„Külföldön ezt már rég belátták s nemcsak hirdették, hanem meg is valósították, hogy a szociális munka tudomány, melyhez nem elég a származás vagy a vagyon által megaranyozott név vagy az u. n. jószív (amely legtöbbször csak az elméletben, de nem a gyakorlatban nyilatkozik meg) vagy a szereplési viszketeg, hanem szakma, amelyhez érteni kell, szakma, amelynek gyakorlására elméleti és gyakorlati tanulmány képesít.”

Deutsch Ernő: A modern szociális munkásról. In: Közlemények a gyermekvédelem és a gyermekhygiéne köréből. 1–2. rész, Társadalmi Múzeum kiadványai 10. és 15., Budapest, 1910-1912.

A jelenlegi kormányzat harcot folytat egy professzió, egy hivatás ellen. A szociálpolitika, a szociális munka, vagyis a szakmám kiszervezés alatt áll. A szociális munka gyakorlati tudomány, objektív tudásanyaggal. Míg az egyetemi mesterszakról kikerülő szakemberek már – ellenőrizhető módon – bizonyított módszerekkel tesznek az inklúzióért, a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok ellen; a történelmi egyházak, kormányközeli nagy karitatív szervezetek magukat hasznosnak érezve, a „ha szeretettel segítünk, az mindig jó” hozzáállással gyakran a szakmaiság, a szakértelem nyomait sem felmutatva állnak sorba a hatalomért és pénzért, miközben a teljes szociális szférát ellenőrizhetetlenné, kiszámíthatatlanná teszik a társadalom számára.

A Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet (a Belügyminisztérium szociálpolitikai háttérintézménye) gondoskodáspolitika szakot indított az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemmel együttműködésben. A gondoskodáspolitika szakmailag nem értelmezhető fogalom, feltehetőleg a NER saját szociálpolitikáját kívánja így megjelölni. Azt, hogy kik és mire fogják tanítani a leendő gondoskodáspolitikai menedzsereket, hosszas utánajárással sem sikerült kiderítenem.

A legnagyobb karitatív szervezetek családmentorokat, koordinátorokat keresnek. Az új megnevezéssel kínált állások mind az állami, mind a civil szférában gyakran képesítés nélkül betölthetőek, vagy ami rosszabb, a szervezet saját képzést indít. Ezek a képzések külső, szakmai akkreditációt nem vállalnak, legfőbb üzenetük így nem lehet más, mint a lojalitás, hisz egy alternatív valóság építményét húzzák fel.

Pedig a szociális munkának objektív és nélkülözhetetlen tudásanyaga, értékei, egyetemi szakjai, tudományos folyóiratai vannak. Nemcsak fejlett gazdasággal rendelkező országokban létezik, hanem északon és délen, keleten és nyugaton, bal- és jobboldali, demokratikus és kevésbé demokratikus országokban egyaránt. Gyakorlata folyamatosan fejlődik. Definíciója szerint változást generál, képessé tesz, hatalommal ruház fel. Nem tapasztalati szakértés (peer worker, ügyfélből vált segítő, aki a saját tapasztalataival, megéléseivel segíti a szociális munkát, főleg terápiás közegben) és legfőképpen nem felekezeti szegénygondozás.

Míg a karitatív segítés vertikális, fentről lefelé halad, a szolidaritás horizontális, a másik embert egyenrangúként, a segítőhöz hasonlóan értékesként segíti. A karitatív gondoskodás a hálára, a jóérzésre épít, a szociális munka viszont a képessé tevésre.

A szociális munka Hivatás (nagy H-val). A professzionális segítőé.

Most ezt a szakmát az alternatív képzések indításával, a különböző részterületek és a szakma karitatív olvasatának (a szív, kedv és jótékonyság) hangsúlyozásával kiüresítik. A szociális munka mint diplomát és szakértelmet igénylő szakma szűnik meg, és válik bárki által elvégezhető „cuki” önkéntesmunkává.

A szociális munkát még a nevétől is megfosztják, pedig a szociális munka napja létezik, szabadnap a szociális munkában dolgozóknak. (Azt ki kell viszont jelenteni, hogy bár sokan „cseháki nosztalgiával” tekintenek a NER előtti időszakra, a szakma kiüresedése, céljainak elvetése, a képesesítés felhígítása már az első Gyurcsány-kormánnyal kezdődött.)

Intő példa az első, 1912-ben Újpesten létrehozott magyar settlement ház története. A Főiskolai Szociális Telep korának legmodernebb intézménye volt hazánkban, Hilscher Rezső az akkori szakmailag elismert londoni Toynbee Hall módszerét adaptálta. A mozgalom a szociálpolitikát gyakorlati oldalról kívánta alakítani, a szegénységet jelen levőként mérsékelni: a szegénynegyedekbe kell menni, onnan kell segíteni, alkalmazni a modernebb módszereket, a demokratikus döntéshozást. Ez a szociális munka történetében forradalminak számított az első világháború előtt.

Az újpesti szociális telep sokáig követte a modern trendeket, majd kompromisszumok során keresztül helyet, fenntartót váltott (egyházira), a szociálisból „jószomszédi”, a forradalmi trendekből karitatív lett. Míg a kor emblematikus angol, amerikai kezdeményezései nyíltan, vagy kevésbé nyíltan, de felvállalták a kor modern társadalomjobbító ideológiáit, módszertanát, addig a magyar settlement megmaradt a szegénygondozás kereteinél és filozófiájánál, a két világháború között a kor hatalmi és ideológiai viszonyaihoz való idomulásban pedig elveszíti a jelentőségét. A settlement mozgalom számos országban (ahol felvállalta a modern ideológiákat) történelemtananyag, része az oktatásnak, a londoni Toynbee Hall máig nyüzsgő szociális centrum. Nálunk egy egyesület, pár tudományos munka és nagyjából 5 magára hagyott vitrin őrzi a mozgalom emlékét egy újpesti villa folyosóján, a Klauzál utca 5. szám alatt.

Pik Katalin A szociális munka története című könyvében felidéz egy sokat hivatkozott, de nem elégszer hangsúlyozott levélváltást a kor ünnepelt püspöke, Prohászka Ottokár és az orvos Deutsch Ernő között. Előbbi a szociális munka kapcsán a szív, az egyház, a szeretet fontosságát hangsúlyozza, utóbbi a tudományon, a szakértelmen, bizonyítékokon alapuló segítést hívja szociális munkának. A szerző fájdalmasan konstatálja, hogy nem a modern gondolatok győztek. Hasonló a helyzet most is.

Pedig a szociális munka mint gyakorlati tudomány él és fejlődésben van. Vannak válaszai korunk nagy globális kérdéseire, megoldási javaslatai a társadalmi dilemmákra. A Szociális Munkások Nemzetközi Szövetségének (IFSW) európai találkozóján élénk szakmai vita folyt fontos trendekről, szakmai kérdésekről, modern irányzatokról. A szociális munkának, annak objektív nemzetközi tudásanyagának, definíciójának szükségességét senki nem kérdőjelezte meg.

Szomorú látni, hogy nálunk a tudományos tér bezárul, eltávolodik a gyakorlattól, a krízistől, amelyben élünk. Miközben a szociálpolitika, a szociális munka a létért küzd (brutálisan sok a pályaelhagyó, az eszköztelenség, kiégés, a szakemberek politikának való kitettsége ma már nagyjából elviselhetetlen), a hivatás értékeit képviselni gondolt hazai szakmai szövetségek marginális kérdésekben hallatják csak a hangjukat,

a gyakorló szakemberek számára szinte láthatatlanul. Olybá tűnik ez nekem, mint a papok Hrabalnál, akik Krisztus avagy az eszme nagysága helyett arról tartanak előadásokat, hogy „az apa a saját maga fia és a fiú a saját maga apja és egy galamb segítségével leveleznek egymással”.

A 3SZ – Szociális Szakmai Szövetség vagy MACSGYOE – Magyar Családsegítők és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesülete talán a tagság, talán az elnöki kurázsi híján, mai napig nem tudott érdemben reagálni a szakmát érintő legnagyobb botrányokra (a budafoki ügy, Böjte Csaba gyermekotthonai, kilakoltatások, telepfelszámolási visszaélések, Hős utca), nemhogy társadalmi kérdésekben szólalna meg. Például Gulyás Gergely legutóbbi, roma integrációt érintő megnyilatkozása kapcsán vagy az egyházi térnyerés, esetleg az úgynevezett gondoskodáspolitika kapcsán sem emelték fel szavukat, pedig minimum illett volna. Egy erős szociális munkás kamara (mint amilyen például a BSWA, British Assitiation of Social Workers), ha nem is tudná megakadályozni a neoliberális politikák végrehajtását, komolyan tehetne az átláthatóságáért és szakmaiságért.

A túlélés csak a jó gyakorlatok, a nemzetközi trendek, a képzés szabadságának támogatásával lehetséges.

A szakma megújítása a valódi értékeinek érvényre juttatása, a professzionális gyakorlat, a fiatalok, a lázadók, az értő olvasottsággal rendelkezők kritikája után kiált. A szociális munka ugyanis nem a politika szolgája, nem csak tankönyvekben leírt filozófia. A társadalmi egyenlőségért való küzdelem az emberi jogok jegyese. Az inklúzióért, a professzióért és igazságosságért való küzdelemről nem mondhatunk le.

Az ELTE-n, ahol az első egyetemi szakot indították Magyarországon, a végzettek büszkén esküt tesznek:

„Fogadom, hogy a szociális munkás hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Szakmai tudásomat az emberi nélkülözés és szenvedés megelőzésére, enyhítésére és a kiszolgáltatottak képviseletére fordítom. Arra törekszem, hogy a hatalmon lévők és az egész társadalom figyelmét felhívjam a társadalmi igazságtalanságokra. Munkám során A szociális munka etika kódexében foglaltakhoz tartom magam.”

A humánerőforrás felhalmozását, az emberi erőforrás felbecsülhetetlen értékét, fontosságát Kertesi Gábor közgazdász, az „Egészség és társadalom” Lendület kutatócsoport tagja is érzékletesen bemutatta a Partizánban folytatott beszélgetésben. Ezek olyan ráfordítások, befektetések, amelyeknek hozamuk van, és amely befektetéseket a társadalom az állam oktatási, egészségügyi és szociális alrendszerén keresztül teszi meg. A társadalom fennmaradása és fejlődőképessége nemcsak, hogy ezzel összefügg, de ezen alapszik.

Tehát amikor Fülöp Attila, a Belügyminisztérium „gondoskodáspolitikáért felelős” államtitkára a jóléti államot „kommunista örökségnek” minősíti, amikor a szolidaritást az új szociális törvénnyel igyekeznek a családra, az egyházakra tolni, amikor a humán rendszereket háttérbe szorítják és kiüresítik – a jövőt rombolják.

A diplomával, a szociális munkás elnevezéssel habitus is jön. Szimbolikus ereje van: egy csoporthoz, hivatáshoz való tartozást jelöl. A professzió által képviselt értékek, etikai normák elfogadását kellene jelentse a gyakorlati munka során, legyen szó állami hivatalról vagy harcos civil szervezetről. Sajnos a szakmáért folytatott küzdelem különösen nehéz ott, ahol az állam a legfőbb munkaadó, a szakértők számára a legfőbb megrendelő, a szervezetek számára a legfőbb finanszírozó. Gyakran a megrendelő határozza meg a módszert és az eredményt. A kompromisszumok megkötése szinte borítékolható.

Szociális munkát gyakorlóként sok csalódás ért már mindkét szakmai partner részéről. Nagyon gyakori a szakma, a kollégák kitettsége, amikor egy szociális problémát érintő kutatás az adott polgármester igazáról kell szóljon, amikor egy karitatív szervezet roma felzárkóztatási programjában nem lehet cél az inklúzió, amikor egy kerület a lakhatási válsággal küzdő családoknak egy másik kerületben működő civil szervezet szállóján tud férőhelyet, hajléktalan szolgáltatást vásárolni.

Személyes tapasztalat, hogy számos az állami vagy állam által támogatott civil szervezetnél dolgozó, annak megbízásban álló szakember tart az államtól magánemberként is: nem vesz részt tüntetésen, nem írja alá petíciót, nem szólal meg fontos a szociális kérésekben, pedig lenne rá módja.

Számomra rémisztő példa, hogy a Hős utcában állami pénzből felkért Emberbarát Alapítvány a kezdetektől nyilvánvalóvá tette, hogy nem foglakozik lakhatási kérdésekkel, illetve hogy a botrányos telepfelszámolások kapcsán szinte nincs is megszólaló, csak jogvédő (nem állami megrendelésből dolgozó civil), szociális munkás, aktivista.

A szociális munka a közösen felhalmozott tudástőkénk, nem csak szimbolikus értelemben. Fontos értéke egy demokratikus társadalomnak. Kevesen tudják, hogy a hivatás már kialakulása során mennyi mindent adott a magyar demokratikus hagyománynak. A teljesség igénye nélkül a szakma érdekében felszólalt Szabó Ervin, a nagy rendszerváltók közül pedig Solt Ottilia iskolalapítónak, szakalapítónak mondható.

A valódi szociális munkára igenis igény van minden modern társadalomban.

Az ellenzéki tüntetéseken (főképp civil oldalról) egyre hangsúlyosabbak a szociális kérdések. A szociális munkás szak iránti érdeklődés, a szociális kérdések iránti fogékonyság nő, mint ahogy azt például a szakkollégiumokban, a civil szférában tapasztalom.

Az ELTE-n diplomaosztáskor idén is felhangzott az eskü, ahogy majd pár év múlva is a most felvettek fogják zengeni és büszkén hirdetni, hogy ők Szociális Munkások, dolguk van a gyakorlatban, teendőjük van a társadalmi igazságtalanságokkal szemben.