Csák János, az újonnan létrehozott Kulturális és Innovációs Minisztérium vezetője február 1-jén a kultura.hu interjújában számolt be az ötödik Orbán-kormány kultúrpolitikai elképzeléseiről. A választások után egy teljes évnek kellett eltelnie tehát, mire megtudhattuk, milyen tervei vannak a Fidesznek, milyen változások várhatóak a kultúra területén. „Vége azoknak az időknek, amikor majd az állam megoldja” – mondta el Csák János. De milyen idők jönnek akkor?

A piac erőit is hadba állítanák

A kultúráért és innovációért felelős miniszter korántsem az állam kivonulását jelentette be a kultúra finanszírozásából, és arról sincs szó, hogy a kormány feladná a kultúrharcot – hisz Csák János rámutatott: a kormányzati kultúraértelmezés kerete továbbra is az „Isten, haza, család” triumvirátusa (jelentsen ez bármit). A miniszter inkább azt húzta alá, hogy

az állam mostantól a piacilag eleve sikeres, vagy a jövőben piacképesnek tűnő kulturális tevékenységeket szeretné támogatni.

A miniszter értelmezése szerint az államnak az a feladata, hogy piacra nevelje a magyar kultúrát. Emellett a magánfinanszírozás, más szóval mecenatúra megerősítését és a középosztály szerepét emelte ki. Csák János feladatának látja továbbá, hogy a kulturális szereplők „professzionálisabb szemlélet sajátítsanak el” minisztersége alatt.

Csák János világlátott üzletember. Igazgató-tanácsok tagja volt Európa-szerte, az Egyesült Államokban és Ausztráliában is, felkérése így egyértelmű üzenet: a kultúrát is úgy szeretné menedzselni a kormány, mint a vállalatokat szokás. A miniszter maga a kultúra fontossága mellett többek között úgy érvelt: „a kultúrát fogyasztó ember több GDP-t termel.” A kormányzati oldalon ez a felfogás a kultúra szerepéről, hasznosságáról korántsem újdonság, elég csak megnézni, milyen minisztériumok alá tartozott 2010 óta a kultúra. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium megszüntetése után 2010-től a terület az Emberi Erőforrások Minisztériuma alá tartozott, amely minisztériumnak 2018-tól megszüntetéséig Kásler Miklós volt a vezetője. Az áprilisi választások óta pedig létrejött egy új intézmény, a Kulturális és Innovációs Minisztérium.

A Fidesz-kormányok szerint tehát a kultúra vagy az „emberi erőforrások” problematikájához  tartozik, vagy valamiképp a vállalkozásfejlesztéshez hasonló ügy (ugyanis az „innováció” szó valójában ezt takarja).

Ezekből is látszik, mit gondol a kultúráról a kormány: a kultúra egy kitöltendő üres hely, egy használatba veendő eszköz, irányítandó és uralandó terület.

A kormánypárt kultúráról alkotott elképzeléseit (vagy annak hiányát) nagyobb terjedelemben foglalta össze korábban Békés Márton a Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata (2020) című könyvében. A könyv központi témája – ahogy erre a könyv recenzense, Farkas Zsolt is rámutatott – a háború, kultúráról valójában nincs benne szó.

„… [Békés javaslatai] hatalomszerzési, stratégiai és taktikai jellegűek, praktikusak, formálisak, módszertaniak, annak módozatait részletezik, hogyan kell a »barátoknak« kiszorítani és/vagy figyelmen kívül hagyni az »ellenséget« – és szinte semmilyen tartalmi vonatkozást nem érintenek: miféle konkrét magyar kulturális, művészeti, irodalmi, népi, szociokulturális, humántudományi stb. hagyományok, művek, irányzatok lennének ennek a mélyreható és szerteágazó váltásnak az alapjai és iránymutatói. (Békés csak politikai témájú műveket olvas, azon belül is a hatalomszerzés foglalkoztatja – a kultúra egyéb területei kevéssé érdeklik.)” – írja a könyvről Farkas Zsolt. 

A mostani változtatást is ebben a háborús gondolkodásban fogant taktikai irányváltásként értékelhetjük. Tekintve az eddigi háború részleges eredménytelenségét (ez persze relatív, de úgy tűnik a kormány is úgy értékeli, hogy változtatni kell) új taktikára van szükség: valamely minőségellenőrzési rendszerre, amely szavatolja, hogy picivel jobb, vagy legalábbis népszerűbb kulturális termékek jönnek létre a NER kohójában, a megfelelő emberek és intézmények kapnak támogatást.

„Az állami támogatásokhoz ezentúl elvárásokat társítunk: a szakmai teljesítményen túl a mecenatúra bevonása és a jegyárbevételek növelése fontos tényező. A tervek szerint az idén már ilyen keretrendszerben működünk.” – nyilatkozta Csák János. 

Csák János megfogalmazása szerint „a kultúra célközönsége a középosztály”, nekik pedig van kultúrára elkölthető jövedelmük, mert a miniszter szerint a személyi jövedelemadó 15 százalékra csökkentésével az állam sok pénzt hagyott az emberek zsebében.

„Tehát az állam már allokált pénzt, csak nem címkézte fel.” – magyarázta a miniszter.

A személyi jövedelemadó-csökkentés által allokált, de nem felcímkézett pénzek sajátos lételméleti státuszát nem firtatva is kérdéses, hogy valóban létezik-e Magyarországon akkora anyagi mozgástérrel rendelkező tömeg, akiknek fogyasztási szokásait alapul véve kialakítható egy piaci sikerességből kiinduló támogatási modell – hisz a kultúra egy részéhez nagyon kevés ember fér hozzá már a mostani jegy/belépő és egyéb árak mellett is, a miniszter által javasolt rendszer egy szűk kör ízlését venné alapul.

De ennél fontosabb kérdés, hogy valóban az lenne-e az állam szerepe, hogy a piacon eleve sikeres kultúrát támogassa? Az államot a gyakorlatban piaci cégként elgondoló elképzelés közkeletű napjainkban, de más megközelítésből az állam feladata épp az lenne, hogy kordában tartsa a piaci folyamatokat, hogy akár ellentartson nekik – hisz a piac magára hagyva idővel mindent szétrombol.

Egy állam nélküli, tisztán a piaci kultúrában csak azok a produktumok jöhetnének létre, amelyeket azok az emberek, akiknek van pénze ilyesmire költeni, megvesznek. Az állam feladata nem épp az lenne, hogy nem piaci, hanem társadalmi alapon támogassa a kultúrát? Ez még csak nem is radikális követelés, maximum szociáldemokrata. De ott van mögötte az a modernista előfeltevés, hogy a kultúra nem csak fogyasztásra való, hogy valamiképp érték jön létre általa, akkor is, sőt gyakran főleg akkor, ha az adott könyv, zene, film, színházi előadás, performansz, Youtube-videó, stb. a fennálló társadalmi, azaz a tőkés viszonyok között nem létrehozható.

De a csáki-tervekben nem csupán egy szélsőségesen piacközpontú felfogás tükröződik. A leendő támogatási rendszer másik fontos eleme a mecenatúra „helyreállítása”, amit a miniszter szerint a „bolsevik rendszer” „ellehetetlenített”. Ez azonban nem vadkapitalista, hanem egyenesen feudális törekvés – nem a piacra, az árucsere folyamataira bízná a kultúra sorsát, hanem gazdag magánemberekre, 21. századi hercegi és főúri udvarokra.

„Vége azoknak az időknek, amikor »majd az állam megoldja«. A mecenatúrának több évszázados hagyománya van. Michelangelo megrendelésre dolgozott, Mozart, Haydn ugyancsak hercegi, főúri udvarok felkérésére komponált.”

Az ellenzéki és a független kulturális mező álláspontja

A kormány változtatása sajátosan egybevág az ellenzéki és független kulturális szereplők régóta hangoztatott állításaival.

E mező széles és széttartó, mégis konszenzusként jelen van a piaci finanszírozás előbbre tartása az államihoz képest, hisz a piac „függetlenséget ad”, miközben az állami források elapadtak a Fidesz intézményei mellett nem elköteleződők számára.

Jó példa erre Turi Tímea költő, a legpatinásabb és legnagyobb, a Fidesz által be nem kebelezett szépirodalmi kiadó, a Magvető szerkesztőjének álláspontja. Ahogy tavaly szeptemberi Élet és Irodalom-beli publikációjában írja, a piac az, amely „a műkődés alapfeltételeit garantálja” a független kultúrális szereplők számára.

„A piaci körülmények kárhoztatása kicsit olyan, mint amikor a Brian élete című filmben azt a kérdést szegezi a Júdeai népfront vezetője híveihez, hogy »Mit adtak nekünk a rómaiak?«” – fogalmazott.

Az ellenzéki, vagy legalábbis nem fideszes érzelmű értelmiség szerint az állam elveszett. Erre mutatott rá Inkei Péter is a választások előtt, amikor az ellenzéki összefogás (kevés valódi tartalommal bíró) kultúrpolitikáját ecsetelte. Inkei szerint a Fidesz kormányzása egy feudális, a lojalitásra és a hűbéri viszonyokra alapuló kulturális finanszírozási rendszert hozott létre és betonozott be, kormányváltás esetén is nehéz elképzelni, hogyan építhető le a létrehozott intézményrendszer.

Márpedig el kéne kezdeni elképzelni.

Ugyanis szemben bizonyos független alkotók álláspontjával, a piac nem szabadság, sosem volt az.

Saját törvényei vannak, ugyanúgy meghatározza és lehatárolja a kultúrát. Sőt, befogadó helyett fogyasztóvá tesz minket, pedig tudhatnánk: nem ugyanaz megvásárolni egy művet/élményt, mint valójában befogadni, átélni. Az állam feladása – habár a jelen körülményei között érthető az apátia – önfeladás, behódolás a piacnak.

Mostanra mind a kormányzati kultúrpolitika, mind a kormánytól független kulturális mező behódolt a piacnak, a két oldal semmiben egyet nem értő álláspontjának legkisebb közös többszöröse a piac lett: mindenki szerint a piac képes egyedül függetlenséget és/vagy minőséget garantálni. A piac mind felett.