Sokak számára ismerős Marx híres diktuma, mely szerint minden történelmi esemény valójában kétszer történik meg, egyszer mint tragédia, másodjára mint vicc, bohózat. Az angolszász sajtó, noha nem hivatkozik e gondolatok tartalmául szolgáló Brumaire-szövegre, mégis előszeretettel nevezi a megválasztott, baloldali brazil elnök, Lula elleni szélsőjobboldali puccskísérletet Brazília január hatodikájának. Aki még emlékszik, 2021-ben január hatodikán dúlták fel az elnökválasztást szintén elvesztő Donald Trump hívei az amerikai törvényhozás épületét, olyan figurákkal soraikban, mint az ikonikus QAnon Sámán.
Mit csináltak Brazíliában a „fasiszták”? Mint megírtuk, főleg törtek-zúztak, összegyűltek a szimbolikus Hatalmi Ágak Terén [Praça dos Três Poderes], betörtek az üres kongresszusi épületbe, az elnöki palotába, mindezt a rendőrség hathatós támogatásával: a rendőrök nevetgélve fotózkodtak, miközben a háttérben zajlott a kongresszusi fosztogatás. Ibaneis Rocha brazíliavárosi kormányzót, az exelnök szimpatizánsát a legfelsőbb bíróság 90 napra felfüggesztette, mert nem tett semmit; 1200, az akcióban résztvevő embert pedig őrizetbe vettek.
A São Paulóban élő Alex Hochuli – közíró, az Aufhebunga-Bunga podcast műsorvezetője – tinédzser vágyfantáziaként hivatkozik a történetre elemzésében: hasonlatát kissé átírva, a zavargók, mint a gyerekek, nem akarták elfogadni, hogy veszítettek a társasjátékban, ezért szétverték apa dolgozószobáját. Eszerint a puccsot nem működtette más, mint a durca. A bolsonarista jobboldal ugyan már a választások másnapjától próbált szerveződni (lásd a kamionos blokádot, Bolsonaro lebegtetéseit a hatalom át nem adásával kapcsolatban), ezt a szerveződést mégsem tudta tettekre váltani: az amúgy Floridába távozott exelnök a zavargások napján alhasi fájdalmakkal kórházba került, mintegy szimbolikusan levonulva a színről.
A zavargók pedig ugyan rövid időre elfoglalták a kormányzás terét, de az államapparátust nem bénították meg, és más ötletük nem lévén, összeomlottak.
Noha a puccsolók karneválja ezúttal sikertelen maradt, Lula beszédben utalt arra, hogy a zavargások támogatóinak is utána fognak menni. Ezek a támogatók, az ilyenkor sajnos rutinszerűen felmerülő amerikai jobboldalon kívül – az ország déli részének agrárbárói.
Vagyis a tőkések jelentik az egyetlen valós veszélyt Lula kormányzására: csak bennük van meg az a potenciál, hogy szervezkedhessenek
(ők fizették azt a mintegy száz buszt, amelyek végállomása a Hatalmi ágak tere volt, Bolsonaro ötven legbőkezűbb támogatói közül harminchárom az ő körükből kerül ki, illetve az úttorlaszok szervezésében, korábbi tüntetésekben is benne volt a kezük). Mint a Telex írja, ezek a vállalkozók voltak a leginkább kedvezményezettjei Bolsonaro környezetvédelmi előírásokra és őslakos területek védelmére fittyet hányó intézkedéseinek.
(Az utószilveszteri buliról természetesen Elon Musk sem hiányozhatott, aki a brazíliai választások előtt is jócskán belenyúlt a Brazíliáért felelős stábja összetételébe. Ezúttal viszont mindenkit menesztett, a sok fasiszta komment pedig moderálatlanul maradt.)
A szélsőjobbos lázadók fősodor meg baloldal felőli nevetségessé tétele közben meg kevesebb szó esik arról, hogy mit kezd az így kialakult helyzettel Lula és a pártja. Mint korábban írtuk, Lula új elnöki periódusában sokan a kétezres évek brazil aranykorának visszatérését látják, aki Bolsonaro káosza után végre ismét a stabilitás és a növekedés pályájára terelheti az országot. Luláék számára mindenképpen nagy marad a kísértés, hogy vakon kövessék korábbi sikereik receptjét a megváltozott országban.
A múlt, miként Marx írja, „lidércnyomásként nehezedik az élők agyára”, és megfojtja a forradalom képzeletét, amely viszont a jövőre irányul.
Ha Luláék pusztán egy korábbi status quót kívánnak visszaállítani, a zavargók felelősségre vonása könnyen válhat igazságszolgáltatási keresztes hadjárattá.
Vagyis úgy járhatnak, mint az amerikai Demokrata Párt vezetése, amely a trumpisták január 6-i tombolásából intézményesített kollektív traumát faragott (vö. a 2006 októberének fideszes narratíváit), majd ennek örvén indított terrorellenes háborút – belföldön. A megtisztulás színháza mögött az amerikai imperializmus is tovább zakatolhatott, a demokraták tehát a társadalom valódi megváltoztatását a morál apolitikus, sőt, reaktív dimenziójával helyettesítették. Nem számított, hogy miért lett valaki fasiszta: az számított, hogy rosszat tett, és ezért meg kell büntetni. A személyt a bűnére redukálták.
Luláék Hochuli szerint hasonló pozícióban vannak most, mint az amerikai demokraták.
Amíg a brazil munkáspárt esetleges morális, rendpárti fordulata egy olyan múlt megismétlését tűzi zászlajára, amely egy valaha fennállt állapot állandósítását ígéri, addig sokkal hitelesebbnek fognak tűnni arra a másik, felforgató múltra hivatkozó jobboldali szirénhangok.
Ki ne dőlne be a megszégyenítettek és a megalázottak közül azoknak az ígéreteknek, amelyek a nép komolyan vételével, illetve egy bosszútól vezérelt, részrehajló állam elleni, igazságos lázadással kecsegtetnek.
Röviden utalnék a Brumaire-szöveg két továbbgondolására. A Marx-szöveg olvasatakor könnyedén élhetünk azzal az előfeltevéssel, hogy a bohózat egy, a tragédiánál alacsonyabb rendű műfaj (és az ismétlés pedig szükségszerűen hanyatlás), amelyre rá is játszik Marx gondolatmenete. Mihail Bahtyin karnevál-elmélete ezzel szemben az ismétlésben rejlő komikummal a hatalom állandóságának látszatát figurázza ki, a nevetés során felszabadítva minket annak működése alól. Walter Benjamin Téziseiben pedig a marxi célelvűséggel helyezkedik szembe, amikor a múltat és a jövőt egymást feltételező részekként hivatkozza a forradalom szerkezetében, a jövő harcai, az ismétlések is visszahatnak a múltra, „megváltják” eltiport forradalmait, mintegy utólag beigazolva azokat.
Az ismétlés, illetve a múlt nem csupán rémálomként nehezedik az élők agyára, hanem azzal egy időben, egyszerre a jelentől eltérő valóságok létrejöttét (vagy mondhatjuk Benjaminnal: a felébredést) teszi lehetségessé. QAnon Sámán és a most körberöhögött brazil társai abszolút tagadásukkal azt mutatják meg, hogy csak láncaikat veszíthetik.
A baloldal feladata ebben az esetben nem az lenne, hogy a fennállót, a meglevőt védje. Ahogy az egykori európai munkásosztály mára jórészt reakciós réteggé vált, a nála is szegényebb bevándorlóktól féltve a jóléti állam maradékát, úgy Brazíliában a Lula első kormányzása idején vagyonossá váló, a kedvező gazdasági konjunktúrát kihasználó csoportok hajtottak végre „konzervatív fordulatot”. Ennek az az oka, hogy a strukturális reformokkal csínján bánó Lula-kormányok a társadalom egésze helyett az egyéneket erősítették meg (a szegényeknek nyújtott készpénzátutalások, a hitelezés bővülése stb. melyeket nem követte a közszolgáltatások javulása); akik a maguk rendjén aztán az egyén önmagáért viselt felelőssége és az állam minél nagyobb mértékű kizárása mellett tettek hitet.
Ha valami intő jel kellene legyen, az a rendőrség leszereplése. A puccskísérlet alkalmával – mint annyi sok más helyen és időben – nyilvánvalóvá vált, hogy a rendőrség akkor is a tőkét és a fasisztákat védi, amikor az állam kicsit is észbe kap és hajlandó lenne állampolgárai védelmében lépni. Lula dolga viszont korántsem egyszerű, helyzete (ahogy az egész baloldalé is, világszerte), a Nagy Inkvizítor karamazovi dilemmáját élesíti be: fenntartja a kapitalizmus emberarcúságát, számtalan ember nyomorán segít, de ezzel minden forradalmi mozgást eltompít a lehetetlenségig, végül a teljes eszközkészletet átjátssza a fasisztáknak.
A baloldalnak nem lenne szabad legitimálnia a fennállót, az osztálykompromisszum és liberális demokrácia helyett, ha nem is a teljesen újat, de a létező rendhez képest radikálisan másat kell képviselnie.
Lulát a kampány alatt is érték kritikák, hogy alelnökén keresztül túlságosan nagy teret enged a tulajdonviszonyokat elfogadó centristáknak – a baloldal számára viszont a liberálisok ölelése mindig azzal a veszéllyel jár, hogy ő maga válik establishmentté, a létező, az adott és a van apologétájává. Kikhez lesz hű Lula adminisztrációja? Saját közelmúltjához, egy adott, osztályprivilégiumait megvédeni akaró csoporthoz és annak az előző Lula-kormányok iránti nosztalgiájához – vagy egy olyan forradalmian újhoz-radikálisan máshoz, amely nem származásában, hanem szerkezetében ismétli a forradalmi eseményt?
