A COVID-19 járvány megfékezésének érdekében bevezetett legutóbbi mozgásszabadságot korlátozó intézkedések oda vezettek, hogy a mezőgazdasági szervezetek (más munkáltatókhoz hasonlóan) Európa-szerte megkongatták a vészharangot, figyelmeztetve az erősen időérzékeny betakarítási munkákhoz szükséges munkások hiányára.

Ezek a korlátozások kiterjedtek mindenféle nemzetiségű és jogállású munkásra, és különösen szigorúak voltak 2020 márciusa és júniusa között, amikor a mezőgazdasági munkálatok rendszerint újrakezdődnének a téli időszak után. A fősodrú média gyakran mutatta be (és a közvélemény is úgy érzékelte) ezt az időszakot, mint valamiféle példa nélküli, általános, és előre egyáltalán nem jelezhető válságot. Ugyanakkor, ha közelebbről, aprólékosan megvizsgáljuk a mezőgazdasági szektor munkaerő-politikájának, és az ezzel kapcsolatos trendeknek a történetét, elképzelhető, hogy megváltozik a véleményünk – legalábbis az olaszországi történések alapján.

Az első megjegyzésre érdemes pontja a történetnek az olaszországi születésű munkások fokozatos lecserélődése bevándorlókra. Ez a folyamat a mezőgazdálkodás gazdasági súlyának csökkenésében gyökerezik, ami az 1960-as évekbeli ipari előretörés eredménye. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma azóta is folyamatos esésben van, miután az olasz munkaerő tömegesen átvonult az ipari foglalkoztatókhoz vagy egyéb másodállásokba. Mindeközben a nem hazai dolgozók relatív aránya az 1980-as évek végétől kezdve növekedésnek indult.

Az olasz és európai uniós bevándorlási szabályozások szerepet játszottak mind a munkaerő ilyetén lecserélődésében, mind az új, olcsó, és kiszolgáltatottabb munkások utánpótlásában és mobilitásában a mezőgazdasági szektor felé. Ez a politika kéz a kézben járt az agrárpiac neoliberális, céges alapú átszervezésével, amelynek során a gazdálkodók átlagos profitja csökkent.

A munkásoknak kellett viselniük a globális ellátási láncokhoz igazított mezőgazdaság költségeit.

Ezt a mezőgazdaságot immár az árakat és a szabályokat diktáló kiskereskedelmi áruházláncok óriás hálózatai, illetve a vetőmagvakat, trágyázószereket és munkagépeket monopolizáló nemzetközi vállalatok uralják. A fizetések gyakran alulmaradnak a törvényi minimumokhoz képest, és a munkáltatók igen gyakran kerülik ki részben vagy teljesen a munkásoknak járó juttatások és biztosítások megfizetését. Manapság a törvényesen foglalkoztatott bevándorlók aránya az olasz mezőgazdaságban a teljes munkaerő egyharmadát teszi ki (körülbelül 358 ezren voltak 2021-ben)^[1]. Ehhez még hozzávehetjük ennek a számnak a 25 százalékát, ennyien lehetnek a becslések szerint ugyanis a nem bejelentettek. Ezek a munkások nagyon gyakran cserélődnek a rájuk kényszerített nehéz munka- és életkörülmények miatt.

Európában és Észak-Afrikában abban az időszakban fogadtak el intézkedéseket a pandémia megfékezésének érdekében, amikor a szezonális mezőgazdasági munkáknak újra kellett volna kezdődnie a téli időszak után. Ez kétségtelenül komoly szerepet játszott az Olaszországban rendelkezésre álló gazdálkodó munkaerő visszaesésében. Az EU-s állampolgárok, és általában véve a közeli országokból (például Marokkóból, Tunéziából, Albániából és Észak-Macedóniából) származók, akik a világjárvány kitörése előtt könnyedén visszatérhettek hazájukba (feltéve persze, hogy igény szerint érvényes engedéllyel rendelkeztek), a járványintézkedések miatt könnyedén otthon ragadhattak. Ugyanez volt igaz a Nyugat- és Dél-Ázsiából származókra is, akik az előző idény végén hazatértek pár hónapra. Ezzel párhuzamosan az olasz kormány és a mezőgazdasági szervezetek példaértékű diplomáciai kudarcba szaladtak bele, amikor megpróbálták megkerülni a feltorlódásokat, amelyeket a vészhelyzeti határlezárások okoztak. Az uniós gumiszabályok alapján lehetővé tett, ünnepelt, Romániát és Marokkót is érintő „zöld utak”, amelyek a szezonális mezőgazdasági munkaerő beáramlását tették lehetővé az első lezárások alatt, javarészt kihasználatlanok maradtak. Más szóval,

ha a bevándorló munkások nagyon el akartak volna jutni az olasz farmokra, eljutottak volna – csak épp nem akartak.

Valójában a könnyedén foglalkoztatható munkavállalók látszólagos  hiánya Olaszországban nem is olyan nagy újdonság, mint ahogyan azt a fősodrú média bemutatja. Kérdésük már jócskán a világjárvány előtt is visszatérő beszédtéma volt a mezőgazdasági szervezetek körében. Az EU-n belülről és kívülről érkező kölcsönzött mezőgazdasági munkaerő mennyisége 2018-ban tetőzött, arányuk azóta viszont három egymás utáni évben csökkenőben volt, csak 2021-ben látszott stabilizálódni.

Míg a változó mobilitási szabályozások, a szigorodó bevándorláspolitika, és a határlezárások nyilvánvalóan befolyásolták a bevándorló munkavállalók számát, a dolgozók személyes kívánalmai is döntő fontossággal bírtak.

Különösképpen azokéi, akiknek több mozgásterük volt kontinensen belül.  Ilyenek az EU-s állampolgárok, vagy azok az EU-n kívülről érkező bevándorlók, akik hosszú távú munkavállalási vagy tartózkodási engedéllyel rendelkeznek. Ez a szám csak növekszik, ha a teljes schengeni övezetet vizsgáljuk. A legtöbben már jóval a pandémia kezdete előtt elkezdték elhagyni az olasz gazdaságokat. Ezt akár nevezhetnénk egy COVID-19 előtti „nagy kivonulásnak” is.

2000-2021: Az olcsó kelet-európai munkaerő fénykora

A kétezres évek elején a különböző kelet-európai országokból – különösen Lengyelországból, Romániából, Szlovákiából, Macedóniából, Albániából, Bulgáriából, Moldovából és Ukrajnából – származó munkások száma jelentősen megnövekedett, 2015-re pedig tetőzött, amikoris összesen a 62 százalékát tették ki a mezőgazdasági szektorban dolgozó külföldi munkaerőnek. Míg a külföldi mezőgazdasági munkavállalók általános aránya azóta is növekszik (többé-kevésbé stabilizálódva 2018 után, ahogy fentebb említettük), 2021-ben a kelet-európaiak aránya ezen csoporton belül 44 százalék alá süllyedt. Ezek a számadatok azt mutatják, hogy a 2000–2021-es ciklusban a kelet-európai mezőgazdasági munkavállalók Olaszországban nagyrészt a helyi munkaerő helyettesítői voltak.

Ez a tendencia jelenleg csökkenni látszik, a nemrégiben megüresedett helyeket nagyrészt nyugat-afrikai és dél-ázsiai munkavállalók töltötték be, akiknek száma ugyanebben az időszakban folyamatosan és jelentősen nőtt (ahogy az albánoké is, csak kisebb mértékben). Levonhatjuk egyrészt azt a következtetést, hogy

amit a fősodor 2020-ban mezőgazdasági munkaerőhiányként érzékelt, elsősorban a kelet-európai munkaerő csökkenését jelentette.

Másrészt figyelembe kell vennünk az olasz agrárgazdaság nagyfokú differenciálódását mind régiókat mind alágazatokat tekintve, ami a bevándorló munkaerő nagyfokú területi és nemzetiségi szétaprózódásához vezet.

A rendelkezésre álló adatokat persze érdemes fenntartásokkal kezelni, tekintve a szektorra jellemző kiszámíthatatlanságot, de azért körvonalaznak, ha nem is teljesen pontosan, egy mintaként használható helyzetet. Például  2000-től 2015-ig abszolút és relatív módon is a román mezőgazdasági dolgozók száma nőtt, a hivatalos adatok szerint alig 4 000-ről felszökve egészen a körülbelüli 122 500-ra. A romániai vendégmunkások számának leglátványosabb növekedésére 2006 és 2008 között került sor, ezalatt a foglalkoztatottak száma megnégyszereződött, de a 2001 és 2002 között is erős emelkedés tapasztalható, ekkor egyik évről a másikra megduplázódott a számuk. Míg jelenleg is ez a legnépesebb külföldi munkavállalói csoport, számuk az utóbbi hat évben 35 százalékkal csökkent, leginkább a déli régiókban.

Ugyanez a mintázat figyelhető meg az EU-hoz az évezred első évtizedében csatlakozó kelet-európai országok vendégmunkásai  körében is. A lengyelek előzték az általános trendet: számuk 2000 és 2009 között 23 százalékkal nőtt, majd folyamatos csökkenésnek indult (2021-ben mínusz 30 százalékon állt). A szlovákoknál figyelhető meg a legmarkánsabb csökkenés, 2013 óta számuk 64 százalékkal csökkent. Ugyanebben az időszakban a bolgár munkavállalók száma 35 százalékkal csökkent. A nem EU-s állampolgárok körében az észak-macedón munkavállalók aránya követett hasonló mintázatot, folyamatosan növekedve 2015-ig, majd csökkenésnek indulva, még ha nem is oly látványosan. Más nemzetiségek, így a moldáviaiak és az ukrajnaiak esetében szintén növekedés figyelhető meg 2013-ig, az ő számuk ezután stabilizálódott. A külföldi mezőgazdasági dolgozók körében csak az albánok száma mutat továbbra is növekvő tendenciát, de ez a növekedés is lassult az elmúlt években.

A kelet-európaiak körében egyébként magasabb a mezőgazdaságban foglalkoztatott nők aránya, mint a mezőgazdasági kölcsönmunkaerőnél az általában lenni szokott.

A szezonális munkákra ez halmozottan igaz, s ezeka legkizsákmányolóbb mezőgazdasági foglalkoztatási formák. Ezek az arányok jól mutatják hogy a nem és a nemzetiség milyen módon fedik egymást a lecserélhetőség, a kiszolgáltatottság és a kizsákmányolás mintáinak meghatározása során.

Ezeknek a trendeknek a kialakulásában az EU változó migrációs, határellenőrzési és mobilitási szabályozásai alapvető szerepet játszottak.

2000-től kezdve a vízumentességi programok miatt az EU határvidékének országaiból – ilyenek voltak akkor Lengyelország, Románia, Bulgária és Szlovákia – származó kelet-európai munkásokra megnőtt a kereslet. Ők egyszerűbben tudtak mozogni, rugalmas szezonális munkaerőt képezve. Ezt az 1992-ben elfogadott, de igazán 1998 után számottevővé váló váló éves külföldi munkaerő-kvótákkal lehetett felszívni. Míg a lengyel, szlovák, cseh és szlovén polgároknak egyáltalán nem volt szükségük vízumra rövid tartózkodás esetén (ez félévente maximum 90 napot jelentett), vízummentességi programokat indítottak 2001-ben bolgárok, és 2002-ben a romániai dolgozók számára. Ezek a programok viszont még így sem jelentették azt, hogy külföldi munkavállalók fizetett tevékenységekbe foghatnak. Ígyhát ezeket a szabályozásokat úgy is tekinthetjük, mint amelyek lehetővé a bevándorlók beutazását, akiknek aztán első körben feketén kellett dolgozniuk, és csak később, a kvóták révén találtak módot arra, hogy munkavállalási engedélyt kapjanak. Ezeken, így a vízummentességen túl a 2002-ben, kormányrendelettel (2002 július 30./189.) bevezetett általános szabályozások járultak hozzá a román, és általánosságban a kelet-európai munkavállalók számának növekedéséhez 2001 és 2003 között.

Országaik EU-s csatlakozásával ezen munkások számára egyre inkább beszűkültek a szezonális kvóták által biztosított lehetőségek, és így mind nagyobb mértékben kezdtek el a szabályozásokat megkerülve bevándorolni.

Lengyelország korai csatlakozása (2004) megmagyarázza annak a trendnek a megelőzését, amely trend később a bolgár és román munkásokat is érintette, akiknek az országai csupán 2007-ben nyertek felvételt az EU-ba. Mindkét esetben ideiglenesen korlátozva volt a munkavállalási jog, de csak a 2004-ben csatlakozott országok esetében vonatkoztak ezek a korlátozások a mezőgazdasági munkára is. 2004-től 2006 végéig a Lengyelországból, Csehországból, Észtországból, Magyarországról, Lettországból, Litvániából, Szlovákiából és Szlovéniából érkezőknek munkavállalási engedélyért kellett folyamodniuk a Belügyminisztériumhoz. A Belügyminisztériumnak éves kvótákat kellett kiszabnia, az így kiadott engedélyek száma három év alatt 20 ezerről 170 ezerre nőtt. E moratórium felfüggesztését örömmel üdvözölték az olaszországi mezőgazdasági szervezetek, amelyek évek óta igyekeztek nyomást gyakorolni a kormányzatra, mivel szükségük volt olcsó és rugalmas szezonális munkaerőre a betakarításokhoz.

Ehhez hasonlóan a román és bolgár állampolgárokat is alárendelték ennek a 2012-ig tartó átmeneti szabályozásnak országaik csatlakozása után, amelynek értelmében néhány szektorban továbbra is szükség volt a Belügyminisztérium engedélyére a munkások rendes foglalkoztatásához.

Ez a rendszer nem állt fenn többek közt a mezőgazdasági és a szezonális munkák esetében. Ez a kivételezés részben magyarázza a hirtelen létszámnövekedést, illetve a mezőgazdasági szektorba és szezonális munkákra kölcsönzött munkaerő gyors csökkenését a többi szektor liberalizációja után.

Mihelyst vonzóbb, jobban fizetett és stabilabb munkahelyek váltak legálisan elérhetővé, a román és bolgár munkások elkezdték elhagyni a mezőgazdasági szektort

ahol nem csupán a munkakörülmények, de a lakhatási lehetőségek is hírhedten szegényesek. A tény, hogy az EU-hoz 2007-ben csatlakozó országokra vonatkozó átmeneti szabályok nem voltak érvényesek a mezőgazdasági szektorra, újfent a szektor nagy külföldi munkaerőigényéről tanúskodik. Még a 2011-től 2018-ig hatályban lévő szezonális vendégmunkás-kvóták csökkentése is összefügg az újonnan felvett kelet-európai országokból származó EU-s állampolgárok Olaszországba áramlásával és munkajogi helyzetével. A kvótacsökkentés megkímélte a gazdákat a bürokráciától, így elősegítve az ágazatra jellemző általános munkaügyi szabályozás megkerülését.

A kelet-európai munkavállalók számának közelmúltbeli csökkenése magyarázattal szolgál a nem-uniós munkásokra vonatkozó idénymunka-kvóták egyidejű növekedésére az elmúlt három évben. Bár arányaikban mérve kevesen vannak, a nem EU-ból származó munkásoknak kiadott szezonális munkaengedélyek száma az utóbbi években növekedésnek indult, valószínűleg az EU-s mezőgazdasági dolgozók kiesését kompenzálandó. Ezzel egyidőben a Földközi-tenger középső medencéjén keresztüli bevándorlásra 2017-ben zéró toleranciát hirdettek, ennek hatásai a következő évben voltak erősen érezhetőek. Tovább szűkült így az olcsómunkaerő-kínálat, ami pedig 2012-2016 között bőséges volt.

És valóban, a 2019-es mezőgazdasági év kezdetén a mezőgazdasági szervezetek újfent panaszkodni kezdtek a folyamat egyik következményére, a munkaerőhiányra. Sikertelenül bár, de további liberalizációt követeltek a szektorban, hogy megoldódjon a probléma. Fontos rámutatnunk, hogy

a közbeszédben gyakran emlegetett mezőgazdasági munkások vélelmezett „hiánya” elrejti azt a jelenséget is, hogy a munkáltatók igen nagy mértékben támaszkodnak okmányokkal néha nem rendelkező bevándorlók fekete munkájára. Őket nem tudják lekövetni a hivatalos statisztikák.

Bár 2020-ban az olasz kormány újfent amnesztiát hirdetett, kifejezetten az okmányokkal nem rendelkező mezőgazdasági munkásokra szabva (ahogy a háztartásokban alkalmazottakra, és a feketén foglalkoztatott gondoskodási munkát végzőkre is), a remélt 150-200 ezerből csak valamivel több mint 30 ezer önbevallásos mezőgazdasági munkás jelentkezett munkavállalási engedélyekért. Ez feltételezhetően a túlzottan szigorú pályázati feltételek és a munkáltatók együtt nem működésének számlájára írható.

Így lesz röghöz kötött az EU-n kívülről érkező mezőgazdasági munkaerő: ha nem korlátozza a dolgozókat az illegalitás, kizárják őket a Schengenen kívülről érkezők bevándorlását korlátozó intézkedések.

A schengeni övezetben régóta nehezített pályán játszanak azok, akik a többi  EU-s országból származó papírokkal rendelkeztek.

A nem EU-ból érkező bevándorlóknak tehát egyetlen reménye megszerezni a munkavállalási engedélyt az első EU-s országban, ahol az EU területére léptek. Így viszont több évig kell várniuk (ez a legjobb esetben is 5 év), amíg ez az engedély érvényessé válik a teljes schengeni övezetben, mindez nagyon szigorú feltételek teljesülése mellett (sok esetben elvárás az alapjövedelem, a szigorú lakhatási előírásoknak való megfelelés, illetve az igazolt nyelvtudás), amelyeknek nem sokan tudnak megfelelni. Az ideiglenes engedélyek annyiban is korlátozzák a bevándorlókat, hogy időközönként meg kell újítaniuk okmányaikat. Így hát, még akkor is, ha úgy döntenek – márpedig sokan döntenek úgy –, hogy Európa más részein próbálnak szerencsét (főképp olyan országokban, mint Franciaország, Németország, vagy Ausztria, tekintet nélkül hivatalos munkavállalási engedélyeik meglétére), még mindig vissza kell térniük időnként a belépési országba – mint amilyen Olaszország.

Ugyanebbe a helyzetbe kerülnek azok a dolgozók akik egyik olaszországi területről a másikra vándorolnak, mivel okmányaikat gyakran ugyanazokon a helyeken kell megújítani, ahol először kiadták azokat ( a területi alapú nyilvántartásba vétel nehézségei miatt). Mindezek, illetve

a Földközi-tenger középső részén keresztül érkező bevándorlók folyamatos (bár csökkenő ütemű) érkezése időszaki munkaerőt biztosít a mezőgazdasági szektor számára

– legalábbis néhány területen (különösen azokban, ahol az utóbbi évtizedben igen sok menekültközpontot építettek ki).

Újabb „nagy kivonulás”?

A bevándorláspolitika ígyhát aktívan elősegítette a létbizonytalanságot, a dokumentálatlanságot és az egyenlőtlen befogadást, miközben a bevándorlókat nagy számban kényszerítette arra, hogy a munkaerőt leginkább kizsákmányoló szektorokban keressenek munkát, és ezek közül is kiemelkedő a mezőgazdasági szektor.

Mind a kelet-európai, mind a nyugat-afrikai munkavállalókra jellemző mégis, hogy az első adandó alkalommal elmenekülnek a mezőgazdasági foglalkoztatásból annak kemény körülményei miatt, de az utóbbiak különösképpen hajlamosak helyben maradásra. Ez hozzájárulhat ahhoz, hogy miért pont a nyugat-afrikai és dél-ázsiai munkások mutatnak nagyobb hajlandóságot az önszerveződésre a jobb munkakörülmények érdekében, illetve, hogy miért pont ők követelték leghangosabban a törvényes foglalkoztatást, és az olaszországi bevándorlási politika radikális megváltoztatását.

Azok, akik megtehetik, hogy más munka után nézzenek nagyobb mozgási szabadságuk miatt (mint például a nemrégiben EU-tagságot nyert országok állampolgárai), nyilvánvalóan nagyobb számokban hagyják ott a mezőgazdasági szektort, s ez a tendencia erősebb a déli régiókban. A változó bevándorlási szabályozások miatt így többen hagyják el a szektort az EU-s munkaerőpiac első állomásaként funkcionáló országokban.

2020 márciusának elején, amikor olyan országok, mint Románia és Bulgária kemény intézkedéseket hoztak annak érdekében, hogy korlátozzák a külföldről hazatérők hullámait, mind az olasz, mind a kelet-európai országok sajtója „tömeges exodusról” írt. Ez különösen az a román állampolgárokra volt igaz, akik Olaszországból igyekeztek hazatérni, abból az európai országból, ahol a legnagyobb számban voltak regisztrálva külföldi munkavállalóként(2020-ban mintegy 1,1 millióan). Különösen sokan indultak haza az északi régiókból, amelyeket a leginkább sújtott a vírus terjedése, és amelyek a legtöbb romániai bevándorlónak adnak otthont.

Lényegében úgy tűnt, hogy sok vendégmunkás nem igazán óhajtja lenyelni azt, hogy kockáztatnia kell életét egy munka miatt

– legyen az akár a mezőgazdasági, az építőipari, vagy a gondozási szektorban, ahol a legtöbbjüket foglalkoztatták –, s ami ráadásul a legtöbb esetben szélsőségesen kizsákmányoló. Az elmúlt években főként a romániaiak vándoroltak vissza hazájukba sokan (több mint 100 ezren a 2021-től kezdődő periódusban), de így tettek, ha nem is olyan nagy mértékben, az ukrajnaiak, az albánok, a lengyelek, a moldávok, és a bolgárok is.

Természetesen az ukrajnaiakat tekintve ezt a trendet megfordította a legutóbbi háborús konfliktus, és ennek a mezőgazdasági munkahelyekre is kihatása lehet.

Részben a vendégmunkások származási országainak gazdasági helyzete, részben pedig azok a nem éppen ideális körülmények, amelyek  a szektort jellemzik, lehetnek a mezőgazdasági munkától való elfordulás egyik oka.

És valóban, ahogyan azt megtudtuk egy olaszországi mezőgazdasági munkaközvetítő iroda észak-macedón vezetőjétől egy nemrégiben folytatott beszélgetés során, a munkaerőigény folyamatosan növekszik, az utánpótlás viszont egyre apad. Az észak-olaszországi Langhe régióbeli székhelyű alanyunk az elmúlt hét év tapasztalatairól beszélt. Itt leginkább helyi csemegéket állítanak elő, így például bort és törökmogyorót, és hét év alatt körülbelül hetven munkást közvetített a szőlőkbe, közülük tizenkettőt állandó jelleggel alkalmaztak.

Alanyunk elmondta, ebben az időszakban a fizetések nem növekedtek elég gyorsan, és a dolgozókat becsapták – arra kényszerítve őket, hogy maguk fedezzék ellátásukat és szállásukat, vagy éppen korlátozott számban osztva ki műszakokat, állandó szerződéseket pedig egyáltalán nem. Jelenleg a bolgárok és észak-macedónok (és gyakran a bolgár útlevéllel rendelkező macedónok, akikkel ő is számos alkalommal dolgozott) sokkal inkább szeretnek Svédországba vagy Németországba jelentkezni raktári munkásnak vagy gyárakba, csődbe juttatva ezzel egy sor olaszországi munkaközvetítőt. Csak azok dolgoznak továbbra is az egyébként igen tehetős langhe-i régióban, akik nem tudnak máshova menni (főként, mert nem EU-s állampolgárok, nincsenek munkavállalási engedélyeik, kapcsolataik vagy tőkéjük – mint az a kiszolgáltatott helyzetben lévőknél gyakran előfordul, így a bulgáriai romáknál). Általában a munkások csak akkor vállalnak munkát a régióban, ha az ügynökség fizeti az útiköltséget és a mindennapi kiadásaikat Olaszországban – ez olyasmi, amit nem minden közvetítő képes megtenni.

Olaszország „zöld folyosóinak”  csődjével éles kontrasztban állnak azok a folyosók, amelyeket az Egyesült Királyság, vagy Németország elérésére alakítottak ki.

Ilyenek a Románia és Bulgária reptereiről 2020 tavaszán indított különjáratok, fedélzetükön több ezer munkással, akik készen álltak a spárga és egyéb idénytermények betakarítási munkálataira. Persze ne legyen kétségünk affelől, hogy az észak-európai munkakörülmények is rosszabbnak bizonyultak a vártnál és az ígértnél. Ugyanakkor az Egyesült Királyságban és Németországban a fizetések nyilván magasabbak, akár a kétszeresei is lehetnek az olaszországi fizetéseknek. Más, a vírus terjedésével és az ország egészségügyi felkészültségével kapcsolatos megfontolások is szerepet játszhattak a munkások döntésében, legalábbis a Németországot választókéban biztosan.

Általánosságban egyértelmű, hogy minden bevándorló menekül a mezőgazdaságból, és egyes esetekben az olasz munkaerőpiacról is, ha tehetik.

A menekülés esélyei és arányai egy sor körülménytől függnek, a szabad mozgástól, annak politikai vonatkozású korlátozásaitól vagy éppen könnyítésétől, különféle kezdve a származási országok egyenlőtlen gazdasági körülményein át a nemzetközi kapcsolatok számának jellegéig, valamint a faji, nemi és vallási megkülönböztetéseket tekintve. Összességében a jelenlegi krízis a vendégmunkaerő-utánpótlásban a „nagy kivonulás” tendenciáit erősíti, amely az egész posztindusztrális munkapiacra jellemző, ám a mezőgazdasági ágazatokban sajátos jellegzetességei vannak.

Hogy ez a kivonulás milyen mértékben jár majd következményekkel a bérek, és általánosabban, a munkakörülmények terén, esetleg a mezőgazdasági piac átalakulásában, egyelőre nyitott kérdés marad, bár észlelhetőek a fejlődés jelei. Miközben ezek nem tűnnek elegendőnek a bevándorló munkaerő bevonzásához, az újonnan elszegényedettek és hazájukat elhagyni kényszerülők (mint például az ukránok talán) esetleg helyettesítik majd a helyi dolgozókat. A munkáltatók a maguk részéről kénytelenek lesznek egy bizonyos pontig kiterjeszteni a gépesítést a veszteségek pótlására, egy olyan helyzetben, ahol a kiskereskedelem által vezérelt agrárpiac konszolidálódik a nagyobb gazaságok javára. Új kitelepítések (a földekről és a munkahelyekről), és jogfosztások (mint a jóléti állam további visszavágása) kerültek fel a horizontra. Talán a tömeges kivonulás nem megoldás hosszú távon, de eddig bizonyosan sokak számára a legjobb megoldásnak bizonyult.