Az 1988-89-es rendszerváltás sem nemzeti szuverenitást, sem demokráciát, sem szociális piacgazdaságot nem hozott a magyar nép számára – és ennek máig ható következményei vannak. Az okok alapvetően strukturálisak, de ezekről már többször is szót ejtettem.^[1] Ebben az írásban döntően a főszereplők motivációiról, cselekedeteiről és mindezek társadalmi, elsősorban társadalomlélektani következményeiről lesz szó. Spiró György helyesen szögezte le nemrég: a körülmények, a strukturális szorítás soha sem lehet annyira erős, hogy tökéletesen determinálni tudná a társadalmi szereplők – Bourdieu kifejezésével: az ágensek – indítékait és cselekedeteit, a felelősség kérdése tehát mindig felvethető.

Természetesen Bibó Istvánt kell e kérdéskör kibontásához segítségül hívnunk.

Bibó 1948-ban született nagyszabású esszéjében a következőképpen írt az azt megelőző évszázad magyarországi történetéről: „A politikai és társadalmi zsákutcáknak (…) a sorozatán bukdácsolt végig a magyar nemzet attól a pillanattól kezdve, hogy forradalmi szabadságharca elbukott, egészen odáig, amikor a második világháború végén a maga fikciókból, feltevésekből, követelésekből és vágyképekből épült államépítményének a romjai között újból szembekerült a valósággal.

Ez alatt a csaknem száz esztendő alatt a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket, s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat,

ahol a valóságos tennivalók körén kívül, s azokra való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke, és helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérőként. Minden eltorzulás, ami ez alatt az időszak alatt a magyar közösségi élet különböző területein megmutatkozott, valamilyen módon visszavezethető az alapvető politikai és társadalmi konstrukció hamisságára.”^[2]

Nos, melyek voltak azok az álbajok, melyeket a rendszerváltó elit tévesen látni vélt, és melyek azok a valóságos bajok, amelyeket ráolvasással akart gyógyítani? (Az elit fogalmát itt nem normatív, tehát a kiválóságot, kiválasztottságot jelző, hanem millsi értelemben használom, vagyis a hatalmon lévő, a társadalmi folyamatokat irányító csoportokat értem alatta.)

A legfontosabb álbaj, melyet a rendszerváltó elit orvosolni akart, azon a nézeten, pontosabban érdekérvényesítő ideológián alapult, hogy a magyar gazdaság legnagyobb problémája, eladósodásának legfontosabb forrása az, hogy az emberek túl sokat fogyasztanak.

Kornai János korabeli terminológiája szerint a rendszer legfontosabb rákfenéje a koraszülött jóléti állam.^[3] A gazdaság fejlettségéhez képest a lakossági fogyasztás, ezen belül a jóléti újraelosztás valóban magas volt, ez azonban inkább a rendszer erényei mutatta, és nem ez volt az eladósodás forrása.

Amikor a rendszerváltás után a hatalomra került új elit ezt az álbajt a maga megszorító politikájával úgymond orvosolni akarta, akkor ennek következménye a munkásság jelentős részének elszegényedése, másfél millió munkahely megszűnése és a munkások tömeges korai halála lett – ezen keresztül pedig a humán erőforrások nagymértékű, a növekedést is veszélyeztető leértékelődése. Nem részletezve mindennek a többek között Schering Gábor által feltárt^[4] politikai következményeit: a „munkásosztály” a kétezres évek második felétől fellázadt az akkor uralkodó balliberális elittel szemben, és ennek 2010-ben fülkeforradalom formájában adott kifejezési formát. Ezzel a nemzeti burzsoáziával karöltve megalapozta a politikai mező hatalomra került jobboldali elitjeinek nem sokkal később bekövetkező szélsőjobboldali fordulatát is.

A valóságos bajt, mely az ország eladósodásához – ezen keresztül gazdasági és társadalmi válsághoz, így országunk növekvő külső kitettségéhez – vezetett, a gazdaság Jánossy Ferenc által feltárt^[5] kvázi autark szerkezete és az ehhez kapcsolódó esztelen nagyberuházások jelentették.

A kvázi autark szerkezet lényege: az adottságait tekintve kis, nyitott gazdaságunkban a Nyugattal való fegyverkezési verseny jegyében és közvetlenül a szovjet vezetés nyomására az ’50-es évek elejétől olyan makroszerkezet épült ki, mintha az egy nyersanyagokban gazdag, önellátásra képes, zárt gazdaság lenne. Innen a nehézipar őrült fejlesztése, a mezőgazdaság elhanyagolása, sőt megcsapolása stb.

Mindez azonban nem oldotta fel, sőt növelte a gazdaság mint egész nyitottságát, sőt ez a nyitottság függőségként jelent meg, mivel anélkül növekedtek a gazdaság importigényei, hogy a gazdaságos exportképesség feltételei létrejöhettek volna.

Ezt az egészségtelen struktúrát pedig a vele párhuzamosan kiépülő túlcentralizált nagyvállalati hatalmi szerkezet folyamatosan stabilizálta. Ez, nem pedig a lakosság „túlfogyasztása” vezetett a növekvő külső eladósodáshoz.

A későbbi rendszerváltó elit domináns csoportjai, a ’80-as évekre egyre inkább a hatalom felső rétegeibe kerülő késő-kádári technokraták és reformközgazdászok tudtak a kvázi autarkia és a nagyvállalati túlhatalom problémáiról, de megmaradtak a kuruzslásnál. Időnként ugyan halvány decentralizációs kampányokat indítottak, ezek azonban a szándék erőtlensége miatt nem lehettek átütőek, a struktúra lényegi vonásain nem változtattak. Más megközelítésben: a monopóliumoktól mentes szabadpiac őszinte, sőt elszánt hívei voltak, de az ennek előfeltételét jelentő intézményi-szervezeti alapviszonyok megteremtéséhez sem ambícióik, sem erejük nem volt.

Utóbbihoz arra lett volna szükség – mint azt akkoriban baloldali reformközgazdászként magam javasoltam –, hogy a túlcentralizált és monopolizált nagyvállalati szerkezetet belülről feszítő erőket legalábbis hagyják érvényesülni.

Magyarán: a nagyvállalatok gyáregységi dolgozóinak (néhol önigazgatói törekvésekkel ötvöződő) leszakadási törekvéseit legalábbis nem szabadott volna gátolni. A meglehetősen elitista késő-kádári technokráciától és reformközgazdászoktól azonban az ilyen spontán, demokratikus mozgások, netán mozgalmak igenlése tökéletesen idegen volt.

Nem utolsósorban ez az elit féltette is magát: attól tarthatott, hogy ezen alulról szerveződő feltételezett mozgalom őt is elsodorhatja, kibillentheti a hatalomból. A rendszerváltás kezdetétől hasonló motivációk vezették a rendszerváltó elitek másik nagy csoportját, a demokratikus ellenzéket is: ők is féltek a néptől, és csak annyira és annyiban álltak az élére, ameddig és amennyiben mozgásait kontrolljuk alatt tudták tartani.

És már itt is vagyunk a rendszerváltásnál, melynek nyomán az 1990-es évek második harmadára a „létezettből” örökölt nagyvállalatok az ebek harmincadjára jutottak – értékes, megmentendő és megmenthető részegységeikkel együtt. Egy részüket élelmes nagyvállalati vezetők kimazsolázták és spontán privatizálták, más részüket külföldi befektetőknek juttatták, akik sokszor valójában csak a vállalat piacait vásárolták meg, magát a céget felszámolták, végül – ezekkel átfedésben – tetemes részük mára tökéletesen megsemmisült.^[6] Vagyis a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték…

A reformközgazdászok magyarázata erre mind a mai napig: gyorsan kellett privatizálni, mert a hatalmasra duzzadt államadósságot törleszteni kellett – és mi más fedezet adódott erre, mint a privatizációs bevételek. Ezzel azonban a jövőnket herdáltuk el, egy olyan forrást mellyel egy új, az ország adottságainak jobban megfelelő gazdasági struktúrát építhettünk volna ki. Velünk ellentétben a lengyel rendszerváltó elit például sikerrel járt közben adósságainak átütemezéséért, melynek eredményeként ott a 2000-es évekre egy ütésállóbb gazdasági szerkezetet lehetett kiépíteni.

A magyar rendszerváltó elit azonban nem volt képes másra, mint tűzoltásra, és ezzel teljes örökségét eltékozolta. Aki pedig mindezek ellen szót emelt, arról igyekezett nem tudomást venni. A folyamat kritikusait elhallgatták, sőt marginalizálták is.

És milyen új struktúra épült ki az összeomlott után? Nos, míg az előző rendszer szerkezete kvázi autark volt, a mostanira azt mondhatjuk, hogy kvázi globalizált.

A külföldi befektetők akadálytalan, kontrollálatlan, vagyis minden koncepciót, víziót nélkülöző beengedésével egy német piacnak erősen kitett, vagyis annak hullámzásaitól függő, enklávészerű nagyvállalatok uralta, egyoldalú gazdaságszerkezet formálódott ki, melynek részei szinte hermetikusan elzártak egymástól. A magyar nemzetgazdaság gyakorlatilag megszűnt létezni. Az, ami annak helyén van – miközben ezer szállal kötődik a világgazdasághoz – egyetlen olyan termékcsoportot, egyetlen olyan innovációt nem tudott és tud kitermelni magából, mely biztosítékul szolgálhatna országunk gazdaságának globális nélkülözhetetlenségére.

A gazdaság felülnézetből globalizáltnak néz ki, valójában azonban – a kvázi autarkhoz hasonlóan, pusztán más előjellel – csupán erősen kiszolgáltatott.

A valóságos baj ráolvasással való gyógyítása így nem hogy nem szüntette meg azt, de egy vele ellentétes formában újra is termelte. A vele kialakult kettős gazdasági szerkezet a társadalomban is kettős szerkezetet alakít ki – mely nagyban hasonlít arra a modellre, melyet Erdei Ferenc a két világháború társadalmi viszonyainak leírására kidolgozott^[7]. Egyik oldalon a multinacionális vállalatok világa, nyugati exportképességgel, nyugati termelésszervezési modellel, az átlagot jóval meghaladó bérekkel és főként a nyugati életstílust imitáló és sugárzó imázsával. A másik oldalon a hazai tulajdonú, kínálatával csak a hazai piacot elérő, félfeudális gazdasági szféra, félfeudális termelési, termelésszervezési és érdekérvényesítési modellel. Mely modell a hozzá tartozó társadalmi réteg tagjainak motivációs struktúrájában a félfeudális attitűdöket erősíti.

Mindennek eredményeként egy szegregált, dezintegrálódó társadalom képe bontakozik ki (a külföldi tulajdonosok össze-vissza beáramlása következtében a multinacionális szektor belülről már önmagában is szegregált).

Ugyanakkor ez a szétesést mutató társadalmi szerkezet a neoliberális globalizáció individualizáló hatásával összefonódva nem pusztán újratermeli a kettős gazdasági szerkezetet. Annak is alapjává lesz, hogy a munkásság képtelen felismerni és összefogva képviselni közös érdekeit – ilyen például a szabad szervezkedés joga és lehetősége. Mindez a társadalom politikai apátiájának egyik döntő okává válik.

Mindeközben a hazai szférához tartozó emberek a tömegmédiumok közvetítésével nap mint nap egyenes adásban értesülhetnek a nyugati szektorhoz tartozók életnívójáról, életstílusáról, fogyasztói szokásairól és értékeiről. Ez pedig folyamatos frusztráció, az ennek talaján sokszor kialakuló depresszió, és a rejtett vagy ma már egyre inkább nyílt ellenségeskedés forrása. Magyarázata egyben a hazai szélsőjobb sikereinek is.

Bibó István citált tanulmányában hosszasan boncolgatja azt, hogy az 1867-es kiegyezést levezénylő eliteknek melyek voltak azok a feloldhatatlanul ellentmondásos aspiráció, vágyai, melyek hosszú évtizedekre egy hamis, hazug társadalmi konstrukció létrejöttéhez és stabilizálódásához vezettek. Eme elitek független, alkotmányos, szabadon kormányzott Magyarországot akartak. Ugyanakkor egyfelől ragaszkodtak az alkotmányos monarchiához, élén a Habsburgokkal, másfelől minden szempontot megelőzően ragaszkodtak a történelmi Magyarország területi épségéhez, ezért a területén élő nemzetiségeknek semmi olyan jogot nem kívántak megadni, mely határainak stabilitását akár a legkisebb mértékben is veszélyeztette volna. Ebből a konstrukcióból következett egyrészt a félelem a Habsburgoktól, másfelől a félelem az ország területén élő nemzeti kisebbségektől.

„Aki pedig e félelmeket elfogadta kiindulási alapnak, annak a számára hibátlan logikával levezetődött az, hogy ismerje el a kiegyezésben megvalósult szerkezetet alkotmányosságnak, holott nem volt az, függetlenségnek, holott nem volt az, és a történelmi Magyarország biztonságos meglétének, holott nem volt az. Klasszikus példája ez annak, hogyan nyűgözi le a politikában a félelem mechanizmusa az értelem mechanizmusát.”^[8]

Mindezekről az ellentmondásokról beszélni nem lehetett, és aki mégis megtette, azt kiközösítették.

Mint ahogyan az 1989-es rendszerváltáskor és azt követően kiközösítették mindazokat, akik kétségbe merték vonni azt a – Bibó szavaival – hamisságot, hogy a rendszerváltást belső társadalmi erők vívták ki, melyek egyértelmű, minden kétséget kizáró célja a nemzeti szuverenitás, a demokrácia és a szociális piacgazdaság létrehozása volt.

Már utaltam rá, és több korábbi írásomban is bizonyítottam^[9], hogy ez nem így volt. Mindazonáltal nem mondhatjuk azt, hogy a fenti célok megfogalmazása a rendszerváltó elitek részéről puszta hazugság volt. Közelebb áll az igazsághoz, ha úgy fogalmazunk, hogy a kiegyezéskori elitekhez hasonlóan a ’89-es rendszerváltó elit motivációi, vágyai is ellentmondásosak voltak.

Ez az elit őszintén akarta a nemzeti szuverenitást, de a Nyugathoz való felzárkózás és integrálódás igényének, paradigmájának jegyében nemcsak hogy nem hozta létre ennek gazdasági és politikai alapjait, de konkrét cselekedeteivel olyan irányba hatott, hogy ezek ne is jöhessenek létre.

Nem hozott változást az Orbánék által végrehajtott „második rendszerváltás” sem. Az ezt követően kialakuló gazdasági hatalmi szerkezet sem rendelkezett és rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, melyek a szuverenitás alapjai lehetnének: a multinacionális szféra meghatározó súlya csak erősödött, összefüggésben azzal is, hogy a politikai kinevezés útján létrejövő hazai nagyburzsoázia főként csak fogyasztja, és nem gyarapítja az ország rendelkezésére álló forrásokat.

Második tétel: a rendszerváltó elit akarta a demokráciát, de azzal, hogy azt csak a politikai váltógazdaság céljává korlátozta, nem tudtak létrejönni annak gazdasági feltételei.

Ez többek között a gazdaság demokratizálását, a gazdasági döntéseknek a társadalom legmélyebb rétegeit is érintő decentralizálását jelentette volna. A kezdetekkor önigazgatást, majd legalábbis részleges dolgozói tulajdont követelő munkástanács-mozgalom képében születtek is erre irányuló, alulról induló kezdeményezések, ezeket azonban a rendszerváltó elit kíméletlenül letörte. A teljes privatizálandó vagyont magának, pontosabban klienseinek akarta – azzal a jelszóval, hogy az úgysem ér semmit. Másrészt a munkásság kizárásával, a magántulajdonnak a régióban páratlan gyorsasággal végrehajtott kizárólagossá tételével egy olyan célja is volt, hogy az ország kapitalizálódásának folyamata teljességgel visszafordíthatatlanná válhasson.

Harmadik tétel: a rendszerváltó elit korábban mély szociális érzékenységet mutató frakciója, a demokratikus ellenzék őszintén akarta a megszelídített, szociális piacgazdaságot, képtelen volt azonban ellenállni az őt domináló késő-kádári technokrácia szinte állandó nyomásként ránehezedő életszínvonal-megszorító törekvéseinek.

A nemzetközi pénzvilágba mélyen beágyazódott, annak elvárásait, sőt utasításait követő késő-kádári technokráciát így döntő felelősség terheli a társadalmi egyenlőtlenségek soha nem látott növekedéséért és a munkásság, sőt társadalom jelentős részének elszegényedéséért. Ahogy ezen keresztül a 2010-es szélsőjobboldali politikai fordulatért is, melynek nyomán egy olyan új politikai, gazdasági és kulturális elit kezébe került a hatalom, mely egykulcsos adórendszerével és egyebekkel immár nyíltan vállalva antiszociális. Mindezt anélkül, hogy önjáró, „tiszta” piaci viszonyoknak ágyazott volna meg: a gazdaságot át- meg átszövő, sok esetben politikailag kreált monopóliumok, oligopóliumok elsősorban a piaci versenyt korlátozzák.

A rendszerváltó elitek hamissága, és ennek okaként Bibó nyomán „ép reagálóképességük” hiánya a saját felelősségük is. Továbbgondolva és részben vitatva azonban a mesterünk szavait, azt is látnunk kell, hogy a hamissághoz vezető hamis, hazug konstrukciónak alapvetően strukturális okai voltak és vannak. Magyarországnak az aktuális geopolitikai helyzet által is felnagyított geopolitikai sajátosságai miatt 1989-re a Kádár korszakban megindult felemás polgárosodás, a sajátos magyar harmadik út folytatására, kiteljesedésére már nem volt módja.

A létezett szocializmus kísérlet volt az ország félperifériás pozíciójának megváltoztatására, e folyamat végigvitele azonban ütközött a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra (a világ globális hatalmi központjainak hálózatainak) érdekeivel és ágenseinek tudatos vagy tudattalan akaratával. A rendszerváltás nyomán a hőn áhított felzárkózás helyett Magyarország visszazökkent korábbi félperifériás állapotába.

A sors iróniája, hogy ennek legvalószínűbb alternatívája a globális politikai és gazdasági rendszerből való teljes kiesés lett volna.

Ez a helyzet Michael Hindley metaforáját juttatja eszembe: „Történetünk az egyszeri szerencsejátékosé, aki mindig ugyanazt a kártyajátékot játszotta, és mindig vesztett, azonban sose panaszkodott. Még akkor sem, amikor barátai figyelmeztették: a játék hamis, azt csalók irányítják abból a célból, hogy megfosszák őt pénzétől. csak annyit mondott gyászosan: »Tudom, hogy hamiskártyások, de ez az egyetlen játéklehetőség a városban«”.^[10]

Mindazonáltal, a vázolt beszorított helyzetben is rejlett valamennyi mozgástér.

Egyrészt a rendszerváltó eliteknek a többi rendszerváltó kelet-európai ország vezető elitjeivel együttműködve arra kellett volna törekednie, hogy térségünk globális jelentőségű, belsőleg koordinált érdekcentrummá szerveződjön, így elkerülve azt, hogy a „szuperstruktúra” versenyeztessen, kijátszhasson bennünket egymás ellen. Másrészt ennek bázisán a nemzetközi hitelek átütemezéséért kellett volna folyamodnia. Harmadrészt, nem szabadott volna radikális lépésekkel kivonultatnia gazdaságunkat a szovjet piacról. Negyedrészt, a privatizáció során a munkásságot legalábbis részlegesen tulajdonhoz kellett volna juttatnia. Ötödrészt, nem kellett volna több menetben gyakorlatilag felszámolnia, vagyis az alkotmányból kiiktatnia a szociális jogokat. Végül, de nem utolsósorban, mindezek feltételeként a demokratikus ellenzéknek ragaszkodni kellett volna korábbi szocialista, szociáldemokrata értékeihez és elveihez, nem pedig feladnia azokat.

Mindez nem így történt.

Mindennek az lett a következménye, hogy újult erővel termelődött újra az ország vezetésére hivatott emberek Bibó által ábrázolt dichotómiája: a hamis realisták és a túlfeszült lényeglátók elkülönülése és szembeállása. Sőt, a vázolt tulajdonságok új kombinációi jöttek létre.

Így lett Gyurcsány Ferencből túlfeszült realista, aki örömét, sőt szenvedélyét leli a mindenkori körülményekhez való mindenkori, feltétel nélküli alkalmazkodásban. Orbán Viktorból pedig hamis lényeglátó, aki ragyogó érzékkel ismeri fel országunk erős és gyenge pontjait, folyamatosan érzékeli a „néplélek” rezdüléseit, hullámzásait, és ezek alapján képes egy alapjaiban hamis, de mégiscsak a működőképesség jegyeit mutató víziót felvázolni országunk mozgásteréről, jövőjéről – mindezen képességeit azonban saját személyes hatalma bebetonozására, kiterjesztésére, ellenfeleinek kíméletlen eltaposására használva fel.

A hamis realisták és túlfeszült lényeglátók mesterünk által leírt kettőse leginkább a klasszikus értelmiségi szerepek elkülönülése mentén tárul fel. Így hazánk két legjelentősebb filozófusának egyike, Kis János karakterisztikus hamis realista: az egykor látnoki képességekkel bíró gondolkodó legutóbbi, önéletrajzi kötetében többek között arról beszél, hogy ha nem is látjuk a jövőt, gondolkodásunkból így hiányozik a vízió, akkor is még mindig törekedhetünk arra, hogy az adott helyzetekből a legjobbakat hozzuk ki. Nem más ez, mint amit Bibó a hamis realistákról ír: ennek a karakternek rövidtávon, taktikailag minden lépése igazolható, csak éppen lépéseinek sorozata visz csődbe. Vele szemben, a másik nagy jelentőségű bölcselő, Tamás Gáspár Miklós jellegzetes túlfeszült lényeglátó volt. Egyike azon keveseknek, akik vízióik tükrében felismerik az adott társadalmi konstrukció hamisságát és elviselhetetlenségét, az abból való kilépésre azonban semmiféle pozitív alternatívát nem tudnak felmutatni. Ezért óhatatlanul duzzogásba, mély pesszimizmusba süllyednek. Míg tehát az első karakter tevékenysége kimerül a hamis konstrukció ide-oda tologatásában, addig a második valójában foglya eme hamis konstrukciónak.

Azt látjuk tehát, hogy a társadalom vezetőinek szerepei sajátos kettősséget mutatnak – és ez a kettősség lecsorog a társadalom alsóbb rétegeinek szintjére is, erősítve az oda tartozó emberek szerepeinek történelmileg örökölt, tehát már eleve meglévő belső konfliktusait.

A társadalom egyik rétegét a hamis realisták alkotják, akik semmiféle perspektívát nem látnak maguk előtt, így tevékenységük kimerül mindennapi életük toldozgatásában-foltozgatásában, a valódi megoldás teljes reménye nélkül – akár fel sem ismerve e reménytelenséget. A második réteg a túlfeszült lényeglátóké – ők érzékelik életük válságosságát, adott esetben felismerve annak okait is, de gondjaikat már rövid távon is képtelenek lévén kezelni, viharos gyorsasággal a társadalom peremére szorulnak. Végül a domináns rétegre a kétfajta szerep szervetlen egymásmellettisége jellemző: egyrészt az ide tartozó emberek mindennapi feladataik ide-oda tologatásában jórészt követik a hatalmon lévőktől is látott érdekérvényesítést, vagyis közvetlen és távolabbi főnökeik, valamint egymás kijátszását, a kíméletlen taposást. Másrészt azonban – miként azt minden erre vonatkozó kutatás bizonyítja – lelkük másik felével ennek az életnek pont a szöges ellentétére vágynak: harmonikus társadalmi viszonyokra, a szegénység és az egyenlőtlenségek csökkentésére, konkrétabban pedig erős, gondoskodó államra.

A szerepeknek ez a megzavarodottsága a mintakövetés mellett azzal az identitásválsággal is összefügg, melynek eredete a rendszerváltásig nyúlik vissza.

A gazdasági rendszerváltás hatalmas társadalmi átalakulást indított el, sokan váltak földönfutóvá, a régi szerepek felbomlottak, új szerepek pedig nem, vagy csak igen lassan tűntek fel a láthatáron. A társadalom jelentős része elvesztette önazonosságát. Ezt erősítette az új rendszer uralkodó ideológiája is: „a rendszerváltással eljött a szabadság birodalma, ezért mindenki csak magára vethet, ha nem boldogul. Mindenkinek kötelessége önmagáról gondoskodni, és aki erre képtelen, az nem csodálkozhat azon, ha társadalmi személyként leírják”. Végül, de nem utolsósorban, különösen a rendszerváltás első szakasza nem az építésről, hanem az örökölt szerkezetek lerombolásáról szólt – ez a folyamat pedig jelentős hatást gyakorolt minden társadalmi szereplő beállítottságára, motivációira. Ebben a hangulatban ugyanis az emberek lebontó kreativitása erősödött fel, mely kiterjedt régi énük, identitásuk lebontására is – a már említett strukturális okok miatt annak lehetősége nélkül, hogy új szerepeket, identitásokat tudtak volna maguk számára megformálni.

Az emberek tehát másra vágytak és vágynak, mint ami körülveszi őket és önazonosság nélkül elveszettnek érzik magukat. Ez pedig türelmetlenség, agresszió forrása, melyet az egészen 2010-ig domináns pozícióban lévő rendszerváltó elit ellen fordítottak.

Az, hogy Orbán Viktor és köre nem csupán az egzisztenciális biztonság megteremtését, de nacionalista retorikájával egy új identitást és ezzel a valahova tartozás érzését is ígéri és adja az embereknek, csak erősíti ezt a folyamatot. Mely folyamat a „fülkeforradalom” révén a rendszerváltó elitek bukásához és Orbán vezetésével nem sokkal később szélsőjobboldali fordulathoz vezetett.

Mindazonáltal az előzőeket pontosítani szükséges: a vágyott és követett értékek feszültsége, illetve az identitás hiánya vagy gyengesége kiváltotta agressziónak csak egy része irányult a rendszerváltó elitek ellen.

Ezen agresszió igen nagy részét az emberek önmaguk és sorstársaik ellen fordították és fordítják.

Az elfojtott, önmagunkat és a közvetlen környezetünkhöz tartozókat mardosó agresszió pedig súlyos depresszióhoz vezet, melyben a világelsők között vagyunk. Másrészt önmagunk elszigetelődéséhez, ahhoz, hogy képtelenné válunk a társainkkal való sorsközösség felismerésére, így arra is, hogy velük közösen lázadjunk a felettünk hatalmat gyakorlókkal szemben.

Így alakul ki az a képlet, hogy a társadalom mániás-depressziós lesz. A rendszerváltó, majd őket követő elitek úgy próbálnak szabadulni az őket fojtogató hamis, hazug konstrukció nyomásától, hogy állandó felhangolt, mániás állapotban tartják magukat. Ez az állapot nem azonos a jókedvvel: a jókedvű ember kiegyensúlyozott és boldog lehet, a felhangolt, a mániás ezzel szemben feszült, nyugtalan, mert attól kell félnie, hogy a magasból, ahol tartózkodik, bármikor a mélybe zuhanhat. (Ezt az állapotot mutatja, hogy az ilyen emberekkel való beszélgetés tapasztalataim szerint abból áll, hogy hangjuk leeresztése nélkül órákig kinyilatkoztatnak – mintha félnének kérdezni, félnének megtudni bármit a való világról.) A depressziós többség pedig hajlamos önmagát hibáztatni rossz életéért, és gyakran érzi úgy, hogy csak terhére van szeretteinek – és az egész társadalomnak.

Továbbmenve: mind a felhangolt, mind a depressziós emberek hajlamosak az önsorsrontó magatartásra, mivel az a lelkiállapot, amelyben leledzenek, alkalmatlanná teszi őket helyzetük és az előttük álló alternatívák felismerésére.

Többek között Utasi Ágnes és Hercsel Adél kutatásaiból tudjuk^[11], hogy nemzetközi összehasonlításban a térségünkben élők mentális állapota kirívóan rossz – és Magyarország ebből a sorból is kiemelkedik.

Ez pedig kihat egész egészségi állapotukra is – vagyis a humán erőforrások minősége igen gyenge, és folyamatosan romlik.

A fent vázolt tendencia a legdöntőbb oka annak, hogy térségünk szintjén gazdasági téren (is) éltanulóból mára majdhogynem sereghajtók lettünk. Ennek másik oka közvetlenül visszavezethető a rendszerváltó elitek keletkezéstörténetére és belső szerkezetére.

A Kádár-korszakban már kialakult és abban magas pozíciókat is betöltő neoliberális technokrácia országunkban volt a legerősebb – olyannyira, hogy (mint már szóltam róla) hatalmi súlyát tekintve a domináns rendszerváltó elitcsoport volt. A térségben hozzá hasonló technokráciák közül így ő volt az a hatalmi ágens, amelynek a gazdaság és a társadalom szövetét romboló neoliberális gazdaságpolitikája a legmélyebb nyomot hagyta hazájában.

Szemben a többi rendszerváltó országgal, ezen technokrácia csúcspozíciója következtében nálunk hosszú ideig nem születhettek meg azok a rivális elitcsoportok, melyek a neoliberális gazdaságpolitika korrekciójára kényszeríthették volna az ország gazdasági és politikai vezetőit.

Az ezen gazdaságpolitikát támadó nemzeti-konzervatív technokrácia (élén a szocializációját tekintve a késő-kádári technokráciából érkező Matolcsy Györggyel) pedig 2010-ben hatalomra kerülvén, számos vonatkozásban folytatja, sőt kiteljesíti elődje gazdaságpolitikáját – csak leönti nemzeti mázzal.

A Kádár-korban a legvidámabb barakk voltunk, akkori előnyeink azonban fokozatosan hátrányainkká váltak, melyek mára már kirívóak. Kimondhatjuk: a rendszerváltó elitek, élükön a késő-kádári technokráciával és annak utódaival, történelmileg is öröklődő zsákutcába vezették a magyar társadalmat. A konstrukció hamissága, melyek keretei között ezek az elitek manővereznek, mára már szabad szemmel is érzékelhető. Ez onnan is látható, hogy az orbáni elit szabadságharca mostanra még csak nagyobb függésbe taszította az országot.

Az Orbán-kurzus mai politikai ellenzéke 2022-ben parlamenti győzelme esetére második rendszerváltást ígért – ennek azonban már akkor sem volt realitása. Egy valódi rendszerváltás a kapitalizmus meghaladását jelentené, ez azonban – mint a történelmi példák bizonyítják – egy országban nem valósítható meg. Ráadásul mi egy kis, nyitott félperiféria vagyunk, ezért teljességgel képtelenek lennénk magunkat elszigetelni a világkapitalizmus tengerétől, mely bár hatalmas hullámokat ver, itt-ott már nagyon sekély, a belátható időben mégsem látszik visszavonulni. De már egy mérsékelt szociáldemokrata program megvalósítása is komoly akadályokba ütközhet. Egyrészt ahhoz meg kellene tudnunk haladni a gazdaság és társadalom kettős szerkezetét, hogy ennek nyomán a társadalom középső része megerősödhessen. Ez azonban rövid távon gazdasági visszaeséshez vezethetne, mivel a gazdaságot ma elsősorban húzó külföldi, döntően német tőke visszaszorulásával járna, melyet a hazai szektor teljesítménye, elsősorban exportjának volumene még jó ideig nem tudna ellensúlyozni.

Fájdalmas, hogy a politikai ellenzék gyenge állapota és az adott geopolitikai helyzet miatt a NER tartós stabilizálódására számíthatunk. (A koronaválság és a háborús konfliktusok szaporodása szerte a világon a nemzetállamok már korábban meginduló autoriter jellegének erősödését katalizálja – a rendkívül bizonytalan globális erőviszonyok közepette a nemzetállami struktúrák „összerántják” magukat.) Még azt figyelembe véve is, hogy Orbán nemzetközi mozgástere eddig nem látott mértékben szűkül, és a rendszer hatalmi szerkezetén belül is egyre több rés, konfliktus keletkezik, melynek alapján úgy tűnik, a fennálló hatalom egyre kevésbé ura a gazdasági-társadalmi helyzetnek.

A belső erők azonban önmagukban nem lehetnek képesek a NER lebontására. Ahhoz az szükséges, hogy ha csak körvonalaiban is, de már látszódjon a láthatáron egy új világrend képe. Hozzáteszem: még ez sem jelent biztosítékot.

Ha a végeredmény a kétpólusú világrend reinkarnációja lesz (akár új főszereplőkkel), a NER még ismét erősödésnek indulhat. Mert ebben a régi-új rendben kettős – nyugati és keleti – kötődése a mostani lebegő állapotból tartósan is visszaszilárdulhat.

És a hamis realisták és túlfeszült lényeglátók, valamint hamis lényeglátók és túlfeszült realisták közreműködésével tovább folyhat a hamis, hazug konstrukciók ide-oda tologatása. Továbbá az ez ellen lázadók jövőkép nélküli, céltalan ellenállása…