Hétfőn a „bosszútörvénynek” is nevezett státusztörvény ellen tiltakoztak a pedagógusok, diákmozgalmak és ellenzéki politikusok. A kordonbontásba és könnygázzal való tömegoszlatásba torkolló tüntetés apropóján összeszólalkozott Ungár Péter és Jámbor András. Az LMP képviselője szerint, ami a Karmelitánál történt az „csak árt a pedagógusoknak” és az ellenzéki politikusoknak különben is a pedagógusok mellett kell állniuk, nem pedig előttük. A Szikra országgyűlési képviselője szerint fontos a pedagógusok ügyét láttatni és képviselni.
Hogy mi lehet egyáltalán egy képviselő feladata, amikor a képviseleti rendszer súlyos válságban van, nehéz megmondani. A parlamentarizmus kiüresedett, az ellenzék „értékrendje” az atlantizmust leszámítva elorbánosodott, az összefogásban ideiglenesen felfüggesztették, amiben személy szerint hittek, s ezért a választók szemében már semmiben nem hisznek… Végül pedig nem marad más, mint a kordonbontó politika.
De maga a tüntetés egyáltalán nem volt ilyen lehangoló és parttalan. Sőt.
Ami a Belügyminisztériumnál, a Karmelitához való érkezés előtt történt, az túlmutatott ezen. A kordonbontás spektákuluma, a politikusi Facebook-élők és TikTok-videók nemsokára elveszíthetik jelentőségüket, mert az oktatás körül szerveződő mozgalmak jól láthatóan kezdenek nagyon ráunni az üres épületekkel való üvöltözésre és a látszatforradalomra.
A Széchenyi téri szónokok, diákmozgalmárok, pedagógusok és szakszervezeti vezetők egyértelműen szeretnének nyitni a szélesebb társadalom felé. Hosszan foglalkoztak az ezidáig inkább hanyagolt szakképzés ügyével, általános sztrájkra szólítottak fel, és a szakmák összefogását hirdették. Nem ezek voltak az első és egyedüli jelei annak, hogy a budapesti pedagógus- és diákmozgalom szeretne kitörni a médiabuborékból.
A szakszervezetek is útjára léptek már annak a törekvésnek, hogy bővítsék vidéki hálózatukat, és a korábbi diák- és pedagógustüntetések felszólalói is többször tettek olyan gesztusokat, amelyekkel szolidaritást mutattak a kevésbé tehetős, „körúton kívüli” tanulókkal. Kiemelkedik ezek közül az az eset, amikor tavaly decemberben a romák oktatási szegregációjáról esett szó a színpadon, és a tömeg azt skandálta, hogy „Veletek vagyunk!” – ritka pillanat az ilyen hazánkban.
A parlamenti ellenzéknek ebben vezető szerepe vajmi kevés van, inkább csak sodródik az eseményekkel. Még ha lenne is egyáltalán szándékuk mindennek az élére állni, ennek lehetőségét már akkor jóidőre elvesztették, amikor a választási kampányban nem tettek világos és egyértelmű ígéretet a pedagógusok bérének emelésére.
Ahhoz viszont, hogy ez a mozgalom valóban átlépjen saját árnyékán, nem elég a színpadról deklarálni a szakmák összefogását, tenni is kell érte.
Márciusban például ott lett volna a lehetőség tömegesen megjelenni a postások tüntetésén. A tüntetést a jobboldalinak elkönyvelt Munkástanácsok Országos Szövetsége szakszervezetei tartották. De nem az egyes szakszervezetek Orbán Viktorhoz való pillanatnyi viszonya a lényeg. A lényeg, hogy ezek a dolgozók, a postások bajban vannak, s amint az a tüntetésen is kibukott, nagyon is tudatában vannak, hogy a kormánynak is felelőssége van balsorsukban, nem csupán a Posta vezetőinek. Lázadni a rendszer ellen mégsem fognak, mert ahhoz túl egyedül és túl kevesen vannak. Ki tudja, mi minden történhetne ebben az országban, ha megszűnne az egyedüllét tudatállapota?
A szakmaközi összefogás megvalósítását nem reális a szakszervezeti apparátustól vagy a parlamenti ellenzéktől várni. Muszáj lenne maguknak a diákoknak tenni érte.
Az elmúlt egy évben többször is nyilvánvalóvá vált, hogy nem a pedagógusok mennek a szakszervezetek után, hanem a szakszervezetek mennek a pedagógusok után. Előfordult például, hogy egy-egy nagyobb polgári engedetlenségi akció után alig pár órával adtak ki nyilatkozatot a szakszervezetek a készülődő sztrájkról. Amíg tehát nincs mozgolódás, változás a társadalomban, addig ezek az intézmények is óvatosak maradnak és tárgyalásos módon igyekeznek intézni ügyeiket.
Az ellenzéki pártok esetében pedig azért valószínűtlen, hogy megszervezik az általános sztrájkhoz szükséges szakmai összefogást, mert ehhez fel kéne hagyniuk a „politikai közösségek” logikájával és osztálylogikára cserélni azt. Utóbbi ugyanis nem aköré szervezi az embereket, hogy ki milyen világnézetet örökölt otthon, a családban, és milyen érzésvilág áll hozzá közel a lényegileg egyforma politikai palettából, hanem kinek milyen viszonya van a tőkéhez és az államhoz, tehát munkabérből vagy tőkejövedelemből él-e.
Többször elhangzott már ellenzéki politikusoktól is, hogy „felejtsük el végre Orbán Viktort”. De nem tudják elfelejteni Orbánt, és nem is fogják, mert anyagi érdek fűzi őket az orbáncentrikus világképhez, hiába tartoznak annak negatív pólusához. Az orbáncentrikus világképen túl csak nyertesek és vesztesek, dolgozók és dologtalan tőkések, gazdagodók és elszegényedők vannak. S mindenki szívesebben tartozik az előbbihez.
Az osztályszolidaritás áttörhetné az értelmetlen, de becsontosodott „politikai közösségek” logikáját és újradefiniálná, ki az „ellenség” és „barát”. Ez ma a parlamenti politikában senkinek sem önös érdeke.
De akkor kik fognak változást elérni, ha nem az ellenzék és nem a szakszervezetek?
A pedagógusok minden egyes kiállása önmagukért és másokért hatalmas emberi és szakmai kockázat – igaz, lassan nem lesz hova hátrálniuk.
Hosszú távon a diákság tehet legtöbbet a szektorokon átívelő szolidaritásért. Látszólag az akaratuk is megvan erre, de élesben még nem láttuk ennek jeleit.
