Május 14-én Törökország újkori történelmének egyik legfontosabb választását tartja meg. A több mint két évtizede az országot vezető Recep Tayyip Erdoğan, népszerűsége az utóbbi években drasztikusan romlott. A 100%-on felüli infláció, a februári földrengés nem megfelelő kezelése miatt a kormánnyal szembeni elégedetlenség hatalmas. Erdoğan azonban biztosra akar menni, így régi szövetségese a szélsőjobbos MHP (Nemzeti Cselekvés Pártja) mellet most egy másik radikális párt a HÜDA PAR (Szabad Ügy Pártja / Allah Pártja) a kurd iszlamistákkal is szövetségre lépett. Ez pedig sok törökben és mégtöbb kurdban komoly aggodalmat kelt.
Az 1978-as iráni iszlám forradalom hatalmas változást jelentett a Közel-Kelet történelmében – ez volt az első alkalom, hogy egy szekuláris rezsimet buktattak meg az iszlamisták, teokratikus államot hozzanak létre. A térség iszlamista mozgalmait ez addig sosem látott reménnyel töltötte el, Irán pedig kihasználta az alkalmat, és exportálni kezdte a politikai iszlámot, abban reménykedve, hogy más országokban is rövid időn belül az iránihoz hasonló „iszlám forradalmak” fognak lezajlani.
Teherán leghíresebb ilyen terrorexportja egyértelműen a libanoni Hezbollah. Náluk kevésbé ismert szaúd-arábiai síita terrorszervezet a Hidzsázi Hezbollah, vagy mai cikkünk témája, a törökországi kurd Hezbollah. A terrorszervezetet 1979-ben, Diyarbakirban, Törökország délkeleti részén egy kurd iszlamista, Hüseyin Velioğlu alapította. Célja az volt, hogy a konzervatív kurd lakosság támogatását felhasználva egy olyan mozgalmat hozzon létre, ami idővel az iráni iszlám forradalomhoz hasonlóan megbuktatja a szekuláris török vezetést, és helyére egy teokratikus, saria törvényeken alapuló önálló kurd államot hozzanak létre.
Annak ellenére, hogy a szervezet tagjai mind szunnita muszlimok voltak, a síita Irán szívesen támogatta őket, tagjai fegyvereket és kiképzést is kaptak Teherántól. A kilencvenes évek elején aztán a csoportban nézeteltérések alakultak ki, az alapító Velioğlu ugyanis úgy gondolta, hogy ideje elkezdeni a fegyveres dzsihádot, voltak viszont, akik még további toborzásnak és kiképzésnek látták a szükségét. E nézeteltérés okán két részre szakadt a szervezet: az azonnali fegyveres dzsihádot sürgető „ilim”, és fegyveres harchoz az időt el nem érkezettnek tekintő „menzil” csoportokra. A sors különös fintora, hogy az első terrortámadásokat pont az ilim tagjai hajtották végre a menzil tagjai ellen.
A muszlimok túlnyomó többsége a szunnita iszlámot követi, körülbelül 10-15% a síiták aránya. Síita többség egyedül Iránban és Azerbajdzsánban van. A két csoport közötti szekatariánus háborúskodás az iszlám kezdete óta jelen van. Irán az iszlám forradalom óta kifejezetten nagy erőkkel támogatja a közel-keleti síita milíciáit.
A kilencvenes évek közepére Diyarbakir és Batman városokban elszaporodtak a fegyveres merényletek, az ilim csoport a menzil után kurd baloldali politikusokat és moderált muszlim vallási vezetőket vette célba; a nyílt utcákon való kivégzésektől a kínzásokig el, válogatott módszerekkel gyilkoltak.
„Az ellenségem ellensége a barátom” logika mentén pedig a török hatóságok szemet hunytak a terrorszervezet tevékenysége felett.
Az 1993-ban készült Susurluk-jelentés – ami a török titkosszolgálatok és a maffia informális együttműködését derítette fel – szintén említést tesz arról, hogy a Hezbollah a török titkosszolgálatok megrendelésére gyilkolta meg Mehmet Sincar baloldali kurd politikust. Nem csupán ez utal arra, hogy a török állam kurd iszlamista terroristákat használt a kurd baloldal megtörésére. Mehmet Ağar akkori rendőrfőkapitány egy alkalommal konkrétan kijelentette, hogy nem szükséges rajtaütni a terrrorszervezet tagjain.
A kilencvenes évek második felére már nem csak Délkelet-Törökországban volt jelentős bázisa a Hezbollahnak, hanem az ország nyugati részében is. A Hezbollah leginkább kegyetlenségével került be a köztudatba, úgynevezett „kínzóházaikban” az áldozataikat először kikötözve kínozták napokig, majd csak utána végezték ki őket. emellett nyilvános utcai kivégzéseket hajtottak végre, amelyekben vagy egyetlen tarkóra mért lövéssel vagy bárddal végezték ki mindazokat, akikkel nem értettek egyet.
A kilencvenes évek legvégén azonban valamilyen oknál fogva a Hezbollah a török rendőrség ellen is támadásokba kezdett. Ezzel megszakadt a korábbi jó viszony a terrorszervezet és a hatóságok között.
2000 január 17-én a rendőrség lecsapott a Hezbollah főhadiszállására, egy isztambuli villára. Itt megölték a terrorszervezet vezetőjét, Hüseyin Velioğlut, a vele tartózkodó terroristákat pedig elkapták. A terrorszervezet ezután Iránba menekült, a támadásoknak azonban nem lett vége. Utolsó komolyabb merényletet 2001-ben hajtottak végre Diyarbakir város török rendőrfőkapitánya, Gaffar Okkan ellen, vele együtt öt testőre is életét vesztette a Hezbollah robbantásos merényletében. Gaffar Okkant egy emberként gyászoklták kurdok és törökök, temetésére több mint huszonötezren mentek el.
A Hezbollah megtört ugyan, de nem tűnt el teljesen. 2004-ben Diyarbakirban a terrorszervezet szabadlábon lévő tagjai megalapították az Elnyomottak Alapítványát (Mustazaflar Derneği), ők rövid időn belül sikeresen mobilizálták a konzervatív kurdoknak azon részét, akik nyitottak voltak a radikális ideológiákra. 2012-ben a Hezbollahhoz való kötödésük miatt Diyarbakir tartomány bírósága az alapítványt bezáratta. Még ugyanebben az évben a bezáratott alapítvány tagjai megalapították a HÜDA PAR-t. Az új politikai párt hivatalosan Hür Dava Partisi néven lett bejegyezve, ami törökül annyit tesz: a Szabad Ügy Pártja. Ők azonban nem HDP-nek nevezik magukat hanem Hüda Par-nak, ami kurdul szó szerint annyi jelent, hogy Allah Pártja (a Hezbollah szó pont ugyanezt jelenti arabul).
A HDP jelenlegi politikusai közül többeket jogerősen elítéltek annó, amiért a Hezbollahnak voltak tagjai.
A pártelnök, Zekeriya Yapıcıoğlu úgy nyilatkozott, nem tartja terrorszervezetnek a Hezbollahot.
A Hüda Par először 2016-ban nyújtott támogatást Erdoğannak, az elnöki rendszer bevezetéséről szóló népszavazáson. 2018-ban, a köztársaságielnök-választáson saját jelöltet nem indítottak, helyette Erdoğant támogatták. Erdoğan ezért cserébe 2018 és 2019 között a Hezbollah még börtönben lévő tagjainak nagy részét szabadon engedte, többek között az életfogytiglani büntetését töltő Haci Bayuncuk is ekkor szabadult ki. Az ő fia, Halis Bayuncuk egyébként az Iszlám Állam terroristája. Tavaly pedig a tíz évvel ezelőtt bezáratott Elnyomottak Alapítványát is újranyitották.
A Törökországban élő kurdok túlnyomó része baloldali nézeteket vall, nem véletlen, a török nacionalizmussal szemben egyedül a kurd baloldali mozgalmak tudtak elfogadható alternatívát nyújtani. Ezek közül legismertebb a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK), ami nevéből is adódóan elsősorban az alacsonyabb társadalmi rétegekből szerezte a legnagyobb támogatását. A szeparatista szervezet nem csak a kurdok Törökországtól való elszakadását tűzte ki céljául de komoly társadalmi reformokat is sürgettek, mint a – Kurdisztánban mind a mai napig nagy problémát okozó – törzsiség felszámolását vagy nők egyenjogúságát segítő közpolitikákat. Azon konzervatív kurdok, akik nem tudtak azonosulni ezen eszmékkel lettek a legnagyobb támogatói az olyan szervezeteknek, mint a Kurd Hezbollah.
Erdoğan és a HÜDA PAR olyannyira közel kerültek egymáshoz időközben hogy a mostani választásokon a kurd iszlamisták saját listát sem állítanak, az kormányzó AKP listájára kerültek fel jelöltjeik. Saját köztársaságielnökjelöltet sem indítanak, Erdoğan jelöltségét támogatják.
Az elmúlt tíz évben tehát Erdoğan nem csupán legitimált egy kurd terrorszervezetet, de konkrétan szövetségre lépett velük.
A kérdés csak az, hogy kishazánknak mégis miért kellet majd’ egy évek éven keresztül hátráltatnia a finnek és svédek NATO-hoz való csatlakozását álítólagos kurd terroristákra hivatkozva miközben azok éppen az Erdoğannal közös kormányzásra készülődnek.
