Az elmúlt hetek fő témája minden kétséget kizáróan a Nemzeti Információs Központ legújabb, összegző jelentése az ellenzéki kampány külföldi finanszírozásáról. A jelentés természetesen a „Háborúpárti ellenzék”-kampány elindulására volt időzítve, hogy a szokásos sorosozás mellé még egy eposzi jelzőt lehessen aggatni az ellenzéki képviselőkre.

Az ellenzék eddig eléggé zavartan reagált – blőd tagadással, meg „ott se voltunk, különben is, és a CÖF”, úgy téve, mintha nem az őszödi beszéd kiszivárgásához mérhető politikai botrányról lenne szó. Jelenleg úgy állunk, hogy Karácsony Gergely adománygyűjtő dobozain már a napirajz gúnyolódik, míg Révész Sándor a HVG-ben egyenesen helyesli az Amerikából érkező pénzeket:

a zűrzavar teljes.

A Rogán Antal propagandaminiszter keze alá tartozó NIK által készített jelentés egyébként érdekes: javarészt olyan dolgokat hoztak nyilvánosságra, rendszerezve, amelyeket bárki megtalálhat az interneten, ha tudja, hogy mire kell keresni. A részletekben feltárt jelentések így a tematizálásban jobban jeleskednek, mint a valódi titkok feltárásában. A valódi titkosszolgálati módszerekkel szerzett információkat vaskosan, feketén kitakarták.

Ennek ellenére – vagy pont ezért – kevés szó esett eddig arról, hogy pontosan kik és miért adtak milliárdokat az ellenzéknek, túl azon, hogy ne Orbán Viktornak hívják a magyar miniszterelnököt.

Arról sincsen szó, pedig talán ez még fontosabb, hogy ezekről az indítékokról kiknek mennyi tudomása volt az ellenzéki körökben, azaz mennyire voltak a szereplők tudatában ezeknek az összefüggéseknek, amikor a pénzeket elfogadták és különböző szervezetek révén a nevüket, arcukat, munkájukat adták bele az ellenzék kampányába.

Mert a külföldi támogatással nem csak az a baj, hogy konkrétan törvénybe ütközik, csak a törvény kijátszásához is balfék volt az ellenzék, hanem az is, hogy demokratikus keretek között vállalhatatlan.

Ideális esetben olyan pártokra és jelöltekre szavaznánk, amiket/akiket mi tartunk el a tagdíjakból: nem oligarchák támogatják, pláne nem külföldi kormányozók a saját érdekeik szerint.

Hogy az utóbbihoz közelebb jussunk, célszerű röviden összefoglalni, hogy mit tudunk az előbbiekről.

Azaz: ki is az a Korányi Dávid?

Mesterségem címere

Korányi mint az Action for Democracy alapítója nyilvánvalóan az egész sztori egyik kulcsszereplője – Chris Maroshegyivel együtt, akivel végső soron az amerikai támogatásokat az Action for Democracy-n keresztül intézték.

Ami a közvélemény figyelmét talán elkerülte az az, hogy a két úriember már 2016-ban(!) cikket írtak az Atlantic Council honlapjára, amiben jó érzékkel tippelték meg az elmúlt évek több politikailag releváns eseményét, mint pl. a Szabad Európa Rádió újraindítását.

A „Magyarország elsüllyed a nemzeti bolsevizmusban” remekmű a maga műfajában, de ezt a részt kiemelném:

„Az uniós tagállamoknak meg kell érteniük, hogy Orbán kormánya milyen rendszerkockázatot jelent az európai projektre nézve. Az EU-nak vissza kellene tartania a forrásokat Magyarországnak, ha Orbán folytatja önkényuralmát. Át kell gondolnia a tagsági kritériumok érvényesítési stratégiáját is, és rugalmasabb mechanizmusokat kell kidolgoznia a leendő Orbán Viktorok kezelésére.

A következő amerikai kormánynak rá kell erősítenie Barack Obama amerikai elnök európai politikájára. Elvi és hangos álláspontot kell képviselnie a jogállamiság, valamint a fékek és ellensúlyok mellett; lépéseket kell tegyen a magyarországi civil mozgalmak és a szabad médiából megmaradt támogatása érdekében.

A Szabad Európa Rádió/Szabadság Rádió magyar nyelvű adásának visszaállítása szimbolikus üzenetet hordozna. Az olyan szervezetek, mint a National Democratic Institute, segíthetnének a magyar demokraták következő generációjának kinevelésében, hogy újjáépítsék a hatékony politikai ellenzéket, és szervezett politikai mozgalommá alakítsák a polgári elégedetlenséget. A korrupció kiemelése szankciókkal és a rezsim cimboráinak utazási tilalmával egy másik hatékony eszköz, amelyet az Egyesült Államoknak továbbra is használnia kell.”

Mivel az Atlantic Council az amerikai külügy, különösen a NATO egyik kiemelt think-thankje, a fenti sorok nagyjából felérnek egy keringőre való felhívással. Az időzítés azonban beszédes: ekkor került kormányra Donald Trump, aki nem forszírozta annyira ezt a fajta szövetségi politikát. Joe Biden megválasztása után azonban a kabinetjének külügyi pozícióit annak a Stonebridge Albright nevű szervezetnek a tagjaival töltötte fel, ahol Chris Maroshegyi is dolgozik.

Erre persze még lehetne azt mondani, hogy az amerikaiak féltik a szövetségeseik demokráciáját, nincs ezen semmi meghökkentő.

Viszont az Atlantic Council finanszírozói között nemcsak az amerikai állam szervei találhatók, hanem különböző tőke konglomerátumok, az amerikai hadi- és energiaipar óriásai is.

Korányi energiapolitikai szakértő, szívügye az amerikai palagáz és annak jelentősége az átalakuló eurázsiai energiapiacon.

Ez már némiképp árnyalja a demokráciaféltését, hiszen az ukrajnai háború kitörése óta két fajsúlyos kérdés nyomja az európai politika asztalát:

• Az orosz energiafüggőség felszámolása, embargó az orosz olajra és gázra;
• Az Ukrajnának szánt fegyverszállítások mértéke.

Túl az általános morális érveken, mindkét esetben az amerikai tőke tűnik a legfőbb haszonélvezőnek. Az orosz gázt amerikai palagázra cserélnénk, az átadott fegyverek helyébe pedig újakat kellene vásárolni az amerikai fegyvergyártóktól.

(Ha valaki követi a tőzsdét, az láthatja, hogy gázon és fegyvereken remekül lehet keresni a háború kitörése óta.)

Ebből könnyen látható, hogy azok az ellenzéki elszólások, amelyek Ukrajna katonai megsegítéséről, vagy az orosz vezetékek elzárásáról szóltak, valójában egy sokkal aggasztóbb álláspontot tükröztek: a megrendelők érdekeit.

Korányi maga sem szerénykedett: amikor a Telexnek adott interjút, csak kitért arra, hogy vállalna pozíciót az új kormányban, ha győz az ellenzék – méghozzá külpolitikai poszton:

„Egy Karácsony-kormányban vállalna posztot, akár külügyminiszterséget is?”

„Nem akarok spekulálni arról, hogy ő hogyan fog dönteni az indulásáról. Bevallom nagyon élvezem a városdiplomáciát is, ez egy új és izgalmas diszciplina. Mindeközben persze továbbra is nagyon érdekel a magyar külpolitika. Kritikám, vízióm és lelkesedésem is van, hogyan lehetne egy modern, nyugati elkötelezettségű, demokratikus alapokra építkező magyar külpolitikát csinálni. Ezzel nem vagyok egyedül, úgyhogy szerintem egy nagyon jó csapatot lehetne építeni egy jövőre megalakuló ellenzéki kormányban. Úgyhogy, ha egy feladat ezzel kapcsolatban engem megtalál, nem fogok elugrani előle.”

Fehéren-feketén ez nagyjából annyit jelent, hogy az amerikai támogatás ára az volt, hogy az ellenzék a kül- és energiaügyi politikáját átadja az amerikai fegyver- és palagáz-iparnak.

Hiszen itt mindent lehet, ide az anyád elől is elrejtheted a fejed felől a kérdőjeled

Megvitatható kérdés, hogy Orbán Viktor politikája az orosz gázzal és az ukrajnai fegyverszállításokkal kapcsolatban helyes-e. Világos, hogy a nyugatias ellenzék már csak morális indokok alapján sem ért vele egyet, és emellett az álláspontjuk mellett akkor is kitartanak, ha azzal nem lehet választást nyerni.

De az ellenzék így is komoly legitimitási és demokratikus deficitekkel küzd: a vicc szerint a Párbeszédnek például több a képviselője, mint a tagja vagy a szavazója. Ennek ellenére hajtanak a szavazók szimpátiájára, mint a kisebbik rossz / vagy az Orbán-rendszer alternatívája.

A kínzó kérdés az, hogy az ellenzéki szereplők mit tudtak a fentiekről.

Utánanéztek egyáltalán az érkező pénzek hátterének, rákérdeztek-e egyáltalán a motivációkra?

A lehetséges válaszok egyike aggasztóbb mint a másik. Vagy utána se néztek, és úgy kerültek nagyvállalatok befolyása alá, vagy tudták, és ezt is bevállalták, mert nem láttak benne problémát?

Akárhogy is: a szavazólapon nem szerepelt se fegyvergyár, se palagázipar, pedig az eddig kiderült tények ismeretében az se lett volna túlzás, ha a Mindenki Magyarországa Mozgalom színei helyett céges pólókba öltöztetik a képviselőket.