Mérce: Lefordítottad Noam Chomsky Rekviem az amerikai álomért című könyvét, Howard Zinn Engedetlenség és demokráciáját, Jean Ziegler könyvét az Égei-tenger szigeteinek táboraiban nyomorgó menekültekről, Naomi Klein Hogyan változtassunk…?-ját, Jason Stanley fasizmus-könyvét, legutóbb pedig Howard Zinn drámáit és Az Egyesült Államok története alulnézetben című könyvéből készült képregényt. Miközben a fordításaid ismertek, rólad csak egy szűkszavú életrajz olvasható az egyik általad fordított könyv hátsó lapján. Hogyan lettél fordító, és mi köze van ennek Albert Einsteinhez?

Piróth Attila: Fizikusként és angol szakfordítóként végeztem az ELTE-n, majd a doktori képzés alatt felkértek, hogy fordítsam le Einstein 1905-ben írt öt nagy hatású cikkét John Stachel magyarázataival és Roger Penrose bevezetőjével. Einstein ezekben a cikkekben vetette meg a huszadik századi fizika két pillérének, a relativitáselméletnek és a kvantummechanikának az alapjait. Ezek a területek azóta rengeteget fejlődtek, így a cikkek tartalma nem tartogatott újdonságokat. De lenyűgöző volt látni az alkotó tudományos elmét, ahogy kivételesen elegáns módon összerakja a rendelkezésére álló ismeretekből a forradalmian új elméleteit. Szakfordítóként ilyen anyaggal dolgozni különleges élmény volt. És ez az élmény a kutatás helyett a szakfordítás irányába vonzott.

Igazság szerint ez a vonzalom már évek óta megvolt. Még harmadéves egyetemistaként is összeálltunk páran, hogy együtt lefordítjuk a Jacksont – egy legendás 800 oldalas elektrodinamika-könyvet, amelyet előttünk is ki tudja hány évfolyam próbált már meg lefordítani. Nekünk sem sikerült – de aztán évekkel később, a doktori után, szabadúszó szakfordítóként végre lett időm rá.

2001 óta Franciaországban élek a feleségemmel és a három gyerekünkkel. Kezdetben Bordeaux-ban laktunk, aztán átköltöztünk a szomszédos Bègles-be, ahol Théâtre le Levain (Kovász Színház) néven 2013-ban nyitottunk egy 50 férőhelyes színházat.

Hogyan jutottál el Zinnhez? Arra gondolhatnánk, hogy ez az út egyáltalán nem magától értetődő. Egy rövid kutatás is arra jutna, hogy Zinn neve nem különösebben ismert a magyar nyelvterületeken. Egy-egy ismertetés, néhány oldal „Az Egyesült Államok népének története” című könyvről a Béke és szocializmus folyóiratban 1982-ből, Zinn emlegetése az újvidéki Létünk Marxizmus az Amerikai Egyesült Államokban cikksorozatában… 

Howard Zinn írásaiban Noam Chomsky Rekviem az amerikai álomért című könyvének (Napvilág Kiadó, 2018) fordítása után mélyedtem el. Chomsky így zárja könyvét:

Régi jó barátom, a nemrég elhunyt Howard Zinn így fogalmazott: ami számít, az „az ismeretlen emberek számtalan apró tette, amelyek elvezettek a nagy mozzanatokhoz”. Ők azok, akik cselekedtek a múltban. Ők azok, akiknek cselekedniük kell a jövőben.

Zinn könyveit olvasva számomra is meglepő volt, hogy egyetlen műve sem jelent meg magyarul – és a nevével is csak elvétve találkozni. Az általad hozott példákon kívül a Misetics Bálint szerkesztette Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás című kötetet (Napvilág Kiadó, 2016) említeném, amelyben felbukkan – de ott is csak egy lábjegyzet erejéig.

Zinn az amerikai baloldali gondolkodás meghatározó, megkerülhetetlen alakja; Chomsky szerint „egy egész nemzedék lelkiismeretét megváltoztatta”, Cornel West szerint „Zinn nagyobb befolyással és nagyobb hatással volt a nyilvánosságra, mint nemzedéke bármely más értelmiségije”. Naomi Klein, Arundhati Roy és rengeteg más baloldali szerző hasonló nézeteket vall.

Zinn főműve, az A People’s History of the United States (Az Egyesült Államok története alulnézetben) új történelmi szemléletet nyitott. Tizenvalahány nyelvre lefordították, több mint kétmillió példányban kelt el – ám ettől még a baloldali körökön kívül kevesen törik magukat, hogy Zinn gondolatainak teret adjanak. Ami persze nem meglepő egy ilyen rendszerkritikus szerző esetében.

Szóval én is csodálkoztam, hogy egy ilyen fontos gondolkodó műveivel nem ismerkedhetnek meg a magyar olvasók, ezért 2019-ben a színházunk a Napvilág Kiadóval közösen megjelentette Zinn Engedetlenség és demokráciáját.

Zinn valami nagyon érdekeset csinál az először 1980-ban megjelent (később több alkalommal kibővített) A People’s History of the United States-ben és az ebből készült képregényben. Az Amerikai Birodalom története alulnézetben azokat szólítja elő, állítja a figyelem középpontjába és (a képregény műfajának megfelelően) azokat festi le, akik mindeddig nem jutottak szóhoz. A képregény kulcsfigurái a rikkancsok, akik a sztrájkellenes lapokat a vízbe hajítják, a szakszervezetek szervezői, a bebörtönzött politikai aktivisták… Mit tanulhatunk az Egyesült Államokról alulnézetből?

Zinn szemléletét sokan radikálisnak nevezik. Ezt a jelzőt teljességgel felvállalta; ahogy Marx visszatér című színdarabjában elhangzik: „Ne feledjék: radikálisnak lenni mindössze annyit jelent: megérteni a probléma gyökerét.”

Miféle problémák gyökerét? A társadalmi igazságtalanságokét. Ahogy Martin Luther King fogalmazott És most merre tovább? című beszédében:

És egy napon fel kell tennünk a kérdést: „Miért van negyvenmillió szegény ember Amerikában?” És ha feltesszük ezt a kérdést, felvetődnek kérdések a gazdaság szerkezetéről, egy szélesebb körű vagyonmegosztásról. Ha feltesszük ezt a kérdést, a kapitalista gazdaságot kezdjük megkérdőjelezni.

Meggyőződésem, hogy ha MLK kérdését elkezdjük őszintén vizsgálni – honnan erednek az egyenlőtlenségek, milyen folyamatok növelik és csökkentik őket, milyen retorikával támasztják alá saját fellépésüket az egyenlőtlenségek növelésére törekvők –, abból kibomlik az elnyomás hosszú története.

Ennek a történetnek a felfejtését nehezíti, hogy, amint Noam Chomsky mondta, „akik a bunkósbotot fogják, ragaszkodnak a történelmi amnéziához”. Ezzel az amnéziával Zinn is gyorsan szembesült. Egyetemi hallgatóként hiába kereste a munkások küzdelmeinek történetét; konkrét példaként a coloradói szénbányászok sztrájkját és a ludlow-i mészárlást említi. Ezekkel a korabeli sajtó széles körben foglalkozott – ám az elnökökre, nemzetek közötti viszályokra, iparosokra összpontosító történetírásból pár évtized alatt kikopott.

Általában is azt látjuk, hogy történelmi kánon – amely úgy igyekszik széles időskálát átfogni, hogy csak az adott időszakok legfontosabbnak ítélt mozzanatait tartja meg – nagyon féloldalas, sokkal féloldalasabb, mint a korabeli sajtó. De ez elmondható az irodalmi kánonról is: évszázadok távlatából úgy tetszik, mintha a szerzők szinte kivétel nélkül férfiak lettek volna – vagy ha voltak is női szerzők, az idő rostáján kihullottak. Holott a NAT2020 alaptantervén világosan látjuk, hogy működik az idő rostája: olyan szerzőket, olyan történelmi eseményeket tart meg, amelyek a hatalmi csoportok szemléletének megfelelőek. És hogy mi ennek a tétje? Ahogy Zinn fogalmazott:

Ha a társadalmunkat irányítók – politikusok, vállalatvezetők, a sajtó és a televízió tulajdonosai – uralni tudják eszméinket, akkor megingathatatlan lesznek a hatalmuk. Nem lesz szükségük katonákra, akik az utcákon járőröznek. Mi magunk fogjuk irányítani magunkat.

Zinn azért lett történész, hogy válaszokat találjon azokra a kérdésekre és problémákra, amelyeket az őt körülvevő világban látott. Előtte tizennyolc évesen tanoncként egy hajógyárban kezdett dolgozni – és mivel a tanoncoknak nem volt szakszervezetük, néhány társával együtt megszervezték. Ezután bombázóként az USA hadseregének légi hadtestében szolgált a második világháború alatt – és az itt szerzett tapasztalatai nyomán alakult ki mély háborúellenes meggyőződése.

Zinn történelemszemlélete elválaszthatatlan saját aktivizmusától: harcolt a vietnámi háború ellen – és Vietnam, the Logic of Withdrawal című, nagy hatású könyvében elsőként szólított fel a feltétel nélküli, azonnali kivonulásra. A Diákok Erőszakmentes Koordináló Bizottságának (Students Nonviolent Coordinating Committee, SNCC) tagjaként részt vett a fekete szavazók regisztrációjáért folytatott küzdelemben; SNCC, The New Abolitionists című könyve ezt a rendkívül erős – intézményes és egyéni, rasszista – ellenállásba ütköző, ádáz harcot mutatja be. Azt a harcot, amelyet a hatalom nélkülieknek kellett vívniuk a hatalommal.

Egy mély meggyőződésű író vagy újságíró esetében magától értetődő, hogy témaválasztása, nézőpontválasztása tükrözi a meggyőződését. Még szerencse! Arundhati Roy két magyarul is megjelent, nagy sikerű regényén kívül sok páratlanul erős esszét írt – az Indiában ezerszám épített óriásgátaktól (amelyek építése során alaphangon is 33 millió embert telepítettek ki) India atomhatalommá válásán át arról az durva intézményes erőszakig, amellyel az erőteljesen fasizálódó Modi-rezsim kétszázmillió muszlim indiait foszthat meg állampolgárságától. My Seditious Heart (Lázadó szívem, Haymarket Books, 2019) című ezeroldalas esszégyűjteményének, illetve ennek Azadi: Freedom. Fascism. Fiction (Azadi – Szabadság. Fasizmus, Fikció, Haymarket Books, 2020) című folytatásának olvasásakor azt érzi az ember, nagyon kell ez a hang:

Egyetlen alkalom éreztem olyasvalamit, ami ahhoz fogható, amit a legtöbb ember nemzeti büszkeségnek nevez: amikor négyezredmagammal sétáltam az éjszakában a mahesvári gát építési területe felé, tudva, hogy több száz felfegyverzett rendőr vár minket. (Arundhati Roy, Power Politics)

Egy újságíró esetében magától értetődő az efféle téma- és nézőpontválasztás. Egy író esetében jóval ritkább, de logikus. Egy történész esetében viszont gyakorlatilag forradalmi. Zinn A People’s History of the United States című könyve pontosan ezt tette: azokat a kérdéseket vizsgálta, amelyek az elnyomottakat foglalkoztatták, az ő nézőpontjukba belehelyezkedve, az ő helyzetükre, szerepükre összpontosítva. Vagyis szembement az intézményes történetírással, amely a hatalommal rendelkezők szerepére, nézőpontjára fókuszál – és számtalanszor az ő igazolásukra, felmentésükre szolgál.

Az, hogy ez szemlélet forradalmian új volt – holott az általa képviselt nézőpont a társadalom többségének sajátja –, rengeteget mond arról, hogy mennyire kevéssé demokratikus a hagyományos történetírás.

Zinn könyve optimista könyv. Azt sugallja, hogy az ellenállás, a lázadás folyamatos. Ám az érzékelésünk meglehet másról árulkodik. Úgy tűnik, hogy az ellenállás csendes, ha van, vesztésre áll az ügye. Mindez csak a magyarországi süket csend miatt van így? Mit tapasztalsz – például – a franciaországi tüntetésekkel kapcsolatban?

Zinn könyvei meggyőzően mutatják be, hogy az igazságosságért folytatott küzdelem alulról szerveződik.

Az igazságtalanságokat sosem felülről orvosolták: nem az elnök, nem a Kongresszus, nem a Legfelsőbb Bíróság orvosolta őket – bármit is tanultunk középiskolában arról, hogy a kormányzatnak három ága van, hogy vannak fékek és ellensúlyok, hogy milyen kiváló ez a rendszer. Nem. A változások, a történelem fontos változásai nem ettől a három kormányzati ágtól származnak. Ezek a kormányzati ágak a társadalmi mozgalmakra reagáltak.

Chomsky jó példát hoz erre Rekviem az amerikai álomért című könyvében:

Franklin Delano Roosevelt rokonszenvezett a lakosság egészének javát szolgáló progresszív jogalkotással, de valahogy el is kellett fogadtatnia. A szakszervezeti vezetőknek és másoknak ezt üzente: „Kényszerítsenek rá! Ha rá tudnak kényszeríteni, örömmel megteszem.” Ezt úgy értette: menjenek az utcára, és tüntessenek, szervezkedjenek, tiltakozzanak, építsék a munkásmozgalmat, sztrájkoljanak és így tovább. Amikor a lakosság részéről már elegendő a nyomás, akkor át fogom tudni nyomni a kívánt jogszabályokat.

Ha pedig a politikai elit nem rokonszenvezik a lakosság egészének javát szolgáló jogalkotással, akkor még sokkal nehezebb a küzdelem. Ahogy Zinn írta:

a demokrácia nem a kormányunk, az alkotmányunk, a jogrendszerünk. Nagyon gyakran ezek éppen a demokrácia ellenségei.

A Franciaországban ma zajló tiltakozások és a velük szembeni karhatalmi fellépés egyértelműen ezt mutatják. A nyugdíjkorhatár megemelése ismétlődő, országosan milliós nagyságrendű tüntetéssorozatot váltott ki; a lakosság bő hetven százaléka ellenzi – Czékmán Bendegúz remek összefoglalót írt minderről a Mércén. Pár hete egy másik tiltakozás is zajlott: a Sainte-Soline-i óriási víztározó ellen tüntettek gazdák, környezetvédők és szimpatizánsok – egy olyan, nagyvállalati érdekeket szolgáló projekt ellen, amely súlyosan sérti a fenntartható vízgazdálkodás, a mezőgazdaság és a környezetvédelem érdekeit. A klíma kontra tőke összecsapásban a karhatalom ismét brutálisan a tőke oldalára állt – ahogy néhány hónappal ezelőtt a németországi Luzerathban, ahogy pár éve az USA-ban, Standing Rockban, ahol újabb kőolajvezetékek építése ellen tiltakoztak, és a sor hosszan folytatható. A tét hatalmas – jó áttekintést ad erről Naomi Klein Hogyan változtassunk meg mindent? című könyve.

Szóval Sainte-Soline-ban brutálisan léptek fel a rendőrök: könnygázgránátokkal, tömegoszlató gumigránátokkal, gumilövedékekkel lőtték a kezdetben békés tüntetőket. Szolgálunk és védünk – de kit szolgálnak és mit védenek? Végső során az arra érdemesek magántulajdonát – akkor is, ha az a magántulajdon a köz hosszú távú érdekeit sérti. A rendet védik – a többség számára igazságtalan gazdasági rendet.

Ebben a rendben az erőszak állami monopóliumát gyakorló karhatalom a környezetvédőket vegzálja, miközben a fosszilisenergia-ipari vállalatok az adófizetők pénzéből finanszírozott támogatással szinte zavartalanul folytatják tevékenységüket.

Kilátástalannak tűnik a helyzet? Akkor lesz kilátástalan, ha feladjuk. Ahhoz pedig, hogy ne adjuk fel, rendkívül fontos látni az ellenállás elért eredményeit – hiszen a sikerek másokat is részvételre buzdíthatnak, ami láncreakciót válthat ki.

Az Amerikai Birodalom története alulnézetbennel egy időben, szintén a te fordításodban, jelentek meg Zinn színdarabjai is. Az Emma az anarchista-feminista Emma Goldmanról szól, a Marx visszatérben a halottnak hitt közgazdász New Yorkba csöppen, a Vénusz lányában pedig a háború és az igazságosság kérdéseit feszegeti Zinn. Jók ezek a színdarabok?

„Zinn soha nem lesz klasszikus, de mindig aktuális szerző marad: egy kortársunk, aki cselekvésre buzdít” – írta ajánlójában a nálam sokkal avatottabb Schilling Árpád. Zinn nem bújt ki a történész bőréből: olyan témákat, olyan történelmi személyiségeket választott, akikhez/amelyekhez történészként és aktivistaként közel állt. Zinn színháza ennek megfelelően politikai színház.

Politikai tér-e a színház? Mint közösségi tér, amelyben lehetőség nyílik arra, hogy a mindannyiunkat érintő kérdésekkel foglalkozzunk – és ehhez a művészet páratlanul erős eszközeit is használjuk – a színház egyértelműen politikai tér. Amennyiben egy ilyen tér elhatárolódik a társadalmi kérdésektől, és szórakoztatni kíván – az a választás sem apolitikus: kinyilvánítja, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel nem kíván hozzájárulni a társadalmi változáshoz.

Egy színdarab, ahogy minden egyéb művészeti forma (regény, vers, zenemű, festmény), képes lehet áttörni a korlátokat. A valóság nagy képzelőerejű átdolgozásával túlléphet a hagyományos bölcsességeken, túlléphet az ortodoxián, túlléphet az intézményrendszer kinyilatkoztatásain, kibújhat a kultúránk által továbbadott elképzelések alól, és megkérdőjelezheti a rassz, osztály, vallás, nemzet jelentette határokat

– írja Zinn a Három színdarab bevezetőjében.

2020 nyarán az SZFE bedarálása – majd az egyetem hónapokig tartó elfoglalása – világosan mutatta, hogy „a kultúra legyen politikamentes” szlogen mennyire hazug a hatalom részéről, és hogy ezen a diákok, oktatók átlátnak. Amikor egy katonatisztet – baszki, katonatisztet! – neveznek ki egy színházi egyetem élére, hogy megregulázza a renitens művészhallgatókat és -oktatókat, akkor a cél világos: az, hogy alkotásaikkal ne bújjanak ki az ortodoxia alól, az intézményrendszer kinyilatkoztatásai alól. Amikor a cél a hatalom által rögzített rend, és ez jelöli ki a művészet szabadságának korlátait, az az ellentéte József Attila csodálatos anarchista sorának: „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet”.

Az SZFE diákjainak politikai harcát követve döntöttük el, hogy lefordítom, a színházunk pedig megjelenteti Zinn színdarabjait magyarul. Ha már sikerült felvállalni, hogy a színház politikai színtér, álljunk bele, és azok, akik ezt a színpadon is demonstrálni akarják, Zinn darabjain keresztül tudjanak olyan társadalmi kérdésekkel foglalkozni, amelyek ma is meghatározóak.

Pár szót hadd mondjak a darabokról. Az FBI hírhedt igazgatója, J Edgar Hoover „Amerika legveszélyesebb nőjének” nevezte Emma Goldmant, akinek bámulatos alakja Magyarországon (is) igen kevéssé ismert – holott radikális szabadságvágya fontos viszonyítási pont. Zinn egy kétfelvonásos színdarabba sűrítette bele Goldman életének számos meghatározó eseményét, anarchista-feminista felfogását. Hasonlóképpen: a Marx visszatérben a néző egy óra alatt megismerkedhet az elmúlt két évszázad egyik legfontosabb gazdasági-politikai gondolkodójával – akinek a nevét a legtöbben habozás nélkül utasítják el úgy, hogy (vagy éppen azért, mert) semmit sem olvastak tőle. Mire való a politikai színház, ha nem arra, hogy a hatalom számára mindmáig veszélyes gondolkodók elképzeléseibe bepillantást nyújtson, és azokat összekösse a mával?

Amint a Mércén megjelent Parancsra tettem című cikkben kifejtettem, a Vénusz lánya – amelynek középpontjában az atomfegyverek kifejlesztésén dolgozó tudósok felelőssége áll – számomra, mint egykori fizikus számára, különös jelentőséggel bírt.

A darabok kiváló kiindulási pontként szolgálhatnak azok számára, akik politikai színházat akarnak csinálni. Ahogy Schilling Árpád írta:

A közelmúlt és a ma történeteit is olyan bátran és elszántan kellene földolgoznunk, mint azt Howard Zinn tette. Bátran meríteni a közös történeteinkből, az igazságtalanság feneketlen kútjából, olvasni a történelmet, emlékezni a gazságokra és hőstettekre, majd újra- és újraírni a szenvedők és lázadók végeláthatatlan történetét. Addig is, amíg erre nem állunk készen, olvassuk Zinn színdarabjait, és ha történetesen színházi emberek vagyunk, álmodjuk színpadra azokat.

A Tett szerkesztője vagy. Milyen mozgásokra figyeltél fel az utóbbi időben a magyarországi anarchista-ultrabaloldali-szocialista-antifasiszta környezetben? Úgy tűnt, hogy a becsület napi történések után Magyarországon az antifasiszta mozgalom fő ellenséggé vált. Hogyan ítéled meg az utóbbi hetek eseményeit?

A Tett nagyon helyesen szót emelt a neonáci úgynevezett „becsület napi” felvonulás ellen, és felhívást tett közzé, hogy minél többen részt vegyenek az ezzel szemben szervezett antifasiszta tüntetésen. Ez szükséges volt – a hallgatás nem opció.

„A csizmák zajánál is rosszabb a papucsok csendje” – mondta Max Frisch. Ha arra a korra, azokra az eszmékre gondolunk vissza, amelyeket az úgynevezett „becsület napi” felvonulók dicsőítenek, a legtöbben tisztában vagyunk azzal, hogy milliók lemészárlásához tízmilliók hallgatásán át vezetett az út. A diktatúra nyelve a csönd, írta Esterházy. Akinek emlékeztetőre van szüksége, olvassa el Franck Pavloff Barna hajnal című novelláját.

Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy ez a lezárt múlt volna. A fasiszta politika, illetve a fasiszta retorika számos eleme sok országban jelen van – Magyarországon is, amint azt Jason Stanley Így működik a fasizmus című könyve részletesen kifejti. Ezek ellen tenni kell. Milyen eszközökkel?

Sok helyen a kérdés fel sem merülne: a hatóság megfelelő fellépése esetén sor sem kerülne a náci jelmezes vonulásra. Fontos feltenni a kérdést, hogy ma Magyarországon miért kerülhet erre sor.

Az erőszakmentes, tömeges tiltakozás a következő lépés – és néhány kivétellel az összes résztvevő pontosan ezt tette. A testi sértéssé fajuló tettlegességet ez a túlnyomó többség el is ítélte – ám az eset remekül kapóra jött azoknak, akik akár a Szikra mozgalmat, akár a Mércét ideológiai ellenségnek tekintik. Ne feledjük, a Szikra mozgalom decemberi Fizessenek a gazdagok akciói, vagy a kilakoltatások elleni fellépései – amelyekről a Mérce is beszámolt – sokak elismerését kivívták. Nem meglepő, hogy a szélsőjobboldali média megpróbálja összekapcsolni ezeket egy testi sértéssel, hogy lejárassa őket –mindegy, mennyire ingatag lábakon áll a vád. De az, hogy a hatóságok mennyire buzgón léptek fel mennyire megalapozatlan gyanú alapján a Szikra egyik aktivistájával szemben, az komoly probléma.

Világos, hogy a hatalom számára hasznos, ha sikerül elrettenteni a lakosságot attól, hogy az utcára menjen tiltakozni, holott volna oka rá bőven. Inkább vésse a fejébe: jobb ha otthon marad, még ha náci egyenruhában masíroznak is az utcákon. És ha az antifa-szalmabábbal riogatás ehhez nem elég, akkor jöhet a túlbuzgó hatósági fellépés.

Legutóbbi személyes találkozónk alkalmával szót ejtettél arról, hogy a színházatokban, a Bordeaux melletti Bègles-ben működő, idén a tizedik születésnapját ünneplő Théâtre le Levain-ban bemutatjátok Zinn egyik darabját. Kérlek, mesélj a Kovász Színházról!

Több mint húsz éve költöztem Bordeaux-ba, majd onnan a szomszédos Bègles-be, ahol 2013-ban megnyitottuk a feleségemmel ezt az 50 férőhelyes színházat.

Kezdettől fogva igyekeztünk a művészeteket és a társadalmi kérdéseket összekapcsolni. Ehhez sok partnert találtunk, így más előadóhelyekkel és művészeti társulatokkal közösen 2017-ben elindítottuk a Bienvenue – mobilisation pour les réfugiés nevű programsorozatot, amely az előadásainak bevételével a Földközi-tengeren bajba jutott menekülteket segítő SOS Méditerranée-t támogatja. Az Aquarius nevű hajó üzemeltetése napi 11 ezer euróba került, az ezt váltó Ocean Vikingé 14 ezerbe.

Jean Ziegler Leszbosz, Európa szégyene című könyve világosan bemutatja az EU külső határain zajló intézményes erőszakot. A menedékkérők előtt hosszú ideje le vannak zárva a biztonságos szárazföldi útvonalak; az EU Törökországnak és Líbiának szervezi ki a menekültek fogva tartását, borzalmas körülmények között. A Földközi-tenger a világ legtöbb halálos áldozatot szedő határa, egyebek között azért, mert a tagállamok parti őrsége 2014 óta nem véghez tengeri mentést. A diszfunkcionális államok hagyta űrt a civilszervezetek igyekeznek kitölteni – munkájukat azonban a hatóságok adminisztratív eszközökkel lehetetlenítik el, mindenekelőtt Olaszországban.

Hogy mit jelent gumicsónakon átkelni a Földközi-tengeren, abba bepillantást nyújt az Open Arms spanyol civilszervezet hajójának fedélzetén forgatott Európa elfeledett temetője című felkavaró dokumentumfilm, amely magyar felirattal itt nézhető meg. 2019-ben egy mali színházi társulat Amadou utazása című darabját mutattuk be, amelyben a főszereplő a saját megélt történetét meséli el: 2000-ben ő is megkísérelte az átkelést, de hajótörést szenvedtek, és a háromszáz útnak indulóból csak huszadmagával élte túl a szerencsétlenséget. Az érintettek hangjának felerősítése fontos.

Fel kell tennünk a kérdést: milyen igazságtalanságok sora vezet oda, hogy a határok évente sok ezer ember életét követelik világszerte?

Harsha Walia Border and Rule című könyve (Haymarket Books, 2021) remek áttekintést nyújt – de Walia könyve sajnos nem olvasható magyarul.

A kérdés feltevése mellett azoknak a munkáját is segítenünk kell, akik nem hagyják, hogy a tagállamok által cserbenhagyottak a tengerbe fulladjanak. A Bienvenue-höz hasonló közösségi fellépés emellett politikai nyomásgyakorlásra is alkalmas. Az alulról szerveződő Bienvenue hatására 2019-ben a délnyugat-franciaországi Új-Aquitania régió 50 ezer euróval járult hozzá az SOS Méditerranée működéséhez – 2021-től pedig Bordeaux, Bègles és Floirac városa is támogatja a civilszervezetet. Ez kis lépés előre – de világos, hogy nagyon messze vagyunk attól, hogy az intézményes politika valóban felelősségteljesen kezelje ezt a kérdést. Ebben szerepet játszik az is, hogy a nagy lobbierejű fegyvergyártóknak például komoly érdekei fűződnek ahhoz, hogy az Európa-erőd politikája ne változzon.

Az előbb említettem Franck Pavloff Barna hajnal című művét; ezt a Levain színpadra állította, és rendszeresen játsszuk középiskolákban. 2021 óta fórumszínházzal is foglalkozunk; először Schilling Árpád irányításával próbáltunk megoldásokat keresni a helyi lakosok életét megnehezítő és sok mindennapi konfliktust okozó problémára, majd Marco Ferreira bordeaux-i portugál rendezővel a diszkrimináció kérdéseit vizsgáltuk a fórumszínház eszközeivel. (A Közélet Iskolájának nemrég megjelent, A felszabadítás pedagógiája című kiadványa a fórumszínház eszközét is bemutatja – köszönet ennek a fontos könyvnek a megjelentetéséért!)

A Levain által magyar fordításban közreadott könyvek is egy-egy apró lépést igyekeznek tenni egy igazságosabb világ felé azzal, hogy ráirányítják a figyelmet a társadalmi problémákra.

Nemet mondani szükséges – de nem feltétlenül elég. Olyan tereket is létre kell hozni, ahol a szabadságunkat boldogan használhatjuk. A művészetek erre sok lehetőséget adnak.

Heti tizenöt óra műhelyfoglalkozás van a színházunkban – színház, improvizációs színház, cirkusz, bűvészet, képzőművészet, zene. Szombat reggelente például 2–6 éves gyerekek jönnek zenefoglalkozásra, és a foglalkozást tartó chilei énekesnő, Carolina nem támaszt elvárásokat és célkitűzéseket. A gyerekek csillogó szemmel mennek haza.

Egyszer, amikor Carolina koncertet adott nálunk, több tanítványa is eljött. Az egyik hároméves a koncert közepén kiment a színpadra, és elkezdett táncolni – ahogy szombat reggelente. Sok helyen feszengve kitessékelték volna – de Carolinának is, nekünk is nagyon tetszett a dolog. Azzal, hogy ugyanaz a tér előadásokra és műhelyekre, vitákra, kiállításokra is szolgál, könnyebben lebontható a művészek és a nézők közötti híres negyedik fal – és könnyebben leemelhető a művész és a művészet arról a piedesztálról, amelyre sok helyen állítani szokás. Ami sokszor távolságtartáshoz, elidegenedéshez vezet. Ez ellen az elidegenedés ellen igyekszünk tenni.

Sok kezdeményezést próbálunk segíteni azzal, hogy helyet biztosítunk számukra. Nálunk alakult meg például meg a Vörös Orchideák nevű egyesület, amely a nőinemiszerv-csonkítás ellen küzd. Világszerte 200 millió – Franciaországban 250 ezer – nő van, aki az erőszaknak ezt a formáját elszenvedte. De 1984 óta létezik csikló-helyreállító műtét, és a Vörös Orchideák megalakulása óta rengeteget tett azért, hogy ehhez minél többen férhessenek hozzá.

Az eddig megjelent fordításköteteid mindig érdekes kiadói konstrukciókban jelentek meg. Vagy előfizetési akció keretében, vagy több kiadó, szerkesztőség közreműködésével. Mik a tapasztalataid a magyarországi könyvkiadással kapcsolatban? Van mód baloldali-antifasiszta-anarchista művek kiadására?

Jean Ziegler Leszbosz, Európa szégyene című könyvével kényszerből léptünk járatlanabb utakra. A könyv 2020 januárjában jelent meg franciául, nem sokkal később elolvastam, és úgy éreztem, mindenképp el kell, hogy jusson a magyar olvasókhoz. A Seuil kiadó kezdetben jobban szerette volna, ha egy Franciaországban működő független színház helyett egy nagy magyar kiadó jelenteti meg, de márciusban beütött a covid, ami a könyvkiadók számára is kiszámíthatatlan, új helyzetet teremtett. És ebben a helyzetben a legtöbb kiadó az addiginál is konzervatívabb álláspontra helyezkedett, hiszen saját túlélését is veszélyben látta. A fontos, ám nem feltétlen nyereséges, politikai témájú rétegkönyvek (amelyekre ki tudja, mennyire ferde szemmel néznek majd a kiadó publikációs listáján a támogatásokat elbíráló zsűritagok) elsőként kerültek talonba.

Az efféle gazdasági érvekkel nehéz vitatkozni. De ezeknél az érveknél muszáj messzebbre tekinteni. Ha gazdasági szempontok miatt nem jelennek meg fontos rendszerkritikus könyvek, akkor még sokkal nehezebb lesz bármit tenni a változásért. Ha a könyvkiadás hagyományos útja nem járható ezekkel a kiadványokkal, akkor más utakat kell keresni.

A Ziegler-könyv esetében a Le Monde Diplomatique magyar kiadása társkiadóként beszállt, és támogatási-előértékesítési kampányt indítottunk Magyarországon és Franciaországban is. A kötet magyar kiadását sajtófotókkal bővítettük, és ezekből háromnyelvű kiállítás is készült, amelyet Magyarországon és Franciaországban eddig mintegy húsz helyen állítottunk ki.

Ez az első tapasztalat meggyőzött arról, hogy ez a szokatlan út is járható. Jason Stanley Így működik a fasizmus című könyvét is örömmel adtuk volna ki társkiadásban; végül társkiadó nélkül vágtunk bele – terjesztőpartnerünkkel, a Budapesti Teleki Tékával és médiapartnereinkkel, a Mércével és a Tettel. Az elővásárlási-támogatási kampány mellett a magyar könyvpiacon szokatlan médiakampányt szerveztünk: a Mérce és a Tett több részletben a kötet mintegy 15%-át lehozta. A könyvet eszköznek tekintettük arra, hogy a benne foglalt elképzelések minél szélesebb közönséghez eljussanak – a médiakampány is ezt a célt szolgálta, sikeresen.

Nagy öröm látni, hogy sok új kezdeményezés indult fontos baloldali művek megjelentetésére. Hogy csak párat említsek, tavaly jelent meg független kiadásban Peter Gelderloos Működőképes anarchia (fordította: Eric Green és Kolláth Benjámin) és Daniel Guérin Anarchizmus – az elmélettől a gyakorlatig című műve (fordította: Losoncz Márk és Poór Péter). Nagyon ígéretes a Bázis könyvek sorozata, amelyben újra megjelent Guy Débord klasszikusa, A spektákulum társadalma (fordította: Erhardt Miklós), Elin Erik Olin Wright Hogyan legyünk antikapitalisták a 21. században című könyve (fordította: Konok Péter), George Orwell Miért írok című műve (fordította: Szatmári Zsófia), illetve a napokban Rosa Luxemburg Tömegsztrájk című könyve (fordította: Csordás Gábor).

Ezek reményt keltő jelek – sok sikert a folytatáshoz!

Mit gondolsz, melyik az az öt könyv, amelyet még idén le kellene fordítani magyarra és nagy példányszámban árulni minden trafikosnál?

Arundhati Roy ezeroldalas esszékönyve nem igazán trafikbarát kiadvány, úgyhogy egy válogatással is beérném. Bár ezt sem könnyű egy nemzeti dohányboltban vizualizálni.

Sylvia Federici harcos feminizmusa, illetve a boszorkányokról, boszorkányüldözésről írt Caliban and the Witch (Caliban és a boszorkány) című klasszikusa, vagy a rövidebb, de kiváló Witches, Witch Hunting, and Women (Boszorkányok, boszorkányüldözés és nők) című műve a patriarchátus és a kapitalizmus fontos kritikája, amelyre nagy szükség van.

Az elnyomás mélyen beágyazódott eleme a rasszizmus; Ibram X Kendi könyvei segítenek ennek dekonstruálásában. Stamped from the Beginning című, 600 oldalas monumentális műve fontos referenciapont; ennek képregényváltozata júniusban jelenik meg. How To Be an Antiracist (Hogyan legyünk antirasszisták) című, 200 oldalas műve világszerte több mint kétmillió példányban kelt el – és reményeim szerint magyarul is meg fog jelenni.

Az egyenlőtlenségek kiemelten fontos szerepet játszanak a klímaválságban is. A társadalmi és éghajlati igazságtalanságok orvoslása közösen kell, hogy történjen. A fosszilisenergia-iparral szembeni nagyon határozott, alulról szerveződő fellépésre van szükség – köszönet azoknak, akik ebbe beleállnak, mint Pap Dániel és az Extinction Rebellion. A témában rengeteg fontos könyv jelent meg – fontos volna minél többet látni a magyar könyvesboltokban is.

A Greta Thunberg vezetésével készült The Climate Book októberben jött ki, angolul, németül, franciául és spanyolul (és talán pár más nyelven is) egyszerre – Magyarországon tudtommal egyetlen kiadó sem vette tervbe a könyv kiadását. A négyszáz-valahány oldalas műben mintegy száz válogatott szakértő és aktivista pároldalas esszéi szerepelnek. George Monbiot, a Double Down News független médiaorgánum újságírója például amellett érvel, hogy a klímakatasztrófáért minden iparágnál jobban felelős a médiaipar, a sok cinkos hallgatással, tereléssel.

Vagy ott vannak Andreas Malm könyvei – a provokatív című Hogyan robbantsunk fel egy olajvezetéket, amely rendkívül fontos kérdést tesz fel. Tudjuk, hogy a klímaváltozás az emberi civilizációt veszélyezteti. Mikor jön el az a pont, amikor felül kell vizsgálnunk azt a meggyőződést, hogy a tiltakozó fellépéseknek erőszakmentesnek kell maradniuk? A Sainte-Soline-i víztározó kapcsán láttuk, hogy az erőszakmentes tüntetőkkel szemben a karhatalom milyen erőszakkal lépett fel – Malm kérdése tehát fontos és időszerű. Engedetlenség és demokrácia című könyvében Zinn is külön fejezetet szentel az erőszakmentesség kérdésének. Malm maga is aktivista, sok alkalommal vett részt az Ende Gelände erőszakmentes akcióiban. Könyve nem erőszakra, hanem az erőszakmentesség határainak vizsgálatára buzdít. Másik könyve, a Clara Zetkin kollektívával közösen írt White Skin, Black Fuel (Fehér bőr, fekete tüzelőanyag) a fosszilisenergia-ipar és a szélsőjobboldal kapcsolatát vizsgálja, alapos, sok országra kiterjedő elemzéssel. Ilyen témáknak kellene dőlnie a napi sajtóból.

Természetesen a könyveken kívül sok fontos, nagy lélegzetvételű elemzést is jó volna a magyar olvasók elé tárni. Ilyenek a Transnational Institute elemzései, például a Globális klímafal – Hogyan részesítik előnyben a leggazdagabb országok a határokat a klímafellépéssel szemben. Az ilyen írásokat olvasva többen hördülnének fel a határvadász szó – és a mögötte álló elképzelés: határ menti embervadász – miatt. És többen tiltakoznának amiatt, hogy az ELTE lágymányosi kampuszán április 20-án tartott karriernapon a magyar honvédség a standján fegyvereket mutogatva győzködte az egyetemi hallgatókat, hogy most jó lenni katonának.

Végezetül hadd említsem meg a Working Class History rövid bejegyzéseit, amelyek az elnyomás elleni mindennapi harcokat mutatják be. Történelem alulnézetben, évfordulós kishírek formájában.

1973. szeptember 16-án, néhány nappal az Egyesült Államok által támogatott puccsot követően Augusto Pinochet tábornok katonái meggyilkolták Victor Jara chilei kommunista zenészt és folkénekest. Jarát több ezer társával együtt foglyul ejtették, és Chile nemzeti stadionjában tartották fogva, ahol az őrök megkínozták, eltörték az ujjait, összezúzták a két kezét, aztán azt mondták, most próbáljon gitározni. Ezután negyven golyóval végeztek vele.

A munkásosztály egész Chilén végigsöprő 2019-es lázadása során Jara dalai – köztük az „El Derecho de Vivir en Paz” (A békés élethez való jog) – visszhangoztak az utcákon, ahogy a tüntetők hatalmas tömegei énekelték őket.

A PM Press 2020-ban napi két hírt tartalmazó válogatást jelentetett meg; reményeim szerint valamikor a könyv magyar fordítása is megjelenik. Az azonban bizonyos, hogy a Tett és a Mérce közreműködésével még idén elindul a WCH napi híreinek magyar változata. Célunk az, hogy bemutassuk, milyen sokféle formája van az elnyomással szembeni ellenállásnak. És hogy lássuk: bármennyire ragaszkodnak is a bunkósbotot fogók a történelmi amnéziához, az ellenállás gyakran sikerre vezet.

Köszönöm a beszélgetést!