elvonult, megérkezett a sztrájkolók letörésére, kirúgására szerződtetett Pintér Sándor és belügyi oktatási apparátusa. Kuriózum ő, hiszen a belügyminiszter csak Nauru szigetén és Magyarországon felelős egyben az oktatásért is.

Pintér ténykedésére eddig két dolog volt jellemző: a polgári engedetlenségnek nevezett vadsztrájkban részt vevő oktatók eltávolítása, és a tankerületek keménykezű rendfenntartó szervekké való átformálása. Másra már nem jutott energia.

Így a szülők és az egyre kevésbé szabad tanárok próbálják meg iszonyatos munkával és energiával élhetővé tenni az iskolákat csemetéik számára – és érdekében. Ugyanakkor a politikai követelések szintjén ez a valóság nem jelenik meg: folytonosan azt halljuk a tüntetéseken, az ellenzéktől és máshonnan is, hogy az államot kérik, tessék már végezni az alkotmányos feladatát.

Ez lassan nevetséges. Nem végzik. Most ott tartunk, hogy ebben az országban azt is megtörténhet, hogy az iskolai szünetben az elhanyagolt, nyitott aknába zuhanhat egy tanuló.

Adódik azonban a kérdés: ha a Belügyminisztériumot és tankerületet nyilvánvalóan nem izgatja az iskola sorsa, a szülőket és tanárokat meg igen, akkor valójában kié is a kérdéses iskola?

Szerintem egyértelmű, hogy a szülőké és a tanári karé.

Nem, ez nem lenne magániskola: a magánsuli a tulajdonos profitelvű magáncégé, és annak tulajdonosaié, még ha a szülő úgy érzi, a pénzéért be is vonják. De ezek az iskolák is jobban működnének, ha a tanároké és szülőké lennének.

Hiszen jelenleg még csak nem is az iskolaigazgatók hozzák a döntéseket. Eklatáns példa erre a csepeli, ahol az igazgató is meglepődött, hogy Orbán-idézetek tűntek fel a falon. Bár kétségtelen, ezt az iskolát legalább még felújította az állam.

Az igazgatók helyett  a tankerület, sőt az Orbán-idézetek esetében egyenesen az állampárt dönt. De milyen alapon? Világos, hogy aki a krétát veszi, az írószert hozza, a falat festi és a füvet nyírja, azt illeti meg a döntés abban is, mi történik az iskolában.

Nem azt kell tehát követelni, hogy Pintér Sándor, vagy emberei végre változzanak jó emberekké és felelős államférfiakká (mint a Macskafogóból kilépő macskák, ugye), sőt, még csak azt sem kellene füllenteni, hogy egy feltételezett kormányváltás után alapjaiban változnának meg a dolgok. Láttunk mi már karón varjút 2010 előtt is.

Ehelyett azt kell viszont követelni, hogy adják oda az iskolákat azoknak, akiket érdekel is az ott tanulók sorsa: a szülőknek és a tanároknak.

Határozzanak ők immár vagyonuk felől, hiszen ismét és végérvényesen bebizonyosodott, csak ők törődnek az egésszel. Aki dolgozik vele, azé az intézmény.

Felmerül persze, hogy rá lehet-e bízni a szülőkre a nagyon komoly iskolai döntéseket. Nem lesz-e ebből káosz, felelőtlenség, burjánzó protekció, esetleg faji szegregáció? Ezek az érvek persze komolytalanok. Nem lennének azok, ha a 19. és 20. század során kiformálódó, modern magyar államról beszélnénk: ebben a magyar államban volt kultuszminisztérium, oktatáspolitika (régebben neveléspolitika). Jó és rossz is. A jelenlegi rendszerben azonban egyáltalán nincsen oktatáspolitika. Se jó, se rossz. Nem létezik.

Felmerülhet, hogy a fontos emberek, minisztériumi alkalmazottak, szakértők helyett már hogy a fenébe is várhatnánk el, hogy a dilettáns szülők jó döntéseket hozzanak, például arról, hány és milyen pedagógust vesznek föl. Nem hajlana-e csemetéjük felé a kezük, amennyiben döntési jogot kapnának előmenetelük ügyében?

Az első felvetés ugyancsak komolytalan: a fontos emberek eddig az égvilágon semmit nem segítettek a pénztelenségen és a hanyagságon, ennél a szülők vitákból kibontakozó politikája csak jobb lehet. A második probléma pedig ugyancsak nem lenne új kihívás: pénz, protekció a jelenlegi rendszerben is működik, rejtetten, a szülők és tanárok tulajdon- és szavazati jogával az iskolákban. Ezt a meccset is nyíltan el lehetne dönteni például azzal, ha a protekcióhoz nem elég gazdag szülők jutnak többséghez.

A romaellenes szegregáció, nos az jelenleg is létezik a magyar iskolákban. A magyar államnak európai bírósági papírja is van róla. Rosszabb a helyzet e téren már nemigen lehetne. Nyilván jogos felvetés – és a realitások talaján áll – az, hogy nem minden szülői közösség lenne megértő ebben a kérdésben. Ugyanakkor éppen az a dolog lényege, hogy minderről vitázni kell, mindez vagy nem tűnik el, vagy csak akkor, ha a szülőket és tanárokat mint tulajdonosokat meggyőzzük, hogy a helyzet tarthatatlan. Így pedig a cigány szülők szóhoz juthatnak.

A kormánynak már csak azért sem lehet ellenére ez az ötlet, hiszen ismert: ők a „magyar anyák és apák” mellett állnak, akik férfiak és nők. Nem mondhatják tehát, hogy nem lehet rájuk bízni gyermekeik jövőjét, hiszen éppen ezzel érvelve tiltották el az iskolákat az „LMBTQ-gender” témák tárgyalásától is. De ha a szexuális felvilágosítás terén a kormány ennyire bízik a szülőkben, logikus, hogy minden mást is rájuk lehet bízni.

Világos hát: a magyar állam maradványai a közoktatás terén is elbuktak. Már így is félig visszavették a szülők a jogos részüket az iskolában: ők festik ki, javítják, látják el írószerekkel és krétával. Tehát az oktatásügyi mozgalom fő követelésévé kell annak is válnia, hogy a munkájukért cserébe a szülők és a tanárok is kapjanak döntési jogot az iskolán belül. A dologtalan tankerület és minisztérium pedig végleg takarodjon, mindenhonnan, hiszen láthatóan nem is érdekli őket ez az egész.