Az oroszoknak aztán igazán nagy emigrációs tapasztalatuk van. Legalább kétszáz éves. A 20. században volt négy nagy emigrációs hullám, volt orosz Belgrád, orosz Berlin, orosz Párizs. A 21. század meghozta az ötödiket. Bővül az egyetemi tananyag, már előre látom a tételt: „Az ötödik emigrációs hullám jelentős írói, egy mű részletes elemzése”.

Az új hullám 2014-ben indult, és 2022-ben tömegméreteket öltött. Nem kétséges, mi az, ami elől menekülnek. A háborús agressziót indító ország fenyegeti másként gondolkodó állampolgárait. Nemcsak az ellenzéket kell ezen érteni most, hanem azokat is, akik csak éppen békében élnének. Akik nem gondolják, hogy embertársaikat le kell ölni. Akik nem akarnak bevonulni. Ártatlanokra is várhat házkutatás, börtön, erőszak, feljelentés, tábor, javítóintézmény, vagyonelkobzás, meghurcoltatás. Az értelmiségnek, ha ír: cenzúra, betiltás, kirúgás, megbélyegzés. Vagy, akár a többségnek, lehetőség még a betagozódás, a némaság. Passzív ellenállás, kettős gondolkodás. Kiválóan ismerjük a szovjet múltból a lehetőségeket. Ahogy az egyébként akkor erősen, most közvetetten korlátozott emigrációt is. Akkor egyirányút. Most vajon?

Az eddigi emigrációs hullámokhoz képest óriási különbséget jelent, hogy most állandó élő internetes kapcsolatban lehetnek az eltávozottak és az otthon maradók, és nagyjából ugyanazokat a híreket olvashatják (ha az állami internet blokkolásokat VPN-nel kikerülik).

Minden emigrációs tevékenység és a publikációk zöme is a gyors és ingyenes virtuális térbe szorult vissza, akár korábban komolytalannak tartott közösségi felületekre.

Az egyetemi világ és az újságírók számára a tanítás és írás szabadsága megszűnt, ezért ők nagyobb arányban távoznak. A művészek és írók, akik korábban kétlaki életet éltek, most elvesztették az otthoni felüket, kényszerűségből külföldön rekedtek. Ukrán szemmel nagyon nehéz most meglátni a belső különbségeket, számukra csak egy Oroszország létezik. Tényleg minden állampolgár felelős a kormányáért, amelyet országa többsége választott?

Az elmentek és otthon maradottak két táborának viszonyáról is szólt az első előadás azon az egyhetes konferencián 2023 januárjában, amelyet emigráns és „belső emigráns” társadalomtudósok szerveztek a Kovcseg (Bárka) projekt támogatásával, akik 2017 óta támogatják az Oroszországot elhagyni kényszerülőket. Átmentik, amit tudnak, ami arra érdemes. Az első konferencianap fő témái: akadémiai szabadság, a tudás intézményeinek leépítése, a diktatúra és háborús propaganda nyelvezete. A hangvétel tárgyilagos, elemző. 132 hallgatót láttam a Zoomon. A moderátor álneve Noah Adamov, vagyis Ádám fia Noé, de a közönség fele álnéven jelentkezik be.

Az „Élet a szarkofág alatt” című előadás beszámol egy közvéleménykutatásról, amelyben az emigrációt próbálták adatokkal felmérni. A megkérdezett művészek 18,1%-a távozott, a médiában dolgozók 5,11%-a, a reklámszakma 4,23%-a, a tudósoknak csak 0,24%-a, az orvosok közel 2%-a.

Becsléseik szerint az új emigráció, a friss orosz diaszpóra már csaknem kétmilliós.

Oroszországban 150–250 ezer tudós dolgozik, és közülük 8–12 ezer emigrált az utóbbi egy évben. A kétmilliós friss emigrációs hullámba persze rengeteg olyan tehetős kétlaki is beleszámít, akiknek már korábban is volt külföldi lakása szerte a világban. Nem is kevés üzletember csak külföldre viszi korábban nyugati kapcsolatokra épített vállalkozásait. Nem tudni, hányan futnak a mozgósítás elől, hányan menekülnek politikai okokból, kit hajt a túlélés ösztöne, a félelem, a meghasonlás, és mennyi időre távoznak.

Megindult a kontraszelekció. Aki eddig nem tudott érvényesülni, most megfelelő kormánypárti stratégiával előre léphet, hajrá. Aki eddig nem érvényesült, hiába is menne külföldre, nem találna helyet magának. A karrierre és pénzre vágyó filológusok lehetnek például szövegszakértők „külföldi ügynöknek” kikiáltott ellenzékiek perében, ahol véleményük alapján kilenc év börtönt szabnak ki. (Egyik áldozatuk Iszkander Jaszavejev szociológus, az Idelreal újságírója).

„Mit érnek a nagy utcai tüntetések” – teszi fel a kérdést egy előadás, és leszámol az illúziókkal. Minek tüntetnek mégis, ha semmi haszna, csak letartóztatják őket? „Hogy megmutassuk a világnak, a külföldnek, a hozzám hasonlóknak, az ukránoknak és a hatalomnak, hogy van más vélemény.” „Nem tudtam nem kimenni, a gyerekeim jövőjéről van szó.” Mára az egyetlen megmaradt tiltakozási mód a graffiti és a matrica. Illetve a távozás.

A konferencia végén megkérdeztem, milyen összetételű volt az előadók és a hallgatóság létszáma a bejelentkezés országa szerint. Ebből nemcsak az derülhet ki, hány merész orosz volt, hanem az is, melyek a tudományos emigráció fő célországai. Oroszországból 22 előadó (Moszkva 14, Pétervár 6, Vlagyivosztok és Novoszibirszk 1‑1). Akár aznap letartóztathatták volna őket.

Franciaország 4, Örményország 3, Finnország, Ausztria, Nagy-Britannia, Kazahsztán 2–2, a többi országból egy-egy: Magyarország (ez én voltam), Németország, Grúzia, Izrael, Olaszország, Litvánia, Luxemburg, Lengyelország, Montenegró, Svájc, Csehország. A sorrendet ők írták így, se nem angol, se nem cirill ábécé szerint… 48 előadó, 18 országból.

Még érdekesebb a hallgatóság: 927 ember csatlakozott a konferenciához 52 országból, bele sem fért a táblázatba azoknak az országoknak a neve, amelyre háromnál kevesebben estek. Oroszországból 650-en kapcsolódtak fel. Moszkvából 290, Pétervárról 140, Jekatyerinburgból 21 résztvevő, és így tovább. Néhányan elrejtették, honnan érkeztek (netes blokkolás ellen védő VPN-nel), inkognitóban maradtak. Köztük talán voltak orosz megfigyelők is.

Az emigráns hallgatóság zöme Németországból jelentkezett be, a szervezők is ottaniak, illetve otthoniak. 10-nél többen még Franciaországból, Grúziából, Nagy-Britanniából, az USA-ból, Izraelből, Törökországból, Kazahsztánból. 5 és 10 fő között Lengyelországból, Svájcból, Ukrajnából (akik szintén kockázatot vállaltak, mert oroszokkal közösen szerepeltek!), Montenegróból, Szerbiából, Örményországból, Csehországból, Finnországból, Spanyolországból. És még további 34 országból páran.

A programból össze lehet állítani egy tudományági és témapanorámát is. Tévécsatornát vezető szociológus. Migrációkutató. Politológus. Vállakozástudós. Demográfus. Néprajzos (az utcai ellenállás formáiról). Antropológus (a közösségi média cenzúrája). Filológus (a feljelentések, informátorok és panaszok retorikája).

Megjelentek a híres dissernet.ru tényfeltáró oldal megalkotói is, akik a tudományos munkák plágiumait és csalásait leplezik le, például magas pozíciókra kinevezett politikai személyiségek hamisított diplomáit, pénzért vagy kapcsolatok alapján kiadott tudományos fokozatait. Néhányan foglalkoznak a putyini rezsim múltat átíró és ki/felhasználó ideológiájával, a posztkolonialista és birodalmi szemlélet feldolgozásával.

Előadáscímek: „Hogyan szorította függő helyzetbe az akadémiai élet finanszírozása az egyetemeket, és miért alakult éppen így?” „A bürokrata történelem mint a politika szolgálóleánya – hogyan szabadítsuk fel?” Az akadémiai történettudományi intézet munkatársa vázolja, hogyan lehetne átvenni a náci múltat feldolgozó német gyakorlatot egy újfajta orosz történelemkép megalkotásához. Például a hősi múltból modern emlékezetkultúrát és személyes történeteket gyúrni. Van oktatáskutatási téma, korszakolási kísérlet, elemzik a kései szovjet korszak jelenségeit, az értelmiség szerepét és az ifjúságpolitikát.

Örök témák, de új kutatási szakterületek a halálkutatás, a katonai mozgósítás, a kényszeremigrációs traumák pszichológiai kutatása. Egészen új cím: a Z-kultúra költészete, amely a történelmi múltat forgatja ki, tapossa meg kétségbeesett és mardosó szégyenérzettel.

Jómagam az akadémiai élet, a kutatási és oktatási rendszer megszállásának és átszervezésének magyar és orosz párhuzamairól beszéltem, egyetlen külföldiként. Több levelet kaptam utána. Frappáns befejezésként érkezett az egyik emigráns ellenzéki szervező döbbent e-mailje. Csak nemrégiben tért vissza közép-ázsiai támaszpontjára Budapestről, ahol a Mathias Corvinus Collegium ösztöndíjasa volt több hónapig, és nem is sejtette, hogy orbánista intézmény. Igaz, most, hogy ez kiderült, dereng neki, hogy elég furcsa nézeteket hangoztattak az ottani tanárok… Remélem, az MCC is elámul majd utólag, ha megtudja, kit is látott vendégül.

Az emigráló orosz tudósokra többféle sors várhat. Aki otthon és nemzetközi viszonylatban is megállja a helyét és befogadják, annak legegyszerűbb a dolga, beépül a nyugati akadémiai életbe. A tömegével távozó középkorúak és ifjabbak szabadegyetemet is nyitottak, amelyik már nem is első évét tapossa, diplomát ad.

Az egyetem egyik szervezője, Gaszan Guszejnov szerint legnagyobb bajban azok az oroszországi egyetemi vezetők vannak, akik az utóbbi évtizedekben partneri viszonyt alakítottak ki amerikai és európai egyetemekkel, ugyanakkor a putyini rezsimmel semmi bajuk. Sőt, azok támaszai, a korrupció résztvevőiként is akár, mert a szabadnak mondott elit egyetemek sikere is a hatalomhoz közelségnek, a felső körökkel kötött paktumnak köszönhette „nyugatias” működési szabadságát.

Mindenesetre a  nyugati egyetemi rendszer majdani oroszországi adaptációjának fontos hordozói a mostani emigránsok, akik majd az idők jobbra fordulásával hazatelepülnek, de addig meg kell tanulniuk, milyen is az egyetemi menedzselés és oktatási nyugatosság, írja Guszejnov.

Helyben vagyunk, újra itt tartunk, Nyugat és Kelet, és egy kicsit idealizált Nyugat, teszem hozzá, de ki vetné ezt most a szemükre, amikor a létük forog kockán.

A megakonferenciát, amelynek szervezői nem sokkal később az Akadémiai Hidak nevet vették fel, szinte dühösen bírálta e-mailjében egy-két baltikumi és korábbi emigráns orosz kollégám. Túlságosan bezárkózók, írták, csak magukra, az orosz körökre koncentrálnak. Tényleg, egy árva szó sem esik arról, hogy a bojkott az ő érdekük is.

Pedig milyen szép lenne, mondom nekik, ha éppen ők javasolnák és vállalnák az orosz hivatalos és állami tudomány bojkottját. Ahogy például itthon sem adnak be sokan pályázatot a PIM vezérelte kulturális birodalom pályázataira. Mert nem mehet minden úgy, mint a háború előtt.

Ha zavartalan az együttműködés, az az orosz kormány sikere: lám, hasít az orosz tudomány. Ugyanakkor az orosz kormány tiltja a külföldi hivatkozásokat, és leváltak a Scopus és Web of Science adatbázisokról is. Nagyon hasonlít ez a belterjesség a „szocializmus egy országban” 1930-as évekből ismert lózungra és az „ostromlott vár” képletre, amely az ellenségképzésre alapul, és Sinkó Ervin írta le Egy regény regénye. Moszkvai naplójegyzetek, 1935—1937 című, csak 1961-ben publikált, ma is tanulságos könyvében.

Értem én, és át is érzem, hogy az emigránsok szenvedése és traumái (hazavesztés, szégyen, bűntudat, emigrációs bizonytalanság, alkalmazkodási stressz, konfliktusaik saját honfitársaikkal) együttérzést érdemel, de nehezen hasonlítható össze azzal, amit otthon rekedt, szinte túszként fuldokló, provokációknak és feljelentéseknek kitett kollégáik élnek meg, és még nehezebben azzal, amit ukrán kollégáik a bombák és rakéták alatt, ha még élnek. Utóbbiak mintha nem is férnének a látókörükbe.

Ebben a köldöknézegetésben mindenesetre csak én ejtem ki az „ukrán” szót a nap folyamán, és amikor szóba hozom a szolidaritást, mintha meg sem hallanák. Beszélek még az 1920-as évek emigrációjának párhuzamáról: alapítson az Akadémiai Hidak is szervezeteket, folyóiratot, könyvkiadót, akár Külorosz Tudományos Akadémiát (látom, erre gúnyosan mosolyognak). Az orosz Berlinben az 1920-as években a 300 ezres lélekszámú emigráció hatvan sajtóterméket adott ki, és működött több színvonalas kiadó is… Á, feleli az egyik szervező, azért nem olyan nagy a mostani baj, mint akkor. Miért? Mert nincs még polgárháború. De, már van, mondom, de nincs rá idő, hogy kifejtsem.

Terror van. Eltűnnek emberek, kiesnek az ablakon, betegen letartóztatott rektor hal meg a börtönben, húsz évekre ítélnek el tüntetőket, folyik a körkörös feljelentgetés. Az sem jut eszükbe a résztvevőknek, hogy azoknak a nyugati támogatásoknak, amelyeket az emigránsok remélnek és megpályáznának, lenne helye az ukrajnai erők és menekültek segítésénél. Kivéve talán, ha a támogatók bennük látják a mostani rendszer aktív ellenzékét, de nem úgy néz ki, hogy erre készek.

Mindezt kerek-perec megírtam nekik e-mailben, és bűvöltem a képernyőt, határozatlanul, van-e értelme elküldeni. Egy biztos: az orosz kultúrának magának kell gondoskodnia megtisztulásáról. Az Akadémiai Hidak nevű csoport remélhetőleg megtett bizonyos első lépéseket.