Izraelben az elmúlt hetek soha nem látott erejű tüntetéshullámot és zavargásokat hoztak az új szélsőjobboldali kormány által kifejtett politikai elnyomásra válaszul. Benjamin Netanjahu kormányának autoriter ostromát az utca megállította, de csak egy időre. A kormányfőnek most nem csak kifelé kell mentenie, ami menthető: a koalícióján belül is akadnak kihívói.
Fejjel a falnak: a törvénykezési rohamtól az ország leállításáig
Mint arról mi is beszámoltunk, a hónapok óta tartó elégedetlenség Izraelben hétfőre csaknem népfelkeléssé fajult: a Ben-Gurion Repülőtér forgalma gyakorlatilag leállt, az országban százezres tüntetések zajlottak, autópályákat zártak le, és a Hisztadrut, a legnagyobb szakszervezeti szövetség általános sztrájkot jelentett be. De mindez csak a crescendója volt a hetek óta mélyülő belpolitikai válságnak, ami az elmúlt időszakban a hadsereg tartalékos tisztjei ezreit késztette arra, hogy kilátásba helyezzék a szolgálatmegtagadást, mert „nem kívánnak egy diktatúrát szolgálni”. Ezen, de az általános helyzeten sem segített, hogy a miniszterelnök legutóbbi pánikintézkedésével
menesztette az igazságszolgáltatási reformot kritizálók táborába átállt Joáv Galant védelmi minisztert. Netanjahu ezen lépése is csak olaj volt a tűzre, pláne, hogy Galant éppen a hadsereg egységének megtartására, és Izrael biztonságának kompromittálódására hivatkozva kérte a törvény elnapolását.
A társadalomból az elmúlt időszakban felszínre törő düh egyáltalán nem meglepő, még úgy sem, ha csak a mostani szűk pár hónapot vizsgáljuk. Az új, szélsőjobboldali kormánykoalíció, és maga Benjamin Netanjahu a jelek szerint eltökélték magukat, hogy kihasználják azt a ritka helyzetet, amikor nincs szüksége a jobboldalnak a centrista, vagy éppen baloldali erőkre a kormányzáshoz, és a lehető leggyorsabban, egyeztetés és vita nélkül áttolnak egy sor olyan törvényt, amelyek a jelenleg regnáló jobboldalt eddig elképzelhetetlenül erős pozícióba hoznák, és egyben megakadályoznák, hogy a mindenkori mérsékelt, illetve nem jobboldali ellenzéknek jogi eszközei lehessenek a túlkapások megfékezésére.
A kormány december végi beiktatása óta létrejött a közszolgáknak adott ajándékok engedélyezése, és azok ellenőrzésének tiltása, a miniszterelnök jogi immunitását garantáló törvény, a bíróság által elítélt politikusok miniszteri kinevezését lehetővé tévő törvény. De mindezeken túl létrehoztak egy olyan, újságírók munkáját végletekig nehezítő szabályozást is, miszerint nem hozhatnak nyilvánosságra olyan hanganyagot, amihez az azon szereplő politikus nem járult hozzá, a Központi Választási Bizottság politikai alárendeltségbe helyezték, és a rendőrség túlkapásait ellenőrző szervek munkáját jelentősen meggyengítették.
És mindezek közül a legnagyobb felháborodást kiváltó törvény, amely miatt hétfőn átmenetileg meg is kellett hátrálnia a kormányfőnek: a Legfelsőbb Bíróság kontroll szerepét végletekig legyengítő törvényjavaslat. Ennek értelmében a 120 fős Knesszet, tehát az izraeli országgyűlés többségének a törvény életbe lépésétől számítva egyszerű többséggel joga lenne felülírni a Legfelsőbb Bírósági döntéseket, ami a jelenlegi szélsőjobboldali többség számára gyakorlatilag bármilyen törvény keresztülvitelét sszavatolhatná, nem lévén az országnak alkotmánya.
A javaslat ráadásul jelentősen megnövelné a kormányzat beleszólását a bírák kiválasztásába is, valamint gyengítené a civil szakértők szerepét a bírósági gyakorlatban, helyükbe kormányzati kinevezetteket téve.
És akkor még csak néhány példát említettünk a törvénykezési rohamból.
A stratégia elég világosnak látszik, és nekünk sem éppen ismeretlen: minél rövidebb idő alatt nyomnak át várhatóan tiltakozást kiváltó törvényeket – miközben az azokért felelős vezetők gyakorlatilag bujkálnak a sajtó elől -, annál kevésbé lehet ellenük fókuszáltan tiltakozni kívülről, és annál kevesebb lehetőség van a koalíció belharcainak elharapózására belül.
Azzal a népfelkeléssel, amit ez a gyorsított autoriter hatalomépítés kiváltott, azonban a jelek szerint még a valaha rutinos vezetőnek számító Benjamin Netanjahu sem számolt. Kérdés, hogy a szavazás következő hónapra tolása elegendő lesz-e a népharag csillapítására, vagy jelentős változtatásokra, esetleg a javaslat ejtésére számíthatunk-e inkább?
Az elmúlt hetek eseményeit követve nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen trükkel otthon lehet tartani a népet.
Az ellenállás ereje által kiváltott sokkra különösen cifra, hol támadó, hol kompromisszumkereső kommunikációs taktikákkal reagált a kormány. A törvényt benyújtó Jááriv Levin igazságügyi minisztert szó szerint eldugták a kamerák elől, de volt már „baloldali hergeléssel” való vádaskodás, mindeközben az ellenzéki pártokkal való egyeztetések ígérete. Ezt az egész csomag mindenízű drazsét elnézve valószínűleg a legapolitikusabb állampolgárnak is gyanússá válhat, hogy ez itt minden, csak nem meghajlás a nép akarata előtt: legjobb esetben is trükkök és frázisok próbálgatása, a törvény még mindig várja, hogy valaki benyújtsa.
De hogyan tartja így egyben a koalícióját Netanjahu?
Hétfőre két rossz választása maradt Netanjahunak: vagy erőlteti tovább a kemény kéz politikáját, és mérsékelt szavazói távozásával tovább erodálódik a támogatottsága a növekvő társadalmi ellenállás következtében, vagy meghátrál, és kockáztatja, hogy a szélsőjobboldalról veszít támogatókat, akiknek pedig bőven van hova átvonulniuk: Ben-Gvir és Becalél Szmotrics a maguk pozícióját jobbról erősítik a turbulencia idején.
A pozícióik pedig eddig se voltak rosszak: a szélsőjobboldali Itamar Ben-Gvir a nemzetbiztonsági tárcát birtokolja a legújabb Netanjahu-kabinetben, és harmadik legerősebbként futott be pártjával a tavaly őszi választásokon. A ciszjordániai telepek bővítésének politikáját nagy lelkesedéssel támogató Szmotrics pénzügyminisztersége mellé pedig megkapta a telepek adminisztrációjának, és Izraelhez kapcsolásának feladatkörét is. Mindketten sokkal erőszakosabb, és türelmetlenebb elnyomó politikákat képviselnek, mint a békeidőben megfontoltabb, és óvatosabban sakkozó Netanjahu.
Az utóbbi rosszat választotta végül hétfőn az izraeli miniszterelnök, amikor bejelentette, hogy rövid időre elhalasztja a bírósági törvényről való szavazást, ami hosszabb távon talán mérsékelheti a helyzetet, de rövid távon szinte bizonyosan a szélsőjobb fog erőt nyerni belőle.
A modern populista szélsőjobboldali politika ugyanis egy valamit különösen tilt: gyengének mutatkozni, és meghátrálni. A jelenlegi kormánykoalíció szélsőséges tagjai viszont vonzóak maradhattak a Likud csetlő-botló, elhamarkodott döntéseket erőltető vezetésével szemben. Ők ugyanis az első pillanattól kezdve a lehető legnagyobb elánnal erőltették az igazságügyi kontroll leépítését célzó törvénykezést, miközben a parlamentből sietnek egyenesen az utcákon randalírozó, arabokat zaklató focihuligánokkal parolázni, mint Ben-Gvir.
És valóban: Itamar Ben-Gvir boldogan lobogtatja az igazságügyi átalakítás elhalasztásáért cserébe miatt a miniszterelnöktől kapott ígéretet, vagyis a közvetlen Ben-Gvir irányítása alatt álló vadonatúj biztonsági erők létrehozását. Jövő héten már szavazhat is róla a Knesszet, addig sincs más dolga Ben-Gvirnek, mint teleplakátolni az összes utcasarkot a miniszterelnökkel személyesen kötött egyezménnyel.
Hiszen neki, mint már január elején megírtuk, igazi politikai felelősséget a miniszterelnöknél jóval kevésbé kell vállalnia, miközben szinte korlátlanul növelheti népszerűségét: Nemzetbiztonsági miniszterként ingyenes hozzáférése van az olcsó hírnévhez, bármikor parádézhat rajtaütések után a sikeres műveletet végrehajtó fegyveresek körében, és bármikor vakargathatja az arra fogékony hallgatóság fülét a fölényes erő hangúlyozásával.
A nagypolitikát, ami gyakran jár kompromisszumokkal és népszerűtlen döntésekkel, nem neki kell csinálnia: az a kormányfőre marad. Nem neki kell tojáshéjon lépegetnie az arab országokkal való békülés folyamatában, nem neki kell lábra állítania egy járvány utáni és inflációs válsággal sújtott gazdaságot, nem neki kell tartania a hátát az izraeli társadalmat roncsoló egyenlőtlenségekért és a népszerűtlen törvényekért.
Január elején feltettük a kérdést, hogy Ben-Gvir, vagy Netanjahu gyűri-e maga alá a másikat? Bár a kérdés jelenleg nem megválaszolható, látva a Likud támogatottságának csökkenését, mindenképp az előbbi lehetőséghez közelített a helyzet.
