Ugyan a szovjetek megszállók voltak 1968-ban Csehszlovákiában, de a magyarok felszabadítók. Ugyan Sztálin tömeggyilkos volt, de az erdélyi magyaroknak mégis jótevője. Két állítás alig egy hét alatt a fideszes megmondóemberektől, akiknek az agyára ment az ellenforradalmi hév, és immár Leonyid Brezsnyev lábához is odakúsznának.
Ágoston Balázs augusztus 20-i publicisztikája a Magyar Nemzetben egészen különös módon rombolóra sikeredett. A részletekről Kollai István történész a Válasz Online-on már beszámolt: a magát jobboldalinak tartó Nemzet-munkatárs dühöngő, irredenta cikkel jelentkezett a Prágai Tavasz leverésében segédkező Magyar Néphadsereg támogatására.
Emlékezetes, a prágai nép 1968 tavaszán felkelt a szovjet fennhatóság ellen és egyhangúlag követelte a valódi szocializmus eszméinek visszaemelését az államba, a zsarnoki pártapparátus és szovjet típusú csehszlovák nómenklatúra elszámoltatását és leváltását, és szabadságot Európa összes népének.
Egészen pontosan ezt írta Ágoston: „Bizony 1968-ban is tengernyi faluban a remény és a bizalom jeleként lobogtak a házakon az addig féltve rejtegetett piros-fehér-zöld zászlók, sokan könnyezve borultak a magyar katonák nyakába, és akadtak olyanok az idősebbek között, akik lelkesen elindultak, hogy újra kitűzzék az 1938-as határt. Ne feledjük, hogy felvidéki testvéreink osztályrésze már az első csehszlovák uralom idején is kegyetlen elnyomatás volt, 1945-ben pedig a szabadkőműves diktátor, Edvard Benes kiadta a magyarokat és a németeket kollektíven bűnösnek minősítő és jogfosztó dekrétumait, aminek alapján százezreket semmiztek ki vagyonukból és űztek el szülőföldjükről.”
Ágoston Balázs a felkelést lánctalpakon leverni érkező, Kádár János parancsára bevonuló Magyar Néphadsereget emeli piedesztálra, megismételve néhány szórványos és ostoba legendát arról, hogy a magyar katonákat a szlovákiai magyarok mindenhol éljenezve üdvözölték, és azt hitték, ők Horthy „országgyarapító” utódai. Ezek után a cikkíró még tovább is megy, ahhoz is van képe, hogy azt állítsa, miközben a brezsnyevi „béketábor” gonosz megszálló volt Prágában, a magyar (nép)hadsereg ezzel szemben szociálnáci felszabadító a Felvidéken:
„miközben a szovjet hadsereg kétségtelenül megszálló volt Prágában, a magyar honvédek a történelem és az igazság jogán magyar nézőpontból fogalmilag nem lehettek megszállók a Trianonban elszakított Felvidék magyarlakta területein, amelynek polgárai elsöprő többségben kitörő örömmel, felszabadítókként fogadták a magyar fiúkat (…)”.
Eredeti. Annyiból mindenképpen, hogy ilyen ostobaságot nemhogy a korabeli MSZMP-pártvezetőség, de még az őket 1990-ben váltó, a maga korában igen istenesen nacionalista jobboldal, sőt még annak szélsőjobbos, Csurka István által vezetett pártellenzéke sem fogalmazott meg soha.
Csurka, Antall József, Boross Péter – csakúgy mint a korszak Orbán Viktora, Kövér Lászlója, Kis Jánosa, Haraszti Miklósa, kisgazdái, és így tovább – ugyanis soha nem vállalták volna annak skandalumát, hovatovább elképzelésem szerint lesült volna a képükről a bőr, ha az otromba rajongást a hódító háborúkért még az 1956-os magyar forradalmat leverő Varsói Szerződés iránti – történelemhamisító – elragadtatással is tetézik. Csurkára, Csoóri Sándorra ez különösen igaz, petíciót írtak alá, ahol a bevonulással kapcsolatban undorukat fejezték ki.
Mintha Ágoston Balázsnak nem lenne elég a sima revizionizmus, még gyorsan a pitvarba kellene söprögetni hozzá a sztálinizmus és posztsztálinista reálszocializmus leginkább arcpirító bűneit is.
A dologból nemzetközi botrány lett. Kollai már felidézi: a prágai közszolgálati rádiótól a szlovák diplomácián át napilapokig mindenhol kiemelt helyen jelent meg a Magyar Nemzet cikke. Nem tudom, hogy ez volt-e a cél, mindenesetre világos, hogy Ukrajna orosz lerohanása az az éles háttér, amelyben ez a kirohanás a szomszédos országokban megszólalt. Nem ügy. Itthon a „Lölőzés” például sokkal nagyobb ricsajt keltett. De ilyesmire már az orrunkat is restelljük befogni, hát szagoljuk mind.
Arcpirító bűn volt ugyanis részt vennünk az 1968-as, szabad Csehszlovákia elleni invázióban, olyannyira, hogy a korban sokak már addig is nehezen kikezdhető párthűségét is végleg próbára tette. Arcpirító továbbá az a mód, ahogyan a szerző ezek után még a Prágában önmagát felgyújtó Jan Palachra (akit ő valamiért Jánnak nevez) és a Budapesten példáját követő Bauer Sándorra hivatkozik. Ugyanabban a cikkben, amelyben később visszataszító leereszkedéssel beszél „tót atyafiakról” és dicsőséges magyar megszállókról.
Kollai már helyesen mutatott rá, a Magyarországon elterjedt baromságokkal szemben számos felvidéki magyar faluban kővel dobálták meg a néphadsereg tagjait. Nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert ők is magyarok voltak, és mint ilyenek, helyettük akartak dönteni rabságuk és szabadságuk kérdésében. Azt, hogy 1968 Prágája mit jelentett a kortársaknak, és leginkább az akkori „keleti blokk” ifjúságának, külön nem magyarázom, Tamás Gáspár Miklós emlékcikkben tette meg ezt az ötvenedik évfordulón, 2018-ban a Mércén. Csak a lényeget idézném ide:
„Amikor a sztálini és posztsztálinista rezsimek (népirtó-tömeggyilkos, majd »puhított« diktatúrák) a hűbéri nagybirtok és a paraszti nyomor fölszámolását, a bürokratikus-centralizált állami újraelosztást, iparosítást stb. hozták föl a maguk mentségére (igazolására), egykorú marxista bírálóik tisztában voltak vele, hogy ez regresszió, hogy ez Robespierre és nem Marx, a jakobinus irányban eltorzított Rousseau. Hogy ez a proletárforradalom fölszámolása, eszmeileg pedig a cáfolata.”
Innen világos tehát, mi nem tetszik a prágai 68-on Ágostonnak, és miért ölelné immár keblére az azt szöges bakanccsal elnyomó magyar bevonulókat. Nincsen egyedül, júliusban Pesty László filmrendező ugyanis egészen más ügy kapcsán hasonló sirámokat produkált, amikor Székelyföldön, Bálványosváron egyenesen úgy beszélt:
„Akármilyen mocskos tömeggyilkos volt Sztálin, de a sztálini korszakban itt a Székelyföldön valami autonómia-féleség létezett egy pár évig, rosszul emlékszem?”
(A Magyar Autonóm Tartomány valóságos helyzetéről amúgy Stefano Bottoni írt könyvet, amelyben többek között azt a székely mondást is idézi: a tartományban „a kormányrúd román, de az autónyom magyar”. Ennyire kell ezeket a bálványosi prófétákat komolyan venni.)
Mindezek a kirohanások pedig úgy történnek, hogy a magyar állam Schmidt Mária irányította emlékezetgyára még idén is megemlékezik, sajátos stílusában, a „totalitárius diktatúrák” rombolásáról, augusztus 23-án, három nappal Ágoston és mintegy egy hónappal Pesty megnyilatkozásai után. És attól tartok, nem utóbbi kettő, hanem inkább Schmidt emlékező szavai tűnnek a rendszer-rezon szempontjából ásatag anakronizmusnak, egy politikai terméknek, amit Orbán Viktorék már rég elhasználtak.
Az új politikai termék tehát a polgári- és proletárforradalmak, valamint a tömegek elleni és nyakukon megvalósított politikának, azaz a sztálini, brezsnyevi és kádári regresszió rehabilitálása lenne? Ez még az olyan embereket is gondolkodóba ejt, mint e sorok írója, aki hosszú, böszme évekig keserítette többek között TGM életét a Kádár-rezsim nyílt apologetikájával, őszintén, nem opportunista alapon, de a fő ellentmondásokra vakon és süketen.
Hiszen nem lehet egyszerre egy munkásforradalmat – 1956-ot, 1968-at – és annak eltipróit – Kádárt, De Gaulle-t, Brezsnyevet is – ünnepelni. Képtelenség. Mert folytassuk csak a haladványt: ugyan a szovjetek Prágában, ‘68 augusztus 21-én rossz, csúnya fiúk voltak, de mi, magyarok felvidéki testvéreink megmentésére jogosan szálltuk meg őket és vertük le forradalmukat – ugyan Sztálin tömeggyilkos, de erdélyi testvéreinkkel mégis jót tett: emögött csakis 1956, az akkor legyőzöttek, akkor kivégzettek sorsközösségének megtagadása szólhat: ha ugyanis a Varsói Szerződés nekünk alapvetően jó dolog volt, és Sztálin jótevőnk, akkor 1956 forradalmárai az ellenségeink.
Ágoston és Pesty pedig épp most fedezik fel ezt. Egykor talán jelenthetett valamit számukra október 23-a – ki tudja. Lehet hogy a nemzeti szabadságharc utólagos, mázolt képét, lehet, hogy a pesti srácokat, lehet, hogy Rácz Sándort, a munkástanácsoktól. Lehet, hogy Gálit és Obersovszkyt, az Élünk!-kel. Lehet, hogy még sokkal többet is.
Ám mindezt immár eldobták, és félek, nem csupán opportunizmusból, hanem teljes szívből.
Én ugyanis, reformált, egykori populistaként, ma már egyenesen azt gondolom, hogy a sztálinizmus és társutasai egyes elgondolásai önmagukban váltak a folytonosan forradalomtól rettegő Fidesz egyik szellemi forrásvidékévé: a sztálini Magyar Autonóm Tartomány Romániában, a csecsenek, kazahok, ingusok, krími tatárok sorsa magában a sztálini birodalomban, a lengyel-német, magyar -csehszlovák „lakosságcserék”, a svábok elűzése: mind-mind a sztálini „nemzetpolitika” terméke, az etnogettósítás elve.
Ahol egy államra éppen egy-egy etnogettó jut. A „migránsozás” korszaka óta valóban megtapasztalhattuk, hogy mindez – nem csupán nálunk – bizony gyökeret vert: az egykor szabadabb, polgári társadalmakban a Duna menti népek is egymás mellett éltek, kisvárosokon, falvakon belül is. A huszadik század hitleri, majd sztálini etnogettói – mai, divatos szóval – „biztonságpolitikai” találmányok: a vegyes etnikumú térségekben a konfliktust, így annak eszkalálódását voltak hivatottak megelőzni.
De láthatjuk: mára az etnogettó már ideál a kelet-európai protofasisztáknál. És immár nemcsak az, hanem ismét: ürügy a hódító álmokra és forradalmak leverésére.
Őket szánom, Tamás Gáspár Miklóst pedig egyenesen megkövetem ilyen gyalázat láttán. Ebben az ügyben neki volt igaza.
Sajnálom.
