Furcsa látni egy nemzetközi piacra szánt művészfilmben a saját problémáink, világunk. Cristian Mungiu elismert romániai rendező, aki korábbi filmjével Cannes-ban Arany Pálmát nyert. Ezúttal egy olyan témát vitt vászonra, amely a magyarországi és a romániai, de általában a közép-európai nézőknek nemcsak ismerős lehet, de emlékezhetnek is rá a helyi hírekből: az R.M.N. című filmben a 2020-as ditrói, külföldi munkavállalók körül kialakuló pánikról van szó.

Mint ismeretes, nem sokkal a magyarországi menekültellenes kampány zenitje után a Hargita megyei, főleg magyarok lakta Gyergyóditróban pattanásig feszült a hangulat, miután a lakosság egy része fenyegetni kezdett két, Srí Lanka-i állampolgárságú pékmestert, mondván: „migránsok veszik el a kenyerüket”. A településen külön Facebook-csoportot hoztak létre „Migránsmentes Ditrót akarunk” néven. A fenyegetések hatására a két pék ideiglenesen a közeli Gyergyószárhegyre költözött.

Majd apránként kiderült: az eset valójában évtizedes feszültségek eredménye, amelyek forrása a pékség kizsákmányoló munkaszervezése.

A pékséget megbüntették, a község megbékélt, a Srí Lanka-i pékek visszajöhettek, sőt a pékség még több külföldi munkavállalót vett fel. Az ügy akkor számos kérdést felvetett, a globális munkaerőpiaci viszonyoktól kezdve a közösségi önrendelkezés mibenlétén át az uszító politika felelősségéig. A válaszok, mint oly sokszor, nagyobbrészt elmaradtak.

Mindezek után kérdés, hogy a cannes-i nézőközönségnek is szánt, az esetet játékfilmként feldolgozó alkotás képes-e valódi közelségbe hozni a történteket azok meghamisítása nélkül, hiszen erre vállalkozik. Szerencsére többnyire összetett, a témát nagy tisztelettel megközelítő műről van szó, amely azonban nem mentes néhány feltűnő csúsztatástól sem. Továbbá a részleges osztályvakság és talán a nagyotmondás igénye helyenként képmutatóvá, sőt kínossá teszi az összességében mégiscsak fontos alkotást.

A filmet gyergyóditrói ősbemutatóján pozitívan fogadták, Borbély András beszámolója szerint a tavaly nyári vetítés megmutatta, hogy „egy jó műalkotás alkalmat teremthet egy helyi konfliktusnak az általánosabb világhelyzet részeként való megértésére”. Az R.M.N.-t február közepe óta a magyarországi (pontosabban budapesti) mozik is játsszák, így a szélesebb magyarországi nézőközönségnek is van lehetősége nemcsak a médiában, hanem a vásznon is találkozni a szerteágazó esettel. Nagy a tétje tehát annak, hogy a film miképp keretezi a számunkra különösen húsbavágó kérdéseket a történtek bemutatása során.

Világrendszer: a film

A film erősen nyit: főszereplőnk, Matthias miután lefejeli a főnökét egy német húsüzemben, mert az cigánynak nevezte, egy szál pulóverben hazaszökik a romániai Récfalvára. A film első perceiben tehát minden benne van, amiről később szó lesz, egyből tematizálódik a külföldi munkavállalás, a gazdasági és etnikai feszültségek, Közép-Kelet-Európa félperifériás helyzete, ez az ellentmondásos, egyszerre gyarmatosító és gyarmatosított pozíció. Matthias azért érdekes főszereplő, főleg kezdetben, mert rögtön globális perspektívába helyezi a Ditróban történteket: ő ugyanúgy külföldi munkavállaló, mint a szülőfalujában megszálló Srí Lanka-i pékek. Matthias a faluba szintén kívülállóként kerül (vissza), majd az ott kibontakozó konfliktusba is csak szőrmentén vonódik be.

Matthias hazatérése után bepillantást kapunk a családi drámájába, amely óhatatlanul egybefonódik a falu közösségének életével és a kialakuló botránnyal. A hosszú felvételekkel dolgozó film jelenetről-jelenetre helyezi át a fókuszt Matthiasról az egész falura, miközben a lassan mozgó kamera lencséi előtt folyamatosan bonyolódik az emberi kapcsolatok megrajzolt hálója, sűrűsödik a cselekmény és fokozódik a feszültség. Távoli összevetéssel élve, az amerikai Drót című sorozathoz hasonlóan itt is a cél a közösség teljes szociokulturális, gazdasági és etnikai viszonyrendszerének felderítése. Ez mozivásznon, két óra alatt különösen nehéz feladat, és a film legnagyobb erénye, hogy milyen sokoldalúan és mégis autentikusan képes megmutatni a Ditróban történteket.

A film legerősebb jelenetei azok, amikor a rendező hagyja, hogy egy családi ebéd, egy mise vagy a film csúcsjelenetében egy falugyűlés alkalmából karakterek sokasága szólaljon fel, különböző nézőpontok, előfeltevések, értékítéletek ütközzenek szabadon.

Ezekben a vágás nélküli jelenetekben kirajzolódik egy olyan közössége képe, ahol egyfelől a gazdasági elvándorlás szükségszerű a létfenntartáshoz, így ők maguk is folyamatosan kizsákmányolás és etnikai előítéletek áldozatai, de eközben ugyanúgy reagálnak a hozzájuk érkező külföldi munkavállalókra, ahogy őket kezelhetik nyugatabbra.

Undorodnak attól, hogy a Srí Lanka-i munkások feltételezésük szerint koszosak és beszennyezik a kenyeret („más az immunrendszerük”, ahogy erre pont a falu doktora hívja fel a figyelmet), mérgesek, hogy a helybéli munkát külföldiek végzik helyettük, és félnek, hogy a gazdasági bevándorlók idővel megváltoztatnák a közösség életét – amely valójában már réges-rég megváltozott a globális tőkés folyamatok következtében.

A nézőpontok sokaságát nemcsak a hosszú jelenetekben szereplő sokféle karakter, de a beszélt nyelvek sokfélesége is megjeleníti. Récfalva – a fiktív falu, ahová Ditróból átkerült a történet (a filmet valójában Torockón forgatták) – egy soknyelvű közösség, ahol a lakók még a Miatyánkot is egyszerre mondják magyarul és románul a templomban. De hallunk német, francia, angol és egyéb nyelvű megszólalást is.

Miközben ez a megoldás erősíti a soknézőpontúságot, egyben csúsztatás is: Ditró etnikailag leginkább magyar falu, és ez nem véletlen, hisz akkoriban az erdélyi magyarok különösen ki voltak téve a magyarországi uszításnak.

Ez a csúsztatás aláássa a film hitelességét, mert ha cél a történtek társadalmi kontextusának megvilágítása, akkor a valós etnikai viszonyok megváltoztatása lemondás a nagyon is fontos kontextusok egy részéről.

(Még akkor is, ha esetleg a romániai rendező tarthatott tőle, hogy az eredetileg történtekhez hűen leforgatva filmje támadásnak tűnhet a romániai magyarok szemében.)

Mégsem ez a film legnagyobb problémája, sokkal inkább az, hogy miközben a rendező felmutatja a konfliktus összetettségét, finoman, de állást foglal, ugyanis – és ebben jelentősen eltér az olvasatom Borbély Andrásétól – rezonőrt, erkölcsi kérdésekben példaadó karaktert választ a helyi pékség középvezetője, Csilla személyében.

A középosztály nézőpontja

Csilla a pékség menedzsere és Matthias szeretője, bérmunkás, mint bárki más a faluban, azonban ő a pékség tulajdonosának jobbkeze. Életvitele látványosan elüt a közösségétől: egyedülálló, esténként trendin berendezett házában vörösborozik és az Apple laptopján néz filmeket, napközben pedig a pékség ügyeit intézi. A pékségét, amely, ahogy ez a filmből is kiderül, rendkívül alacsony fizetést ad és sokáig a túlórákat sem fizette.

Csillát tehát középosztálybeliként festi le a film (miközben tudjuk, hogy középosztály nem létezik), és aztán ezt a köztes, a falu életében részt vevő, de a pékség érdekeit is szem előtt tartó pozíciót néhány kulcsjelenetben ideális kompromisszumként mutatja fel a rendező. A film egészét ez nem hitelteleníti, sőt a film komplex közösségábrázolása ledobja magáról Csilla karakterét, olyan érzésünk lehet, mintha egy másik közösségből, vagy még inkább egy másik filmből szökött volna át ide.

Épp ezért Csillához kötődnek a film legkínosabb jelenetei. Az egyikben Csilla és Matthias intim viszonyába nyerünk bepillantást. A jelenetben a jól szituált nő, egyetértek Borbély Andrással, „tulajdonképpen szexuálisan kizsákmányolja a többszörösen traumatizált (…) férfiszereplőt (…)”. Az agresszivitásával küzdő férfi ugyan valóban „egyszerre agresszor és áldozat”, de egyáltalán nem vagyok meggyőzve róla, hogy a jelenet fókusza a kizsákmányolás. Sokkal inkább női felszabadulásként (empowerment) keretezi a film az aktust.

Ehhez hasonlóan abban a jelenetben, amikor Csilla átmegy a külföldi pékek szállására vacsorázni, szerintem nem arról van szó, hogy a film lerántja a leplet a pékség vezetőségének hamis szimpátiájáról, a befogadás profitérdek által vezérelt ideológiájáról. Hanem egyszerűen Csillát mutatja fel a film, mint az egyetlen olyan karaktert, aki az idegen munkavállalókkal valódi emberi kapcsolatot létesít. A jelenet tetőpontja, amikor az egyik külföldi pékmester az egyébként hobbizenész középvezetőnek megmutatja, hogyan tud dallamokat eljátszani vizespoharakkal. Micsoda kuriózum, keleti idegenség és nyugati befogadás! Az emelkedett hangulatú jelenetet a felhergelt helyiek szakítják meg (az egyikükön ku klux klános vagy arra hasonlító csuklya), egy fáklyát dobnak be az ablakon.

Sajnos a film egyébként legjobb jelenetének térkezelése is erősen Csilla nézőpontját emeli ki. A falugyűlésen a fix kamerabeállítás őt és főnökét helyezi előtérbe, ők ülnek legközelebb hozzánk, mögöttük Matthias. Így az egész jelenetet Csillán keresztül tapasztaljuk meg, az ő reakciói segítenek eligazodni az elhangzó, egymásnak ellentmondó érvek között. Ez a térelrendezés vizuálisan Csillát helyezi a közösség fölé, rájuk és főképp ránk, nézőkre tukmálva Csilla értékítéletét.

De nemcsak Csilla, hanem a természet filmbéli szerepe is leegyszerűsíti az összetett helyzetet. A falut határoló erdő és Matthias fiának viszonya ugyanis mágikus realizmust csempész az egyébként meglehetősen valósághűnek szánt alkotásba. A baljós torockói erdőről készült felvételek arra kívánják felhívni a figyelmet, hogy elszakadtunk a természettől, és így egymástól is. Ez az univerzalisztikus állítás nem csupán megkérdőjelezhető, hisz, ahogy Borbély András írja, csupán „romantikus klisé”, de el is homályosítja a helyzet sajátlagosságát, amelyet a film finoman épít a játékidő nagy részében.

Habár a nagyotmondás és részleges osztályvakság aláássa a film legerősebb állításait, nem tudja azokat érvényteleníteni. Mindezekkel együtt is egy, a helyi társadalmi problémákra különösen érzékeny kelet-európai alkotásról van szó,

azon kevesek egyike, amely bátran nyúl a térség legösszetettebb és -ellentmondásosabb kérdéseihez, és ebből az összetettségből meglepően keveset ad fel. Örülök nagyon, hogy Magyarországon is látható végre.