Jelenleg az áldozatokat mozgatjuk, mert a magyarországi rendszer erre épül, holott nem őket kellene mozgatni. Azaz csak mozgatnánk – mert valójában nincs olyan intézményrendszer, amely védelmet tudna nyújtani egy bántalmazott nőnek: ha nem áll mellette például a családja, teljesen magára hagyatott.

Ez lehetne a két legfontosabb megállapítása annak a beszélgetésnek, amely a Van jogunk a biztonsághoz? című kampány első nőjogi fórumaként került megrendezésre, május 11-én. A Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség, a NANE és a PATENT egyesület kampányának célja, hogy népszerűsítse az Isztambuli Egyezményt, cáfolja a vele kapcsolatos álhíreket és tévhiteket, és bemutassa, milyen jó gyakorlatok építhetők ki végrehajtása esetén.

A kerekasztal beszélgetésben egy jelzőrendszeri tanácsadó – Takács Andrea, a Terézvárosi Család- és gyermekjóléti központ munkatársa; egy politikus – Turgonyi Dániel, Óbuda-Békásmegyer szociális- és lakásügyekért, valamint egészségügyért felelős alpolgármestere; és a NANE és a Patent egyesület munkatársa, Les Krisztina szociális munkás vett részt. Mindhárman beszéltek a saját szerepükről és céljaikról, a segítő munkában követett elveikről, de az általuk képviselt intézmények korlátairól is.

A kampány keretében tervezett 3 nőjogi fórum célja, hogy népszerűsítse az isztambuli egyezményt, cáfolja a vele kapcsolatos álhíreket és tévhiteket, és bemutassa, hogy milyen jó gyakorlatok építhetők ki végrehajtása esetén. Az egyezmény itthon politikai propaganda áldozatává vált, miközben nyilvánvaló, hogy az állami intézményrendszer ezer sebből vérzik, és nem képes ellátni alapvető feladatokat sem, áll a 3 szervezet felhívásában.

Így például nem biztosít az állam 24 órán át hívható segélyvonalat az erőszak áldozatainak, jelenleg az egyetlen hasonló, de nem 24 órás szolgáltatást a NANE, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület működteti. Nem léteznek protokollok, de nincs olyan intézményrendszer sem, amely készen állna az erőszakos kapcsolatokból kilépni próbáló nők biztonságát garantálni.

A Mérce podcast csatornáján visszahallgatható kerekasztal ugyan számos pozitív fejleményre is felhívta a figyelmet, de minden szereplő azt hangsúlyozta, hogy jelenleg a rendszer tehetetlen.

„Ezek a nők folyamatosan mérlegelnek, kockázatot elemeznek, számolnak, hogy hogyan tudnak a legnagyobb biztonságban lenni, ők és esetlegesen a gyerekeik. És amikor tesznek egy lépést előre, és azzal találkoznak, hogy »nem hiszek neked, amúgy pedig nem tudok segíteni, mert amit fel tudok ajánlani, az egy 2oo km-re lévő anyaotthon«, akkor a nő azt mondja, hogy ez nem jó, ez nem elég”,

foglalta össze Les Krisztina. Aki azt is elmondta, hogy a statisztikai átlag szerint egy nő nagyjából hétszer megy vissza egy bántalmazó kapcsolatba, mielőtt végleg képes kilépni belőle. De minél hatékonyabb a védelmi rendszer, annál inkább csökkenhet ez a szám.

Ennek a védelmi rendszernek az önkormányzati szinten lehetséges fejlesztéséről beszélt Takács Andrea és Turgonyi Dániel. A főváros III. kerületében tavaly ősszel indult egy áldozatvédelmi program, amelynek pillérei az intézmények közötti kapcsolat, együttműködések megteremtése; az egyes érintett szakmáknak nyújtott képzések biztosítása; és nem utolsósorban a közvélemény alakítása nyilvános panelbeszélgetések és kulturális események révén.

A meglévő jogi és szakmai eszközökön túl, nyilvánvaló, hogy az áldozatokkal találkozó szakemberek felkészültsége, nyitottsága, előítéletei rengeteget nyomnak a latban.

„Segítő szakemberként sokszor úgy érzi az ember, hogy akkor tehetek valamit, ha biztos vagyok benne. Az mindig fel van építve a bántalmazó részéről, hogy miért ő az áldozat. Azt felejti el mindenki, hogy ha a gyanú felmerül bennem, akkor jeleznem kell. Nem bizonyítékokat gyűjteni, mert az a rendőrség dolga. A jogszabály nagyon egyértelmű ebben. Legrosszabb esetben tévedtem, és elnézést kérek”,

hangsúlyozta Takács Andrea.

Turgonyi pedig elismerte, hogy még Budapesten is nagyon függ a rendőrkapitány személyétől, hogy mennyire nyitott a problémára, és ez nem olyasmi, ami egy felsőbb utasítással könnyen megváltoztatható. Hiába ismertek a törvényileg rögzített kötelezettségek, azaz az áldozatok védelme, ma is jellemző „az összekacsintás a rendőrök és a bántalmazók között”, fogalmazott Les Krisztina.

A beszélgetésen szó esett még a többszörösen hátrányos helyzetben lévő áldozatokról, és megtudtuk, mit kezdenének a jelenlévők egy varázspálcával, de azt is, milyen előrelépés történt az elmúlt tíz évben.

Takács Andrea is többször utalt rá, hogy a probléma elleni küzdelemnek két ága van: nemcsak az állami, szakmai intézményeknek kellene javítani saját működésükön, terjesztve a jó gyakorlatokat, de a társadalomnak is változnia kell, bár a „metoo nem múlt el nyomtalanul”.

Az előbbi területen ma is nagymértékben támaszkodnak az eseményt szervező civilek tudására, amelyet az isztambuli egyezmény szellemében jóval több erőforrással és állami erőfeszítések révén kellene becsatornázni a rendszerbe. Mint tudjuk, jelenleg ennek inkább épp az ellenkezője történik, és a civilek elleni hadjárat nyomán pl. a prevenció egyre inkább kiszorul az iskolákból, amelynek egyik negatív hatása, hogy a fiatalok egyedül maradnak a pornóipar káros hatásaival szemben.  Bár ahogy Les Krisztina is aláhúzta, ennek ellenére is azt érzik, hogy a NANE és a PATENT ma jóval elismertebb és ismertebb, többen találják meg őket, ahogy sokkal több a felhalmozott tudás is, és rengeteg lelkes, nyitott emberrel találkoznak a képzések során.

Takács Andrea szerint 10 éves távlatban egyértelműen javult a szakma hozzáállása, felkészültsége, és kezd kikopni a „jó áldozat” koncepciója, de össztársadalmi szinten sokkal rosszabb a helyzet.

A Momentum alpolgármestere, akinek a téma iránti érzékenységét a svéd politika is ihlette, elismerte, hogy önmagában az isztambuli egyezmény ratifikációja nem oldaná meg a gondokat, hiszen politikai akarat hiányában ez semmit nem ér.

Viszont ő is lát bíztató fejleményeket, egyre több olyan döntéshozót, a pesti buborékon túl is, akik beleállnak hasonló kezdeményezésekbe, mint amilyenek náluk, a VI. kerületben vagy épp Miskolcon valósulnak meg, az intézmények közötti közvetítés, a rendszer egyes szereplőinek – rendőröknek, szociális munkásoknak, egészségügyi dolgozóknak – képzése, vagy a probléma társadalmi tabutlanítása érdekében.

Az adás elérhető a Spotify-on, a Google Podcasten és az Anchoron.

Tartalom:

(0:00) Intro

(2:21) Hogyan észleli az áldozatokat a jelzőrendszer?

(6:40) Kikre lát rá a NANE és a PATENT? Hogyan könnyítené ezt a munkát az Isztambuli Egyezmény ratifikálása?

(13:10) Mi lehet egy önkormányzat feladata e területen?

(23:00) Miért van szükség ennyi intézményre?

(30:50) Személyes/individuális vagy szakmai kérdés a segítségnyújtás?

(34:25) A hálózatosodásban rejlő lehetőségek

(38:30) A Böjte-ügyben megmutatkozott a rendszer bénultsága

(43:40) Amikor az áldozat visszakozik

(47:07) Hogyan mozoghat a rendszeren belül egy különböző okokból hátrányos helyzetű bántalmazott?

(51:20) Áldozatsegítés és metszetszemlélet: nevelőotthonokból érkező szülők, mélyszegénységben élő nők, menekült nők, roma nők, a prostitúció és emberkereskedelem veszélye

(54:29) Ha lenne varázspálcám…

(57:45) Mi változott tízéves távlatban?

A beszélgetés moderátora Juhász B. Kincső, a Mérce szerkesztője volt, az esemény az Európa Tanács támogatásával valósult meg.