Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A szegények és az infláció: válasz Büttl Ferencnek

Büttl Ferenc cikkében amellett érvel, hogy az infláció a szegényeket sújtja a legjobban. Ehhez a szegények kiadásait elemzi igen korrekt módon. Figyelmen kívül hagyja azonban az adósság kérdését. A legszegényebbek nettó hitelfelvevők, a leggazdagabbak nettó hitelezők. Ha ilyen, komplexebb módon kezeljük az inflációt, más eredményre jutunk, mint Büttl.

Kezdjük először is néhány közkeletű téveszme eloszlatásával. Az infláció népszerű magyarázata, hogy „több pénz akar megvásárolni ugyanannyi terméket”. Ez azonban nem feltétlenül van így.

A monetáris politika bonyolultnak hangzó technokrata nyelvezetéből az utca embere relatíve keveset ért, ám az mégis elterjedt „hétköznapi tudásként”, hogy ha több pénz kerül a gazdaságba, akkor az inflációt gerjeszt. A közgazdaságtanban ez az elgondolás a pénz mennyiségi elmélete elnevezés alatt fut, és eredetileg Irving Fisher nevéhez fűződik.

Gyakran elhangzik ez például a minimálbér-emeléssel szemben ellenérvként, tévesen egyébként, hiszen azzal, hogy a munkások magasabb bért kapnak, nem lesz több pénz a gazdaságban, hiszen ennyivel kevesebb profitot visz haza a tőketulajdonos, ő annyival kevesebbet költhet majd. Persze ráterhelheti a magasabb béreket a fogyasztókra, de ettől szintén nem lesz több a gazdaságban a pénz. Mindkét esetben csupán egyfajta újraelosztásról van szó. A munkások jóval többet visznek haza, a fogyasztóknak ennél sokkal kisebb arányban nő a költésük az adott termékre.

A másik eset, amikor a pénz mennyiségi elmélete mint ellenérv előkerül, a jegybank monetáris expanziója, amikor több pénz gazdaságba juttatásával igyekszik a gazdasági növekedést ösztönözni. Az ellenérv ilyenkor is az, hogy ez csupán növeli az inflációt. Milton Friedman és követői is ezen az alapon tiltakoztak az aktivista jegybankkal szemben.

Intuitíve logikusan hangzik az érvelésük, a valóságban azonban mégis téves. Ők ugyanis azt gondolták, hogy 1.) a pénz forgási sebessége időben állandó, és 2.) az eladott termékek és szolgáltatások kibocsátásának szintje szintén időben állandó. A hosszú idősoros adatok szerint azonban egyik feltételezés sem igaz. Ha több pénz van a gazdaságban, mindkét másik mutató igazodhat, és ebből adódóan egyáltalán nem biztos, hogy magasabb lesz az infláció. A pénz forgási sebességéről például empirikusan meg lehet állapítani, hogy az nem állandó. De igazodhat a kibocsátás is, hiszen a kapitalista gazdaság szinte soha nem működik teljes kapacitáson (erre is erős empirikus bizonyítékok vannak), és a legtöbb esetben nagyon könnyen alkalmazkodik felfelé kapacitásban, ha növekvő kereslet tapasztalható. Ha pedig a nagyobb keresletnek megfelelően bővül a termékek kínálata is, akkor nincs inflációs nyomás.

Ábra 1 – A pénz forgási sebessége empirikus mérések szerint sem változatlan (USA 1959-2018, Forrás: St. Louis Fed)

Hogy mennyire nem szükségszerűen igaz a pénz mennyiségi elmélete, arra a második világháború a legjobb példa. Pearl Harbour megtámadása után ugyanis az Egyesült Államok kormánya eszeveszett fegyverkezési programba kezdett, hogy behozza lemaradását a náci Németországgal és Japánnal szemben. Az ország adósságállományát majdnem megduplázták a GDP 120%-ára, amely ugyan óriási gazdasági növekedést okozott és felszívta az összes felesleges munkaerőt, véget vetve ezzel a Nagy Gazdasági Világválságnak, ám a hiperinfláció nem szabadult el. Márpedig ilyen bődületes pénzkiáramlásnál a pénz mennyiségi elmélete szerint el kellett volna szabadulnia. Sőt, a második világháború alatt amerikai inflációs ráta jóval alatta maradt a világháború inflációs szintnek, amikor viszont a kormányzat a kiadások radikális visszafogásával igyekezett csökkenteni az adósságrátát. Miért nem lett hiperinfláció a világháborús pénzözön alatt? Pontosan azért nem, amit fent írtunk: a pénzkínálattal együtt a kibocsátás is az egekbe emelkedett, hiszen le kellett gyártani a rengeteg szükséges tankot, tengeralattjárót és bombázót. Több pénz akart megvásárolni nem ugyanannyi terméket, hanem több terméket. Pontosan az történt, ami a pénz mennyiségi elméletében sosem történhet, csak a valóságban, hiszen az elméleti konstrukció eleve fixen tarja a kibocsájtást.

A valóságban azonban ez az úgynevezett túlkeresleti változat az egyik legritkább forrása az inflációnak. Ennek alapvetően az az oka, hogy a mai gazdaságban a legtöbb cég nem működik folyamatosan teljes kapacitáson. Ahhoz, hogy a megemelkedett kereslet inflációt okozzon, ugyanis az kellene, hogy a cégek ne legyenek képesek nagyobb mennyiség előállításával reagálni. A való életben azonban ilyenkor munkába állítják a fennmaradó üres kapacitásokat, túlórákat vezetnek be, kiszervezik a gyártást, sőt egy új telephely létrehozása sem tart már olyan hosszú időbe sok iparágban. Mivel a gazdaság nagyobbik része szolgáltatás, ott még könnyebb az alkalmazkodás. Igazi hiány manapság már leginkább csak karácsonykor szokott mutatkozni, amikor egyes termékek esetében az ajándékozni vágyók „lerabolják” a polcokat.

Az infláció okai tehát sokszor egészen mások ma már. Az egyik leggyakoribb ok, hogy valamilyen alapanyag hirtelen drágulásnak indul. Leginkább az energiahordozókra, nyersanyagokra igaz ez. Ilyenkor a vállalat költségei növekednek, amit átterhel a fogyasztókra.

A másik ok a spekulatív infláció lehet. Amikor a befektetők megneszelik, hogy valamely termék esetén mégsem képes a termelő vagy a kereskedő felfelé igazítani hirtelen a kínálatot, akkor nyerészkedés indulhat meg. Ilyenkor a spekulánsok felhalmozzák az adott terméket, hogy a drágulás után nagyobb profittal értékesítsék azt. Jellemzően ilyen tevékenységről szoktak beszámolni az elemzők olaj vagy egyes élelmiszerek piacán. A nehézséget itt az jelenti, hogy felhalmozás történik jó szándékú okokból is. Példa erre az agrárpiaci természetes fluktuációk kisimítása, vagy az országok biztonsági gáztartalékai.

Végezetül könnyen lehet az infláció okozója az árfolyammozgás. Egy-egy leértékelés vagy leértékelődés után az importtermékek jelentősen drágulhatnak, mert a hazai termelők csak lassan, vagy egyáltalán nem képesek azokat helyettesíteni.

Egy másik tisztázandó kérdés, hogy kinek igazán káros ez a jelenség? Az inflációról a főáaramú közgazdaságtan azt állítja, hogy ez a szegények adója. (Ezzel ért egyet Büttl Ferenc is.) Erre való hivatkozással a jegybankok igen gyakran küzdenek ellene, akár a növekedés kárára. Az infláció letörésének első számú eszköze ebben a logikai keretrendszerben ugyanis a felemelt kamat. Ennek a legklasszikusabb esete a hetvenes évek vége, a nyolcvanas évek eleje, amikor is az amerikai Fed élére kinevezett Paul Volcker az egekbe emelte a kamatlábat, a magas infláció leküzdése céljából. Ezzel ugyan valóban sikerült kordába terelni az inflációt, azonban durván a növekedés kárára ment, hiszen Volcker beavatkozásával a beruházások felől a megtakarítások irányába terelte a pénzt. Ha magas a kockázatmentes állampapírhozam, a banki kamat, akkor nem érdemes ugyanis beruházni.

A magas dollárkamatokkal aztán világszerte rengeteg országot, akik dollárban voltak eladósodva, a szuverén adósságcsapda állapotába terelt Volcker: képtelenek voltak olyan magas növekedésre, amivel ki tudták volna gazdálkodni az adósságukon mutatkozó magas kamatszintet, ezért egy ördögi körbe kerültek. Az egyre nagyobb hitelállományuk miatt egyre magasabb kamatra kaptak csak új hitelt, ami viszont egyre gyorsuló ütemben növelte a hitelállományukat. Nem egy közülük csődöt jelentett, mások a nemzetközi pénzügyi intézmények (IMF, Világbank) neoliberális feltételrendszerébe kényszerült, ha alacsonyabb kamatú hitellel el akarta kerülni az államcsődöt.

De vissza a nemzetgazdaságon belülre! Tényleg igaz-e, hogy az infláció a szegényeket sújtja elsősorban, vagy aránytalanul? A következőt ajánljuk végiggondolásra. Azt tudjuk, hogy az infláció egyfajta vagyonátcsoportosítás a hitelezők felől a hitellel rendelkezők felé, hiszen a felvett hitel reálértékét az infláció csökkenti. Kik a hitelezők a gazdaságban? A bankrendszer. Ők tehát ellenérdekeltek az inflációban. Kiknek van hitelük a teljes jövedelmük nettójában? Általában véve pont a legszegényebbeknek, akik nem tudnak megélni a fizetésükből, jövedelmükből, és hitel felvételére kényszerülnek. Az infláció tehát forrás-átcsoportosítás a bankrendszer felől a szegények felé. Ez nem kompatibilis a „szegények adója” nézettel.

Kik azok, akinek jelentős megtakarításaik vannak, amelynek az értékét az infláció megint csak csökkenti? A társadalom legteteje, akinek a jövedelme annyival magasabb a kiadásainál, hogy nettóban hosszabb távon megtakarítani képes. Magyarországon az elmúlt évtizedben ez például öt háztartásból csupán egy volt. Mindez megint csak nem kompatibilis a „szegények adója” mondással.

Láthatjuk, hogy az inflációval a szegényebbek járnak a legjobban, a bankrendszer és a gazdagabbak a legrosszabbul. Az infláció tehát semmiképpen nem a „szegények adója”. Az ellene való harc eszköze, a magasan tartott irányadó kamatráta pedig még további károkat okoz a szegényeknek, hiszen csökkenti a beruházásokat, ezen keresztül pedig az álláshelyek számát és a fizetések mértékét. Ez pedig ismét a munkanélkülieket és a kiskeresetűeket sújtja.

Olvass tovább!