A szekuláris modernitásban nem viseli már Isten a végső felelősséget a létünkért, nekünk kell azt személyesen viselni, amihez a legkézenfekvőbben tartozik hozzá az, hogy saját döntésünk alapján kapaszkodhatunk Istenbe, ha akarunk. De a végső felelősség ebben is a miénk, s nem Istené, vagy más helyettesítő autoritásé. A szekuláris modernitásban az embernek magának kell példát mutatnia. S ha ez nem maradhat a személyes titkunk, hanem cselekvésünkben elő kell lépnie, akkor minden morális tett egy példázati aktus, tanúságtétel.
Pilinszky mondta: „Én nem akarok egyéb lenni, mint tanúságtevő.„ (58:11-től, a riportban épp a „kapuit sarkig kitáró halálról„, vagyis a holokausztról beszélt.) A példaadás önmagunknak ennyiben nemcsak a politikai nyilvánossághoz kötött. A morális lény közösségben észleli magát, amelyben nemcsak önmagához, hanem másokhoz is viszonyul, mások szemébe néz, és mások szemébe kell tudjon nézni. A politikától való különbség abban rejlik, hogy a morálban mindenki egyedül magának tartozik elszámolással döntéseiért, jogilag nem felelősségre vonható.
A Fehér Rózsák
80 évvel ezelőtt, 1943. február 22-én Münchenben guillotine-nal végezték ki a 21 éves Sophie Schollt, 24 éves bátyját, Hans Schollt és barátjukat, az akkor 23 évesen már háromszoros apát, Christoph Propst-t.
1942 júniusában mintegy száz háborúellenes röplap tűnt föl a müncheni egyetem környékén, a „Fehér Rózsa szórólapjai [Flugblätter der Weißen Rose]„. Mint írták:
„Semmi sem méltatlanabb egy kultúrnéphez, mint hogy ellenállás nélkül tűrjön maga fölött egy felelőtlen uralkodói klikket, amely átadja magát a sötét ösztönöknek.”
Életük során a Fehér Rózsák hat röplapot tudtak szétszórni, az utolsókat már ezres példányszámban, a legutolsót 1943. február 18-án. Ekkor a müncheni egyetem SA- és NSDAP-tag házmestere, Jacob Schmid rajtakapta őket. Schmid Sophie és Hans Schollt Albert Scheithammer kancelláriatitkárhoz vezette. Mivel az egyetem rektora, Walther Wüst nem tartózkodott az épületben, Schmid és Scheithammer elvitte a testvéreket az egyetem főtanácsosához, Ernst Haeffnerhez, aki átadta őket a Gestapónak. A Scholl testvéreket és Christoph Propst-t már négy nappal később, Alexander Schmorellt és Kurt Hubert július 13-án, Willi Grafot október 12-én végezték ki.
A Volksgerichtshof (Népbíróság) bírájaként Roland Freisler a Fehér Rózsák mellett mintegy 2600 másik embert küldött a halálba. Freisler egy évvel korábban, 1942. január 20-án birodalmi igazságügyi államtitkárként annak a 15 embernek az egyike volt, aki részt vett a zsidókérdés végső megoldásának [Endlösung] gyakorlati kivitelezését megtárgyaló wannseei konferencián.
Sophie Scholl a következő szavakkal búcsúzott a földi világtól: „Tenned kell valamit, hogy ne legyél te magad is bűnös. Ehhez kemény elmére és lágy szívre van szükség. Bennünk magunkban vannak a saját mércéink, csak nem keressük őket eléggé.” [Kihallgatási jegyzőkönyv]
21 éves volt, amikor végső példát kellett adnia magának…
Emlékezés
„Kis ország vagyunk…” – szokták Magyarországon mondani, „hánynak-vetnek minket a nagyhatalmi törekvések…”, stb…
Ha valaki a világ bármely országában többes szám első személyben beszél történelmi kérdésekről, az már mindig gyanús. Sajnos ez gyakran összecsúszik, nem csak Magyarországon. Komoly emberek szájából is hallani minden égtájon olyan kijelentéseket, hogy „amikor mi győztünk/vereséget szenvedtünk Sztálingrádnál/Verdunnál/Konstantinápolynál/Marathonnál”… (a régebbieket ugye ritkábban hallani).
A második világháború, a holokauszt, vagy a párizsi békeszerződések története nem az én történetem, nem én voltam ott. Nem az én felelősségem, nem én döntöttem, s nem is én éltem át. Èn egyvalamiért lehetek felelős. Azért, hogy az emlékezet, amit történelmi események kapcsán gyakorlok, az korrekt és megalapozott legyen, és empátiával igyekezzen belehelyezkedni az adott történeti szituációba, amennyire ez lehetséges.
Ha a Fehér Rózsákra, a hitleri Németország zavarba ejtően bátor ellenállóira akarunk emlékezni, akkor figyelembe kell vennünk a mozgástér és kényszerpálya morális kérdését jelenkori önmagunkra is vonatkoztatva. Nem lehetséges másképp korrekt és megalapozott emlékezetük, mivel az ő történetük csak mint a történelem-az-egyén-szintjén rekonstruálható. Nem voltak döntéshozói pozícióban, semmifajta hatalmuk nem volt.
Az ő tetteiket az egyéni morális kiállásuk tette történelmivé.
Az egyéni kiállás rekonstruálása
Felfogásomban olyan nekünk a Fehér Rózsák története, mint a logika vagy a nyelvtan szabályainak használata: azáltal, hogy kiszolgáltatom magam ama szabályoknak, úgy működöm, mint mindenki más is, tehát individuális gyakorlatban, amelyet akár legszemélyesebb, legintimebb kijelentéseim, megnyilvánulásaim és következtetéseim tesznek, vagyok egy általános összefüggés momentuma, teszem magam a puszta személyemen túli objektivitás részévé. Nem én alkottam a nyelvet, amelyen szerelmet vallok, amelyet beszélve barátokra találok, amelyen olvasok, s amelyen írok.
A kontextust, amelyben az egyén rábukkan morális felelősségére, „emberiségként/emberiességként„ határozza meg. Aki morális értelemben mint ember tekint/tekinthet magára, az ebben a fogalomban eredendően más emberekkel való kapcsolatban tudja magát. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki gondolataiban olvas, sem azt, hogy mindegyikükkel szimpatizál. De azt igen, hogy őneki azt, ami számára a lehetőséget nyújtja akarni azt, ami neki fontosnak vagy értékesnek bizonyul, nemcsak önmagánál, hanem a hozzá hasonlóknál is becsben kell tartania.
Az emberiség/emberiesség fogalmánál nem minden valósan létező emberi lény empirikus összességéről van szó, nem is arról, ami ezen halmaz politikai, kulturális vagy vallási megfelelőiként történelmileg kifejezésre jut. Emberiség/emberiesség alatt azon tulajdonságok és életvilágbeli adottságok ideális összességét értjük, amelyeknek adva kell lenniük, amelyek révén az embernek módjában áll elérni azt, amire jó okai vannak. Keressek csak mint morális lény jó okokat tetteimhez, szükségszerűen az emberiség részeként fogom betudni magamat.
Kérdéseivel minden cselekvő alapvetően nyilvános térben mozog, amelyben szeretné, hogy a hozzá hasonlók kellő módon tudomást vegyenek róla és a lehető legjobb megítélés alá essék. Ama nyilvános térben azonban senki más nem foglalja el pontosan ugyanazt a pontot, csupán megfigyelő marad, bár összehasonlítható helyzetbe kerülhet vele. Így a cselekvő individuum ténylegesen csak példát adhat a hozzá hasonlók számára.
A történelem-az-egyén-szintjén
Nagyon megérintett engem Ács Dániel A gyilkosok emlékműve című dokumentumfilmje, s Zoltán Gábor Orgia című regénye. A nyilas pártszolgálatosok kortársai voltak a Fehér Rózsáknak, s hozzájuk hasonlóan átlagemberek.
Visszatérő vitatémám barátaimmal messzeringó gyermekkorom világa. Szatmár, a Felső-Tisza vidéke. A ‘80-as évek, minden háznál volt tehén, minden gyerek kapott házi munkát, s segítettük egymást mi gyermekek, törődtünk egymással. Gyermekemberisége voltunk a Tiszahátnak, s volt valami közösségi élménye, öröme annak, ha a másiknak módjában állt elérni azt, amire jó okai voltak…
Soha nem fogok szabadulni attól a gondolattól, hogy szép gyermekkorunk volt.
Közülük ma többen nyíltan antiszemiták, fesztelenül éltetik Hitlert és sokukban látom Bokor Dénes, Pokorni József vagy Kun páter képét.
Mi történhetett?
Egyvalami biztosan, s ez a felnőtté válás. Nem vagyunk már gyermekek, nem a gyermekkor burka adja életünk keretét, azt ma már mi adjuk magunknak.
„ […] kemény elmére és lágy szívre van szükség. Bennünk magunkban vannak a saját mércéink, csak nem keressük őket eléggé.„
– mondta Sophie Scholl a kihallgatásán.
Az európai hagyományban legmélyebben gyökerező gondolat, hogy az ember választhat jó és rossz között. Képes a jót választani, minden kényszerpálya között volt, van és lesz annyi mozgástér, hogy választani lehessen a jót. S a kihívás, aminek meg kell feleljünk, azért szép és nehéz, mert a rosszat is lehet választani…
Nem lehet Bokor Dénes, Pokorni József vagy Kun páter személyes döntését teljes egészében rekonstruálni, mint ahogy Sophie Scholl halált megvető bátorságát sem.
Annyit korrekten és megalapozottan kijelenthetünk, hogy történelmivé vált tetteik keretét nem a gyermekkor burka adta, azt már felnőttként, felelősséggel ők adták magunknak.
A Fehér Rózsák emlékezete Németországban
Sokan, sokféleképpen elmondták a Fehér Rózsák történetét és minden elbeszélés sokat mondott el az elbeszélőről magáról.
A szövetségesek már a háború alatt felismerték a történetben rejlő lehetőséget. Az utolsó előtti szórólap, amely az „Aufruf an alle Deutsche (Felhívás minden némethez)” címet viselte, a szövetségesek kezébe került, a brit légierő pedig ellenpropagandaként terjesztette a gépeiről.
Thomas Mann a BBC rádióadásában próbált szólni a német néphez 1946. június 27-én. Csodálatos, bátor ifjaknak nevezve az ellenállókat, akik az író szerint nem hiába haltak meg, és örökké élnek majd az európai emlékezetben.
Thomas Mann barátja, a bestseller író Alfred Neumann, akinek zsidó származása miatt az Egyesült Államokba kellett menekülnie, 1945-ben Six of them (Es waren ihrer sechs – Hatan voltak) címmel írt vitatott, fikciós regényt a Fehér Rózsákról. Szereplői elsősorban nem hősök, hanem traumatizált emberek, akiket a háború és a nemzetiszocialista uralom réme mélyen áthatott. A regényt később színpadra is vitték.
Neumann ábrázolása különösen érzékenyen érintette a Scholl-testvérek hozzátartozóit. A túlélő idősebb nővér, Inge Scholl rögtön a háború után elkezdte megírni saját verziójában a történteket. A történész Christine Friederich hangsúlyozza, hogy Inge Scholl testvérei ellenállását a náci rezsimmel szemben a kereszténységhez való odafordulásként, a mély hit megnyilvásulásaként értelmezte. Friederich felhívja a figyelmet arra a körülményre, hogy Sophie és Hans nem avatták be Ingét terveikbe és akcióikba, amelyet az idősebb nővér úgy értelmezett, hogy testvérei szerint az ő hite nem volt elég erős, nem hallotta úgy Isten szavát, mint Sophie és Hans. Későbbi életében Inge azt a mély hitet és vallási megbékélést kereste, amelyet testvéreinek tulajdonított. Die weisse Rose címmel 1952-ben írta meg és adta ki az ellenállók történetét, amely hatalmas siker lett. Interpretácójában a vallásos meggyőződés antikommunista meggyőződéssel párosult, elutasítva mindenfajta diktatúrát.
Ezzel a Fehér Rózsák megérkeztek a hidegháborúba. Az NDK az antifasizmus narratíváját építette rájuk, állami megemlékezésekkel, utcák, intézmények elnevezésével emelte az emlékezetpolitika legmagasabb szintjeire őket. A Fehér Rózsák szellemi örököseinek tekintették magukat, az NSZK-t pedig a régi Németország továbbélésének.
A háború után elindult ugyan a nácitlanítás, az Entnazifizierung az NSZK-ban, de a hidegháborúban nem tett lehetővé mélystrukturális változásokat és gyakorlatilag azonnal rehabilitáltak mindenkit. Emiatt 1968-ban a 25 éves évforduló alkalmából tüntetéseket szerveztek a müncheni egyetemen, kiemelve, hogy még mindig járnak talárban egykori nácik.
A filmrendező Michael Verhoeven még 1982-ben is a náci gondolatvilág továbbélésére panaszkodott, amikor a Die weiße Rose című alkotása megszületésének nehézségeiről beszélt. A film kapcsán botrány lett abból, hogy a Volksgerichtshof bíráit soha nem vonták felelősségre, majd a filmet kitiltották a Goethe Intézetből. A Bundestag csak 1985-ben nyilvánította terrorintézménnyé a Volksgerichtshofot, csak 1998-ban helyezték hatályon kívül az ítéleteit, s csak 2009-ben rehabilitálták az utolsó elítéltet.
A tolerancia, az emberiesség, a béke és egy közös Európa iránti vágy perspektívájából Maren Gottschalk történész írt életrajzot Sophie Schollról 2021-ben születése századik évfordulójára. Gottschalk hangsúlyozza, hogy a hősök magasztalása önmagában nem elég, a múlt alapos, őszinte feldolgozására van szükség.
Ez a kihívás nemcsak Németországot érinti…
