A Szikra Mozgalom 2022-es nyári táborában Tamás Gáspár Miklós közel egy órán át beszélt a szocializmus történelméről és történelmi bukásáról, a szocializmus és a fasizmus harcáról és a következményekről. 

A beszéd szerkesztett változatát a hozzátartozók és a Szikra Mozgalom beleegyezésével közöljük. Szerkesztette: Szadai Levente és Kőszeghy Ferenc. Az eredeti beszéd ezen a linken hallgatható meg.

A szocializmus mostani jelenlétének vannak okai. Nem csak az történt, hogy elhervadt, vagy valamilyen spontán társadalmi-fejlődési elv arra kényszerítette volna a világot, hogy a szocializmus mint lehetőség megszűnjék. Eltűnése egy harcnak volt a következménye, amelyet a szocializmus elvesztett. Ez a vereség a két világháború között következett be.  Az okai sokfélék, de néhányat fölsorolnék, mert relevánsnak tartom a későbbi történések szempontjából.

A leglényegesebb, a vereség alapja, a munkásmozgalom kettészakadása. Az első világháború alatt, amikor a szociáldemokrata pártok azt gondolták, hogy a reformpolitikájuk, és a polgársággal és a polgári állammal való kiegyezésük megköveteli a szolidaritás minimális formáját, és emiatt támogatták az egyes államok katonai háborús törekvéseit, ezzel egyben föladták a szocializmus egyik legfontosabb tulajdonságát, amely a Kommunista Kiáltványtól kezdve, mint tudjuk, az internacionalizmus. Tehát amikor a szocialista pártok az osztályharc fölé rendelték a nemzeti szolidaritás elvét, akkor lényegében letettek a lényegéről annak, amiért létrejöttek.

A XIX. század elején még nem lehetett világosan megkülönböztetni a polgári törekvéseket a proletár törekvésektől, mert az ellenfél akkor a régi világ volt, az ancien régime, a monarchia, az egyház, a nemesség és így tovább. Tehát az általános választójog és hasonló követelések, amelyeket polgári törekvéseknek nevezünk nem jogtalanul, azok olyan magaslatok voltak, melyeket nem a polgárság hódított meg, hanem a proletariátus. A főnemesség kénytelen volt föladni a pozícióit, de ennek elérésében kétségkívül volt egy konfliktusos együttműködés a proletariátus és a burzsoázia között. Amikor a reformok elindultak Bismarck alatt a XIX. század második felében-végén, akkor megvalósult a harcnak és a szolidaritásnak a dialektikus egysége. Nyilvánvaló, hogy azok a polgári törekvések, mint a vallásszabadság, a felekezetek egyenlősége, az általános hivatalképesség, az általános adókötelezettség (közteherviselés, nagyon szép magyar szóval) s a többi mindenkinek a követelései voltak, de a proletariátus nélkül soha nem valósultak volna meg. Természetesen a proletariátus emiatt különféle kedvezésekben részesült, a munkások meghódították az első pozíciókat a társadalomban, hiszen ugye, mint látjuk Marx korai írásaiból, korábban nem voltak ilyen pozícióik, nem volt semmijük, csak a láncaikat veszthették. Ez megváltozott a XIX. század második felében.

Egy ponton azonban kiderült, hogy itt nem pusztán csak egy taktikai működésről van szó, hanem arról, ahogy nevezték ezt akkor, hogy a munkáspártok és a munkásszervezetek elpolgáriasodtak. Ennek volt köszönhető az – egyszerűsítek persze –, hogy alárendelték magukat az osztályellenség politikai céljainak. Erre válaszul született meg az a forradalmi mozgalom, amely a kommunista pártokban öltött testet 1917 és ‘27 között, mondjuk 5-10 évig, és amely szembeszállt ezekkel a reformista, alkalmazkodó, taktikai győzelmekre vágyó pártokkal és mozgalmakkal.

Tehát két igazi kemény irányzata volt a munkásmozgalomnak – és ezek egymást ölték.

Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht a szociáldemokrácia nélkül soha nem lett volna áldozata a katonai terrornak és erőszaknak. Érdekes, hogy ma Németországban Friedrich Ebertről (szociáldemokrata vezető – a szerk) és Rosa Luxemburgról is el van nevezve egy-egy politikai alapítvány. Hát Friedrich Ebert komoly, személyes felelősséget visel Rosa Luxemburg meggyilkolásának ügyében. Fele se volt tréfa ennek a konfliktusnak, a kommunisták és a szociáldemokraták közötti viszály elsősorban Németországban fatálisnak bizonyult. Másutt is súlyos következményekkel járt, de Németországban fatális volt. Soha nem került volna hatalomra a náci párt, hogyha a munkásosztály, a munkásmozgalom szakadása be nem következik. Együtt a munkáspártoknak többségük volt, és nem pusztán választási, hanem társadalmi többségük. Ha az összefogás lehetséges lett volna, de nem volt lehetséges. Következésképpen a polgári törekvések és a radikális proletár törekvések úgy 1917-től kezdve elszakadnak egymástól. Akármit gondol az ember a szovjet rendszer későbbi fejlődéséről és hasonló dolgokról, az a szakítás, ami ’17-ben megtörtént az orosz forradalom hatására, a szembefordulás a háborúval és a polgári politikával és az együttműködéssel, meghatározza a XX. század történelmét.

Most nem fogom elmesélni a történelmet. De mi történt a ’20-as évek végétől 1933-ig? Az történt, hogy a baloldal, mármint a forradalmi-proletár baloldal megosztottsága, bizonytalansága, a Szovjetunióval való összetett kapcsolata, stratégiai problémái a puccskísérletektől az együttműködésig rendkívül bonyolult politikai helyzetet teremtett. De mindez nem rejtheti el előlünk, hogy a legfontosabb közép-európai országokban antikapitalista konszenzus alakult ki az alacsonyabb osztályokban. Nem csak a munkásosztályban, a kispolgárságban és másutt is. Következésképpen egy olyan mozgalom, amely meg akarta menteni a status quo-t, mindenekelőtt a tekintélyt és a hierarchiát, az nem lehetett prokapitalista. Az volt a nagy újítása a fasizmusnak és a nemzeti szocializmusnak, hogy az antikapitalizmus egy olyan fajtáját találta föl és érvényesítette, amellyel ma mindannyian találkozunk minden áldott nap. A magyarországi kormányzó szélsőjobboldal is antikommunista frazeológiát használ. Merthogy prokapitalista frazeológiát nem lehet használni, mert népszerűtlen. Következésképpen ma egy csomó országban, így Magyarországon is a közvélemény antikapitalizmussal azonosítja a jobboldalt és a szélsőjobboldalt. Kik szoktak globalistázni, meg nem tudom micsodázni? Nyilvánvaló, hogy a kormánykörök. És ezt próbálja leutánozni a baloldal egynémely figurája, szokásos eredménytelenséggel.

Amikor a nemzeti szocializmus győzött Németországban, akkor amit szegény jó Dimitrov (Georgi Dimitrov – a szerk.) mondott, meg mások is egyébként, hogy ez a polgárság diadala, nem volt igaz. A polgárság elvesztette a náci diktatúra alatt a politikai hatalmát. Megőrizte a gazdasági előnyeinek jelentős részét, de Németországban és a többi fasiszta államban nem a polgárság uralkodott politikailag. Hanem a szoldateszka, a katonai kaszt, a hivatalnokság és az a mozgalmi elit, amelyet a totalitárius állampárt kialakított. Következésképpen a polgári kultúrának és a polgári eszményeknek az emberi jogoktól az egyenlőségig az ellenfele  nem az arisztokrácia volt már, hanem az antikapitalizmussal fölvértezett, szocializmust utánzó szélsőjobboldali mozgalom. Mindeközben nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a polgári társadalom és a kapitalizmus az nem egy és ugyanazon, hanem két különböző dolog. A kapitalizmus fönnmaradásához nincs föltétlenül szükség a történelmileg kialakult polgárság uralmára. Számtalan ország van, ahol mindenfajta polgári tradíció, rögzöttség és eszmék nélkül a kapitalizmus virágzik, gondoljunk a mai Kínára. A mai Kínában nincs hagyományos burzsoázia természetesen, ennek ellenére a legsikeresebb kapitalista állam pillanatnyilag a Kínai Népköztársaság. Következésképpen teljesen átalakult a politikai konfliktusok természete. Most már nem az a helyzet, hogy politikai értelemben szemben áll a szocializmus a kapitalizmussal, hanem antikapitalista frazeológiájú, de a kapitalizmus alapvető tulajdonságait megőrző erők kerültek mindenütt hatalomra.

Most nem fogok beszélni a szovjet rendszer idevágó sajátosságairól, de kétségkívül az a fajta kommunista utópia, amely lelkesítette a mozgalmat a XIX. században nyugaton, nem valósult meg a XX. században keleten, annak ellenére, hogy hatalmas változások történtek. Nem arról van szó, mintha a szovjet rendszer ne lett volna egy új rendszer, és ne változtatta volna meg a világot, mert megváltoztatta, de nem feltétlenül abban az értelemben, ahogy arról eredetileg szó volt. Kétségkívül a szellemi és testi munka több évezredes hierarchiáját azért a sztálini Szovjetunió is megváltoztatta. Ezek világtörténelmi méretű változások. Nem akarom ezeket a különbségeket elmosni és lenézni, mert a Szovjetunió egy teljesen új rendszer volt, amelynek a sajátosságai, bár nem azok, amiket saját magáról terjesztett, de kétségkívül újszerűek, forradalmiak és történelmileg egyedülállók voltak.

Egyedülálló volt bizonyos értelemben a náci rendszer is, amelynek a legitimációja és a győzelme attól függött, hogy sikerül-e az antikapitalista törekvéseket egy hierarchikus katonai rendszerrel helyettesíteni úgy, hogy elvonják az antikapitalista energiákat a baloldaltól és a munkásmozgalomtól. És ez sikerült.

Miután a nácik hatalomra kerültek, soha többé nem volt esélye a szocializmusnak Nyugat-Európában. Soha. Hitler háborús vereséget szenvedett, de a fasizmusnak és a nácizmusnak az a történelmi győzelme, amellyel eltiporta a kommunista és a szocialista mozgalmakat, fönnmaradt máig. E tekintetben semmilyen változás nem következett be.

Kétségkívül a második világháború után a múlt erői, tehát a nem fasiszta polgári erők által (amennyire egyáltalán léteztek még), alátámasztva az amerikai hatalommal (ahol ezek az Európára jellemző dolgok nem fordultak elő), létrejött egy kompromisszum. Létrejött egy kompromisszum, amit szépen tükröznek az olyan dokumentumok, mint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata vagy az ENSZ Alapokmány, amelyet együtt fogalmaztak meg a szovjet jogászok a nyugati jogászokkal. Tudni kell, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának egyik megfogalmazója nem más volt, mint Visinszkij, a nagy kirakatpörök főügyésze a Szovjetunióban, Buharin vádlója és így tovább – jogász volt, és tudta, hogy miről beszél, szovjet külügyminiszter is volt ekkor egyben. Így a fölvilágosodás föltámasztott szellemében volt egy időleges közösség, amely a XIX. század végi reformer közösségre emlékeztet, és általuk bizonyos szerep jutott a munkásosztály képviselőinek, eleinte Franciaországban, Olaszországban, és még másutt is, nem részletezem. Ezekért a kompromisszumokért cserébe a kommunista és a szocialista pártok, amelyek tudták, hogy soha többé nem fognak hatalomra kerülni, kialakították a maguk enklávéit és kisvilágait, és ezáltal kialakultak azok a viszonylag humanisztikus jóléti államok, elég nagy szakszervezeti befolyással és pluralizmussal, amelyek valamennyire vonzóvá tették Nyugat-Európát a II. világháború után.

Ez a kommunistákkal kötött kompromisszum eredménye volt. És addig volt eredményes, addig volt valódi, ameddig a kommunista fenyegetésben volt némi realitás. Abban a pillanatban, ahogy ez a realitás megszűnt ’89-ben, ennek vége is lett. Soha igazából erőteljes, neokonzervatív, alacsony adós, munkásellenes és népellenes rezsim nem jöhetett volna létre, amennyiben a szovjet rendszer ép marad, és amennyiben a kommunista pártok aktívak és befolyásosak.

De hát ez nem így történt, következésképpen ez a fajta ellenállás, ez a fajta szerény kis ellenállás is eltűnt, de mondom, hogy már 1945-ben világos volt mindenki számára, beleértve a Szovjetuniót és a nagy kommunista pártokat, hogy itt Nyugaton és Közép-Európában sikerre kilátás nincs. Győzelem nincs. Szocializmus nem lesz.

Ez ellen lázadt föl a tájékozatlan újbaloldal, amely azt gondolta a hatvanas években, hogy itt árulás történik, és hogyha elsöprik azt az ideológiai fölépítményt, amelyet a reformista kommunista és szociáldemokrata pártok megteremtettek, akkor rekonstruálni lehet a valódi proletár mozgalmat. Nem azt mondom, hogy ez egyáltalán nem járt semmi sikerrel, ez nem igaz, voltak – különösen Olaszországban – rendkívül erőteljes sikerei ennek a dolognak, de végső soron mégiscsak vereséggel végződött ’68.

Tehát itt voltaképpen egy csata zajlott le, amelyet a fasiszták megnyertek. Rámentek ők maguk is, elvesztették a csatát katonai értelemben, de az örökségük az, hogy az antikapitalizmus többé nem egyedül a baloldal sajátossága.

Azok a követelések, amelyeket a baloldal ma megfogalmaz, többnyire egyenlőségi, jogegyenlőségi, gazdasági egyenlőségi és mindenféle egyenlőségi követelések. Ezek polgári törekvések. Semmi közük nincsen a proletárforradalom és a szocializmus követeléseihez, amelyek az értékviszonynak, a pénznek, az államnak, az osztályoknak a megszüntetését bázisnak tekintik.

Azaz lényegében a polgári horizonton kívül nincsen semmi a baloldalon. Holott a problémák pont úgy fönnállnak, mint amikor a szocializmus megszületett. Pont annyi okunk van kommunistának lenni, mint lett volna 1850-ben és 1937-ben. Az okok megvannak, de maga az egész szerkezet, amelyben ezek az okok föllépnek és fölismerhetők megváltozott, és nem véletlenül változott meg, hanem egy elvesztett ütközet következtében.

Észre tetszett venni, hogy amikor a mainstream sajtó szocializmusról és fasizmusról beszél, mi a különbség? A szocializmus nevetséges. Vicces téma. Mindenki mosolyog. Közösséget akartak, hahaha. Nem akarnak elidegenedést. Hahahaha. A fasizmus viszont tekintélyes, a maga félelmetességében. Mindenki elismeri, hogy ijesztő, riasztó, férfias, fekete, sötét, elegáns. Bizony, attól félni kell. A szocialistákon nevetni lehet, a nácik pedig félelmetesek és tekintélyesek. Ez jól mutatja az erőviszonyokat. Ezt látjuk a népi kultúrában meg a vizuális kultúrában. Ugye, a náci sisakok, és még nem tudom micsodák, ismerjük ezeket a dolgokat. Nagyon fontos, hogy a francia forradalom és 1945 között a destrukció erői, a démonikusság eleganciája a baloldalon volt. Akitől félni lehetett, hogy megváltoztatja az életünket, hogy nem marad semmi a tradícióból, hogy mindent újra ki kell találni, az a baloldal volt. Abban volt a démoniság, a romantika, az elegancia, az érdekesség, a kaland, a regényesség. Ez elmúlt, az emléke is alig maradt fönn. És természetesen a fasizmus sem az ma már, ami volt. Tekintettel arra, hogy a fasizmus akkor töltötte be valódi funkcióját, amikor volt kommunista és szocialista ellenfél. De nincs többé. Így a fasizmus egy végső kulturális eszközé vált annak szolgálatában, hogy a tájékozatlan, bizonytalan, szorongó népet megijesszék. Vannak egyéb funkciói is, gyakorlati funkciói, mint látjuk, a menekült kérdésben valóban van stratégiai jelentősége a fasiszta tartalmaknak, mert nyilvánvaló, hogy jelen pillanatban a menekültellenesség a fasizmus uralkodó formája, és ilyen értelemben befolyásolja az államokat és a kormányokat.

Nincs olyan kormány ma Európában, amely ne volna menekültellenes többé vagy kevésbé, ebben a kérdésben a kormányok között fokozati és nem lényegi különbségek vannak.

Persze ezek a fokozati különbségek is fontosak a mindennapi politizálásban, de azért alapvetően arról van szó, hogy nem akarunk „fajkeveredést”. Minden európai államnak ez a politikája. Vannak olyan durva himpellérek, akik ezt nyíltan kimondják, és vannak civilizált képmutatók, akik nem. Így vagy úgy, de most már ki lehet mondani ilyen tartalmakat, és meg lehet tenni, hogy embereket faji és/vagy kulturális alapokon kizárunk. Zárójelben szeretném megjegyezni: a biológiai fajfogalom és az olyan kulturális elképzelések között, amelyek azt mondják, hogy bizonyos populációknak megváltoztathatatlan tulajdonságaik vannak, szintén nincs lényegi különbség. Hogy a kizárás alapja biológiai vagy kulturális, az égvilágon semmit se számít. Mindkét érvelés ugyanazt mondja, hogy egyetlen módon lehet a nem kívánt idegen befolyást eltávolítani, hogyha az idegen befolyást megtestesítő személyeket likvidálják, eltávolítják, kitaszítják, tengerbe fullasztják, satöbbi.

Vannak enyhébb fasisztikus tünetek is, amelyekre kár itt az időt vesztegetni, mindannyian ismerjük őket. Mindezek értelmében tehát, ahogy egy régi írásomban már kifejtettem, a posztfasiszta korszakot éljük, amelyben a fasisztikus államoknak és kormányzatoknak nincs arra szükségük, hogy erőszakkal lépjenek föl a saját populációikkal szemben. Nincs szükség lágerekre, nincs szükség gestapóra, nincs szükség SS-re, megy ez kérem magától. Mert nincs ellenfél.

Az igazi ellenfele a fasizmusnak a szocializmus.

Semmi más. Lehetett reménykedni ebben-abban-amabban, de ez tévedésnek bizonyult. Alapvetően a XX. század és a XXI. század igazi konfliktusa az a fasizmus és a szocializmus között van. Az erőviszonyok változtak meg, nem a helyzet. Tény az, hogy a nemkívánatos embercsoportokkal szembeni diszkriminációs erőszak elfogadott elvvé vált mindenütt. Minden egyes állam át van itatva többé-kevésbé látható és többé-kevésbé láthatatlan fasisztikus energiákkal.

Az a fajta forradalmár álláspont, amely tisztaságra és világosságra törekszik, elhatárolja magát a látszólag hasonló társadalmi energiáktól, tehát például az elitek iránti ellenszenvtől. Az elitek iránti ellenszenv a legtöbb politikai irányzatban megtalálható a 18. századtól kezdve. Következésképpen az elitek kijelölése ellenfélként taktikai kérdés. Más kérdés, hogy tízezrek belepusztulhatnak, de taktikai kérdés, amely igazából nem választja el a bal és jobboldalt, a szocializmust, a fasizmust. Vannak olyan antikapitalista energiák, szenvedélyek, eszmények, amelyek egyáltalán nem zárják ki az elnyomást, egyáltalán nem zárják ki a kegyetlenséget, egyáltalán nem zárják ki az eldologiasodást, és amelyek óriási csábító, beszívó hatással vannak egy olyan társadalomban, amely lényegében beletörődött abba, hogy van hierarchia és fönn is marad. Vannak gazdagok és szegények, vannak hatalmasok és hatalom nélküliek, vannak külföldiek és belföldiek, vannak sikeres kultúrák és sikertelen kultúrák.

Mindez ellen lehet gyűlölködni, de egy olyan világot elképzelni és építeni próbálni, amiben ezek a hierarchikus elvek nem döntők, az nincsen. Én sem tudom szállítani. Akármennyire helytelenítem ezt a helyzetet, én sem tudom szállítani, mert nem pusztán az én akaratomtól függ, hogy mit gondolok, attól is függ, hogy hol gondolom, mikor gondolom, hányszor gondolom. És kik, hogy néznek rám közben. És hányan? Következésképpen mi nem élünk fasiszta elvek szerint megszervezett társadalomban, csak kicsit. Vannak fasisztikus elemei a jogi fölépítménynek is, de nem föltétlenül döntők. Viszont azok a kulturális, morális és társadalmat érzékelő intuíciók, ha befolyásolják az emberek cselekvését, azok kétségkívül fasiszta jellegűek és uralkodók.

Úgyhogy a fele sem tréfa. A fasizmus győzött, a szocializmus vesztett. Nem pusztult el, az akkor egyszerű volna, nem tudnék róla beszélni, észre se venném. Se én, se maguk, se senki. Észrevesszük, mert annyi maradt belőle, hogy még fájjon. Sokkal több nem. És ennek ellenére egy fasiszta keretek közé szorított társadalomban élünk valamennyien, és valamennyien részben meg vagyunk fertőzve, abból az egyszerű okból, hogy az ember nem lehet a végtelenségig türelmes. Nem lehet a végtelenségig türelmes, nem lehet a tiszta fogalmakból megélni, nem lehet az, hogy az ember örökké a saját gyöngeségét és hibáját nézve elveszítse azt az egészséges haragot, amely minden forradalmi cselekvés mögött persze ott van. Következésképpen megfertőződünk. Mert a győztes azért győztes, mert a mintája győztes.

Na most ugye föltehetik nekem a kérdést, lehet, hogy föl is fogják tenni, hogy jó, jó, és akkor mi az ördögöt csináljunk? Erre nincsen az én szempontomból nézve kielégítő válasz. Nem azt mondom, hogy nincsen részleges válasz.

A részleges válasz, amelyet ti [a Szikra mozgalom – a szerk.] meg szoktatok adni, az a polgári radikalizmusnak egy változata. Amivel semmi baj nincsen, mondjuk elavult 150 éve, de istenem, én még régebben elavultam, úgyhogy mindegy. A társadalmi igazságosság, méltányosság, egyenlőség megkövetelése, egy olyan hangulat, kultúra, keret megteremtése, amelyben az egyenlőségi gondolatok nem számítanak többé szégyennek, ezek méltó, szép dolgok. Évszázadok óta próbálkoznak vele.

Nem azt mondom, hogy csöndben kell maradni, és tehetetlennek kell lenni, de ennek a dolognak a sikerre való kilátásai a zéróval azonosak. Nem azt mondom, hogy nem lehet időnként részeredményeket elérni hébe-hóba, ideig-óráig. Biztosan lehet, ha nem is Magyarországon, de lehet itt-ott-amott elérni ilyen átmeneti sikereket. És addig nincs is baj ezzel, ameddig nem gondoljuk azt, hogy ezek szocialista törekvések. Ameddig nem gondoljuk azt, hogy ezzel igazán szembe tudunk szegülni a fasizmussal. Mert a polgári, egyenlőségi törekvésekkel szemben a fasiszta a következőt mondja: „akkor jogos a te egyenlőségi törekvésed, ha bebizonyítod, hogy már a kiindulópontnál, biológiailag, kulturálisan és mentálisan azok az emberek, akikre a dolog vonatkozik, már eleve egyenlők”. A fasiszták szemében a sokféleség és a sokszínűség bizonyítéka annak, hogy az egyenlőség mítosz. A liberálisok szemében a sokszínűség és a sokféleség annak a bizonyítéka, hogy egyenlőség nem mítosz. Az egész kérdés persze rosszul van föltéve, tekintettel arra, hogy ennek az egésznek így semmi értelme nincsen. Nem kell bizonyítani semmit. Nem azoknak kell egyenlőknek lenniük, akik megérdemlik, hanem egyenlőnek kell lenniük az embereknek azért, mert emberek. Nem azért, mert jobbak vagy rosszabbak, vagy ilyenebbek, vagy olyanabbak. Ezt már a kereszténység is tudta, minden nagy vallás, minden ősi filozófia pontosan tudta, ezt nem kell különösebben illusztrálnom itt, nincs ebben semmi újdonság. Amiben újdonság lehetett volna, az kétségkívül a kommunizmus, amelyre a törekvés, akármilyen furcsának tűnik a mából visszanézve, reális volt valamikor. Az nem egy apró összeesküvő csoport mániája volt, hanem embermillióknak a közös gondolata. Úgyhogy ezekkel a szerény kísérletekkel, amelyekről senkit nem beszélek le, sőt, amelyekre mindenkit rábeszélek, kétségkívül nem lehet elérni a szocialista célokat. Efelől senkinek ne legyenek illúziói.

A legminimálisabb dolog, amit tenni lehet ebben a helyzetben intellektuálisan, hogy megpróbálunk ezekről a dolgokról világosan gondolkozni, és megpróbálunk a történelemmel szembenézni, bár ez rendkívül kellemetlen. Én sem szeretem azt mondani, hogy a fasizmus győzött. A fene ott egye meg! Hát persze, hogy borzasztó ezt kimondani, gondolni, látni. Következésképpen minden ilyen csoport, mint ami itt is ül, nehéz helyzetben van, mert mindaz, ami a gondolataitokban, gondolatainkban vonzó, csábító, érdekes, az mint mondtam, mérgezett, és bármikor átfordítható az ellenkezőjébe. Ideológiailag, kulturálisan nagyon veszedelmes helyzetben vagyunk, és persze politikailag, katonailag, rendőrileg is, hiszen

az, hogy mi itt szabadlábon üldögélünk és ilyesmikről beszélünk, csak annak köszönhető, hogy kevesen vagyunk, és gyengék vagyunk. Abban a pillanatban, amikor a dolog erőre kap, akkor vége lesz a toleranciának, nyilvánvaló.

Most nem érdemes rátok még lecsapni, mert minek? Nem is férünk bele, vagy nem is fértek bele igazából abba a perspektívába, ahonnan ezek az emberek nézik az életet. Mert persze ez a gyöngesége a szélsőjobboldalnak, hogy nem hiszik el, hogy van önzetlen, morális álláspont, amely egyenlőséget, méltóságot, szabadságot akar másnak is, nem csak saját magának. Amióta a konzervativizmus létezik, a XIX. század eleje óta, (a konzervatizmus érdekes módon a legújabb politikai irányzat), ezt mondja.  Most adják ki sorban a konzervatív gondolkodók műveit Magyarországon, Juan Donoso Cortés-t és Joseph de Maistre-t és hozzájuk hasonlókat, akik azt mondták, hogy a francia forradalom bizonyítja, hogy ezek mögött a célok mögött önzés, kegyetlenség, téboly és hasonlók vannak, és hogy minden egyenlősítő, hierarchiaellenes, antiarisztokratikus és egyházellenes törekvés lényegében egy feltörekvő új osztály önzésének a kifejezése.

Ezt mondják a konzervatívok, óriási hatással, és természetesen rámutatnak a zsarnoki szocializmus létező történetére, amely kétségkívül valós. A sztálinizmus nem egy álom volt, nem is csak egy rossz álom volt, hanem valóság. De ne tévesszen meg senkit az, hogy időnként az ellenfél butaságból könnyűvé teszi a dolgunkat, mert elárulja magát. Ez kétségkívül előfordul, de nem ez a legfontosabb. Amennyiben eredményesen kívánok az ellenféllel harcolni, annyiban a legmagasabb minőségét kell tekintetbe venni, nem pedig azokat a tökfilkókat, akik időnként ezt kiszolgálják. Az nem érdekes. Az, hogy butaságokat beszélnek a jobboldaliak, igen, előfordul, nem ez a lényegük. Ott is vannak okos emberek, és rájuk kell figyelni, és velük szemben kell, ha lehet, sikert aratni, ami intellektuálisan nem nehéz, politikailag nehezebb, államjogilag pedig lehetetlen.

Ezekkel a dolgokkal lehetőleg minél realisztikusabban és minnél józanabbul próbáljunk szembenézni. A helyzet nem kedvező. Az egész helyzetben az a kedvező, hogy vannak emberek, akik mindennek ellenére mégis próbálnak valamit csinálni, és ez mutatja, hogy a dolog nem halott, csak vesztes. Ami nem ugyanaz azért. A Krisztus utáni 2. évszázadban az ember azt hihette, hogy a görög filozófia halott, hiszen a legfontosabb jellegzetességeit elutasították mind a kappadókiai atyák, mind Szent Ágoston (utóbbi kevésbé). Aztán azt lehetett látni, hogy vannak olyan szellemi szükségletek, amelyek egészen döbbetenetes mértékben képesek elérni vereségre ítélt, megszüntetett és megsemmisített rétegekig, az altalajban, amire már senki nem is gondolt. Ki gondolta volna a második évszázadban, hogy valaki még valaha Platónt fog olvasni? Nincsenek végleges vereségek, legalábbis remélem, hogy nincsenek. A kontinuitás fenntartása pedig önmagában is nagyon nemes történelmi hivatás. Nem igazán kielégítő, mert az, hogy az ember tudja, hogy a holttestével megtrágyázza a jövőt mégsem kielégítő az ember boldogságigénye szempontjából. De kétségkívül legalább ennyit azért megszavazhatunk a jövőnek, hogy a testünket nekiadjuk az altalaj kincseivel együtt. Más szóval azt gondolom, hogy a szellemi energiák, a politikai rutinok és nem utolsósorban művészi formák igenis hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a vereség ne legyen teljes és hogy ezekben a mozgalmi formákban is lehet az embereknek örömük. Öröm anélkül nem lehet, nem is kell, de nem lehet. Nem lehet a pusztulással és a vereséggel szünet nélkül együtt élni. Hogy hol bukkannak fel ezek a kis világos, szikrázó pontok, azt nehéz megmondani, azt majd a tapasztalat megmutatja. Ha megmutatja. ^[1]