Sok cikket írtam már az inflációról a Mércére. Foglalkoztam azzal, hogy kiknek rossz, arról hogy mit kellene a kormánynak csinálnia annak érdekében, hogy a leginkább érintetteknek kevésbé fájjon, írtam az árstoppokról, még Pogátsa Zoltán barátommal is vitatkoztam az infláció kapcsán a Mérce hasábjain.^[1]

Szóval sok mindenről írtam már az infláció kapcsán, de arról eddig nem nagyon, hogy a magas (esetünkben a vágtató) infláció miért jó a kormánynak. Ez a cikk erről szól.

Már az elején tisztázzuk, hogy a főáramú közgazdaságtan szerint a kormánynak nem feladata az infláció megrendszabályozása, hiszen az árszínvonal stabilizálása (antiinflációs politika) a jegybank feladata, felelőssége. Ebből a szempontból fából vaskarika az ársapkák (árplafonok) mint antiinflációs kormányzati gazdaságpolitikai eszközök. Kissé árnyaltabban fogalmazó közgazdászok aztán elismerik, hogyha az árak stabilizálása érdekében a jegybank visszafogja a keresletet (nyilván nem az uralkodó osztály keresletét, mi jut eszünkbe, forradalom esetleg nem kéne?!), akkor nem szerencsés, ha a kormányzat nyakra-főre költekezik. Vagyis a kormányzat magatartása mégiscsak befolyásolja az inflációt. Szóval még a főáramú közgazdaságtanban sem teljesen rendszeridegen gondolat, hogy a kormánynak is dolga van az inflációval, de azért nem hangsúlyozza túl. Arról pedig végképp hallgat, hogy a kormány (kormányok) miért érdekeltek a magas infláció létrehozásában, fenntartásában. Nézzük sorjában!

A magas infláció megnöveli a költségvetési bevételeket, úgynevezett inflációs adóbevételeket generál. A 2022-es tényadatokon, vagyis a megvalósult bevételeken látszik igazán jól, hogy a 14,5 százalékra emelkedett éves infláció mennyivel növelte a befizetéseket, mint ahogy az is, hogy mekkora rést ütöttek az kormány szja-val kapcsolatos intézkedései (a családosok személyi jövedelemadójának visszatérítése, a 26 éven aluliak szja-kedvezménye). Az idénre betervezett 7065 milliárdos szja-bevételnél pedig a valós érték egyébként valószínűleg még nagyobb lesz. Még ha a forgalom visszaesésével számolunk is, a 15-19% közötti éves infláció hatása ennél nagyobb mértékű növekedést fog eredményezni (a 2022-es tényadathoz képest 2,9%-os emelkedést vár a 2023-as terv). Ez abból következik, hogy a költségvetés bevételi oldala szokásosan alultervezett, amely alultervezettség növeli a kormány év végi mozgásterét, tekintettel a befolyó „nem várt” bevételekre.

A két számjegyű inflációs környezet, túl azon, hogy extra bevételekhez juttatja a kormányt, azért is kedvező a számára, mert erodálja, elértékteleníti a kormányzat hazai pénznemben, ez esetben forintban fennálló adósságát. Az alábbi ábra szépen mutatja, hogy az infláció meglódulásával hogyan cserélték le a befektetők a fix kamatozású Magyar Állampapír Pluszt inflációkövető állampapírokra. A befektetői alkalmazkodás ellenére az Államadósság Kezelő Központ havi monitoring jelentése szerint 2023. január végén még 1840 milliárd forint volt a Magyar Állampapír Plusz állomány, amely negatív kamatot, azaz veszteséget termel azoknak, akik ebben a formában kölcsön adtak a magyar államnak – ahogy azok számára is veszteséget termelt (kisebb-nagyobb mértékben), akik a lejárat előtt kiszálltak ebből a megtakarítási formából, mert az inflációs pályát követve a veszteségminimalizáló stratégiát követték, és átváltottak más megtakarítási módra (pl. Prémium Magyar Állampapírt – PMÁP vettek).

Ehhez kapcsolódóan érdemes szót ejteni a költségvetési szervek külső, alapvetően a beszállító felé fennálló tartozásállományáról is. Ez a tartozásállomány 2023 január végén 44 milliárd forintot tett ki, és az elmúlt évek tapasztalatai alapján nagy biztonsággal állítható, hogy júliusra 100 milliárd fölé fog növekedni. Közgazdaságtani vizsgakérdés: 15%-os infláció mellett mennyit veszít az a beszállító, aki januárban szállított, és csak augusztus elején fizetik ki?

A kormányzat részéről sem elhanyagolható szempont, hogy a magas infláció segít az „államadósság elleni harcban”. Meghökkentő lehet ez az állítás, de az a helyzet, hogy az államadósságra vonatkozó szabályok (például az Stabilitási törvényben előírt államadósság-szabály) nem az államadósság tényleges értékét állítják a középpontba, hanem az adósságrátát, vagyis az adósság és a nominális GDP arányát (nominális adósságállomány/nominális GDP). A nominális GDP nagysága erősen függ az árak alakulástól, számításakor az országban megtermelt, végső felhasználásra kerülő termékek és szolgáltatások folyó áron (vagyis az adott évben aktuális árakon) számolt értékeit összegezzük. Ergó, ha nőnek az árak, a nominális GDP is növekszik. Nem pontosan az infláció által meghatározott módon, hiszen az a fogyasztói kosár árának változását mutatja, hanem a „GDP-kosár” árváltozását tükröző GDP-deflátor^[2] által meghatározottan, de maradjunk annyiban, hogy a GDP-deflátor és az infláció szorosan együtt jár. Az államadósság „kinövése” tehát nem csak úgy lehetséges, hogy bedurrantjuk a gazdaság motorját és sokkal többet termelünk, hanem úgy is, ha hagyjuk elszaladni az árakat.

A fenti ábrát összevetve a lentivel jól látszik, hogy míg a nominális államadósság rendületlenül növekszik és 2023 január végén már meghaladta a 46 000 milliárd forintot (az Eximbank nélkül), addig az adósságráta 2021-től csökkenő pályára állt, köszönhetően részben az áremelkedések miatti gyors nominális GDP-növekedésnek.

Varga Mihály dicsekedett is azzal, hogy a vártnál nagyobb mértékben csökkent 2022-ben az adósságráta (72,9% volt év végén, szemben a várt 73,5%-kal), csak nem biztos, hogy érdemes, ha tudjuk, hogy ez a remek hír a 14,5%-os inflációnak köszönhető. Így kicsit kevésbé örvendetes.

A magas infláció továbbá megkönnyíti a kormány dolgát, hogy bizonyos területekről forrásokat vonjon ki. A forráselvonást persze nem nominálisan kell érteni, hanem reálisan. Képzeljük el, hogy 15% a várt infláció (sajnos nem nehéz elképzelni), és tavaly egy meghatározott terület számára 10 egységnyi forrást biztosítottunk. Ebben az esetben az adott terület akkor van a „pénzénél”, azaz nem csökken reálértelemben a finanszírozása, ha idén 10*1,15, azaz 11,5 egységnyi forrást biztosítunk a számára. Azonban a felpörgő infláció miatt a 2023-as költségvetés nem jeleskedik a kiadás oldalán található számok szükséges növelésében. Sőt!

Nézzük például a Költségvetés XV. Pénzügyminisztérium (PM) fejezetének néhány sorát.

A gyűjtésből jól látszik, hogy a 2023-as, 5,1%-os inflációval számoló eredeti költségvetés számos kiadási tétele nulla forinttal vagy a várt inflációs növekménynél (új inflációs becslés – régi inflációs becslés) jóval kisebb mértékben növekedett az új immár 15%-os inflációval számoló 2023-as központi költségvetésben. A csökkenő tételként megjelenő „PM személyi juttatások” és „Egyéb működési kiadások” sorok esetében akár még örülhetnénk is, hogy „magán spórol az állam”, de azért engem elgondolkodtat, hogy vajon eddig mire ment el a kétszer annyi pénz, ha ugyanazt a feladatkört ugyanannyi ember ugyanúgy el tudja látni feleannyi forrás felhasználásával? Ha pedig a finanszírozás csökkenése miatt elmarad a köztisztviselők és egyéb munkatársak béremelése (15%-os éves infláció mellett!), és/vagy létszámcsökkentés várható (lásd Magyar Posta: nem bocsátunk el senkit, aztán kirúgtak 1200 dolgozót), akkor ez szégyen és gyalázat!

Visszatérve az eredeti gondolathoz: a magas inflációs környezet elfedi, hogy a tényszerűen akár emelkedő költségvetési kiadási összegek (például a családi pótlékra fordított összeg) mennyit veszítenek reálértékükből. A két számjegyű infláció megkönnyíti a kormány dolgát, amikor a számára érdektelen, nem vagy kevésbé fontos területekre reálértelemben kevesebbet költve azokból forrást von ki, melyet átcsoportosíthat a számára fontosabb kiadási tételek, csoportok számára.

Végül a felpörgő infláció általános „pozitív” versenyképességi hatását szeretném megemlíteni. Ez a hatás a reálbérek csökkenésében és a reálprofitok emelkedésében nyilvánul meg, és egybevág a Fidesz-kormány általános neoliberális gazdaság- és társadalompolitikai elméletével és gyakorlatával.

Az elmúlt évek során a feszített munkapiac miatt (munkaerőhiány) a magyar munkaerő felértékelődött, a reálbér növekedett (nominálbér/árszínvonal) és ezzel párhuzamosan a reálprofitok (nominális profit/árszínvonal) csökkentek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a tőke–munka osztozkodásban a megtermelt jövedelmen az elmúlt évtizedben, de főleg 2015-2020 között a munkának állt a zászló: a bérhányad ebben az időszakban javult, a munka részesedése a nemzetgazdasági jövedelemből növekedett. A növekedés mértéke nem egyértelmű, Obláth Gábor kiváló cikksorozatban elemezte 2022 tavaszán, hogy ez jóval kisebb, mint amit a hivatalos számok mutatnak (pl. KSH), de a növekedés ténye vitán felül áll.

A bérhányad növekedése azonban korántsem áll összhangban azzal a (jelenleg leginkább Fidesz színekben képviselt) neoliberális dogmával, amely szerint hazánk versenyképességét (általában) és tőkevonzó képességét (konkrétan) részben az olcsó munkaerő adja. A két számjegyű infláció okozta reálbércsökkenés (ami Obláth cikksorozata alapján állítható, hogy a hivatalos adatokhoz képest nagyobb) tulajdonképpen „helyreteszi” a dolgokat, és visszatereli a magyar gazdaságot a „természetes” fejlődési pályára. Ez pedig nem jelent mást, mint olcsó munkaerőt a Magyarországon alacsony hozzáadott értéket termelő külföldi ipar, elsősorban a német gépjárműipar számára…

A fentiekben öt pontban mutattam be, hogy miért jó a kormányzat számára a magas infláció, ami azt sejteti, hogy a kormánynak nem erős érdeke az infláció csökkentése – függetlenül attól, hogy ez dolga vagy sem.

Ugyanakkor a magyar kormány az elmúlt egy év során számos „antiinflációs” intézkedést hozott, a magyar miniszterelnök pedig minden alkalmat megragad, hogy hangsúlyozza, hogy „mi” (a kormány) megvédtük/megvédjük az embereket az inflációtól (már amennyire ez lehetséges, hiszen alapvetően „nem rajtunk múlnak a dolgok” – lásd a háborús infláció/szankciós infláció keretezést). Hogy a kormány úgynevezett „antiinflációs” eszközei valóban védenek-e az inflációtól, hatnak-e annak csökkenése irányába, hogy milyen módon járulhatna hozzá a kormány valóban az árak mérséklődéséhez, és hogy mit tehetne amúgy, hogy az infláció, de különösen a 40% feletti élelmiszer-infláció okozta megélhetési válság csökkenjen, arról a folytatásban fogok írni.

A cikksorozat lezárásaként pedig arról – rövidebben –, hogy vannak-e kedvező vagy akár kedvezőtlen jelek, amelyek az árak további gyors emelkedését vetítik előre, vagy az infláció mérséklődése irányába mutatnak.

Addig is maradok tisztelettel!