A kormány egyik múlt heti döntésével beemelte a Magyar Értéktárba a kubikosságot. A XIX. században és a XX. század első felében számtalan föld- és tulajdonnélküli, kiszolgáltatott munkás volt kénytelen nekivágni az országnak és Európának, hogy ott keresse kenyerét szinte nincstelenként élve, ahol tudta: a kor grandiózus infrastrukturális fejlesztésein, kétkezi földmunkásként. A kubikosság kétségkívül a magyar társadalom egy fontos, de korántsem egyszerű öröksége; híven tükrözi nemcsak a korabeli hazai társadalmi viszonyokat, de azt is, hogyan ágyazódott be a korabeli félperifériás magyar gazdaság a tágabb nemzetközi gazdasági viszonyrendszerbe.

Ezért hát a kubikosságról mindenképp érdemes beszélni, de aligha a csabai kolbász, a hövenyi csipke vagy a lángos mellett van a helye a történelmi emlékezetben.

„A Magyar Értéktár bővítéséről a magyar életmód és nemzeti értékeink védelméért felelős miniszterelnöki biztos számolt be. V. Németh Zsolt közölte, hogy kiemelkedő nemzeti értékké nyilvánították a lángost, amit ma már nem csak a magyarok ismernek és szeretnek, valamint a kubikusságot, amely a 19. század második felében, az alföldi csatorna-, út- és vasútépítések idején vált híressé mint jellegzetesen magyar vándormunkás tevékenység. Bár a gépek terjedésével elvesztette a jelentőségét, emléke máig él, Csongrád városa még szobrot is állított a kubikusoknak”

– számol be a Magyar Távirati Iroda a nemzeti értéktár bővítéséről.

„Legnagyobb számban ott szakosodtak erre a munkára, ahol a parasztság osztálytagozódása a legélesebb volt, és ahol a legádázabb küzdelem folyt a vizekkel: a Viharsarokban. Egyebütt (pl. a Jászságban) kevesebb kubikos élt. E munkástípus kialakulása a hazai társadalmi-gazdasági fejlődés eredménye, Európában csak a Pó völgyében van hasonló (az olasz sterratore vagy bracciante), de ez esetben nem kölcsönhatásról, hanem csak párhuzamos fejlődésről beszélhetünk”

– írja Katona Imre A magyar kubikosok élete (Bp., 1957) című monográfiájában.

A XIX. századról nem véletlenül asszociálunk forradalmi átalakulásokra. Egymást táplálták a korábban nem látott tempóban lezajló társadalmi, gazdasági változások, és velük szoros összefüggésben a technológiai és tudományos áttörések.

Az ipari forradalom és a gőzgép minden korábbinál sikeresebbé tette a kapitalizmust, ami rohamos térhódításával maga alá gyűrt szinte valamennyi más társadalomszervezési elvet a világon, felszámolva a régi rendet, egyszersmind világszerte tíz- és százmilliókat sorozva a proletariátus seregeibe. Ezek a viharos társadalmi változások nagyban függtek az árutermelés felfutásáról, az iparosodó és egyre inkább a piacra termelő mezőgazdaságtól, és ezzel összefüggésben az egyre hosszabb és hosszabb távú, soha nem látott mennyiségű árut mozgató kereskedelemtől.

A modernizálódó mezőgazdaságnak termőterületekre, a kereskedelemnek pedig infrastruktúrára volt szüksége. Modern utakra és mindent behálózó vasutakra, a művelés alá vont árterektől elzárt, szabályozott medrű, jól hajózható folyókra, a városok zeg-zugos, ódon utcáit áttörő széles sugárutakra. Ezeket építette a proletariátus talán legkiszolgáltatottabb csoportja, a kubikosoké.

Elévülhetetlen érdemeket szereztek a ma ismert Magyarország, és vándormunkásként a tágabb értelemben vett régió felépítésében. Mindenképp érdemes emlékezni erre a társadalmi csoportra – miképp nemcsak Csongrádon, de a Dél-Alföld számtalan más településén is szobrok állítanak emléket nekik.

A jellemzően a XX. század második felében emelt alkotások azonban – még ha a miniszterelnöki biztosnak ez nem is tűnik fel – reflektálnak a földmunkások helyzetére.

Ahelyett, hogy romanticizálnák a kubikoslétet, az emlékművek igyekeznek megragadni azt, amiről valóban szól. Ez pedig a bizonytalanság, a kemény fizikai munka.

Hogy mikor már voltak földmunkagépek, még mindig rengeteg kubikost alkalmaztak, mert olcsóbb volt az embert baromként igába hajtani; létezett az a kiszolgáltatott társadalmi réteg, amely kénytelen  volt bandákba verődve útra kelni a szerszámaival, hogy megélhetést találjon.

Nincs abban semmi romantikus, hogy a kubikosoknak el kellett hagyniuk szülőföldjüket, hogy a legdurvább kétkezi földmunkával keressék kenyerüket ott, ahol épp munkát találnak, ahogy az emberpiacokban sincs semmi romantikus vagy felemelő, ahol a bandagazda próbált munkát találni a 8-10 fős kubikosbandának. Akiknek rendszerint még rendes szállásuk sem volt azokban a hónapokban, amikor otthonuktól távol dolgoztak, és közösen laktak a földbe vájt vagy a helyszínen talált lomokból összetákolt kunyhókban.

Nem lehet a kubikosságról a társadalmi kontextus nélkül beszélni, hisz látni kell, hogy nyomorúságos helyzetüket a XIX. század elejétől a második világháborúig fennállt rendeknek köszönhették.

Azon belül is annak, hogy a félperiféria (Magyarország) perifériájára (jellemzően a Viharsarokba) születtek, földjük és tulajdonuk nem volt, munkát pedig helyben nem leltek. Ezért voltak kénytelenek bejárni az országot és Európát, hogy két kezükkel formálják környezetünket, felépítve a modern kapitalizmus feltételeit anélkül, hogy megkapták volna az őket illető társadalmi és anyagi megbecsülést. Úgy, hogy nem ők húztak hasznot abból, amit a vérükkel és verejtékükkel építettek.

A kubikoslét nem nemzeti érték, hanem egy évtizedeken keresztül folytatólagosan zajló társadalmi tragédia, amiről fontos beszélni és megemlékezni, de nem úgy, ahogy a kormányzat teszi. Mert lehet, hogy Baross Gábor, a dualizmus meghatározó közlekedéspolitikusa nélkül nem úgy modernizálódott volna Magyarország ahogyan, de a kubikosok nélkül mégannyira sem.

Annál is inkább érdemes beszélnünk a jelenségről, mert a rendszerváltás után ismét megjelentek a napszámosok az építőiparban (emlékszünk még a Moszkva téri emberpiacra?), és ismét lehet idénymunkás brigádokkal találkozni a mezőgazdaságban és az építkezéseken.

Érdemes tehát a kubikosságot a helyén kezelni. Ami nem a kolbász, a csipke, és legújabban a bő zsiradékban kisütött kelttészta között van – utóbbit egyébként is nagyjából mindenhol kitalálták, ahol az alapanyagok rendelkezésre álltak. Hasonlóan ahhoz, hogy – bár a kubikosság, mint Katona idézett monográfiájából kiderül, sajátos magyar fejleménye volt a társadalmi-gazdasági változásoknak – a napszám és az így dolgoztatott munkások kiszolgáltatottsága ugyancsak univerzálisan elterjedt a globális tőkés rendszerben.