Szerbiából munkásokat toborozni sosem volt ilyen könnyű. Csakhogy a csatornák, amelyeken a toborzás zajlik, se nem irányítottak, se nem ellenőrzöttek. A hamis információk áramlása és a migráción nyerészkedők számának megugrása miatt a szerbiai vendégmunkásokra munkaerejük túlzott kihasználásának veszélye leselkedik. Ennek ellenére rengetegen akarják elhagyni Szerbiát, mert elegük van az ottani rendszerből, amely kevéssé sem tiszteli a méltóságukat. Egyre nagyobb a szükség arra, hogy támogassák és fejlesszék a bevándorló és országok között ingázó munkások közösségeit.

„A legtöbb embert, aki elhagyja Szerbiát, hogy másmerre keressen munkát, az az érzés kényszeríti szó szerint külföldre, hogy otthon soha nem fog rendes munkát találni. Így hát félreteszik minden védekezési mechanizmusukat a kapott állásajánlathoz igazodva, és hajlamosak veszélyes helyzetbe keveredni” – foglalta össze Jasmina Krunić, a vezető embercsempészet elleni szerbiai szervezet, az ASTRA munkatársa meglátásait.

A Közép- és Kelet-Európa felé tartó szerbiai vendégmunkás-migrációról készített kutatásunk során számos emberrel felvettük a kapcsolatot, akiket főként a visegrádi országok, valamint Szlovénia és Horvátország felé tartó migrációról kérdeztünk, de partnereink egyéb esetekről is szót ejtettek.

A dolgozók Szerbiából való kiáramlását nem ellenőrzik állami intézmények, és a kivándorlók gyakran esnek a sérülékeny helyzetben lévőkön nyerészkedők zsákmányául. Némely eset olyannyira túllépte a törvényesség kereteit, hogy az ASTRA is felfigyelt rájuk. Így aztán a szervezet még többet fordított az amúgy is szűkös erőforrásaiból arra, hogy felvegye a küzdelmet a munkás-kizsákmányoláson keresztül megvalósuló embercsempészet ellen.^[1]

Az ezredforduló óta Szerbia munkaerő-piaca viharos változásokon esett keresztül. 2001-től kezdődően, és a globális gazdasági válság éveiben leginkább, az ország egy közvetlen külföldi befektetésekre fókuszáló stratégiát épített ki. A gyors piaci reformok együtt jártak a gyakran törvényellenes privatizációval és a magas munkanélküliséggel. 2009 decembere óta a vízumszerzést megkönnyítő politika lehetővé tette a szerb állampolgárok számára, hogy a schengeni övezetben vízum nélkül utazhassanak – ahogyan azt is, hogy félévenként három hónapot itt tartózkodhassanak –, ami jelentős mértékű rövid távú munkavállalói mobilitást eredményezett. Ennek ellenére csak a pénzügyi válság után nőtt meg hirtelen a kereslet a szerbiai munkásokra.

Az ASTRA közvélemény-kutatást végzett a diákokat célzó gyanús munkahirdetésekről.

A felmérés megerősítette, mennyire kétségbeesettek az emberek: még ha a válaszadók tisztában is voltak a munkavállalók (szélsőséges) kizsákmányolásának mikéntjeivel és a reklámok megtévesztő jellegével, kétharmaduk így is igennel válaszolt arra, hogy elfogadnának-e gyanús szereplőtől is állásajánlatot.

De nem is kell valakinek feltétlenül trükközés vagy embercsempészet áldozatává válnia ahhoz, hogy a végletekig kizsákmányolják. Ahogy a kutatásunk során megkérdezett munkások, szakszervezetisek és szakértők elmondták, a közép-kelet-európai országokban munkát vállaló szerbiaiak reménye a jobb életre gyakorta szertefoszlik, mihelyst szembesülnek a távoli, idegen munkahely és társadalom valóságával.

„Eleinte csak ketten voltunk, én meg a főnököm” – mesélte nekünk egy egyetemet végzett szakember, aki egy újonnan alapított gépkocsi-beszállító cégnél kezdett dolgozni Szlovákiában. „Nyolc részlegnyi munkát végeztem. A feladataim a beszerzéshez és mindenféle pénzügyi területhez kapcsolódtak. Még a logisztika is beletartozott, mert már lassacskán kezdődött a gyártás” – tette hozzá. Az utazásokat is neki kellett megszerveznie, és ő felelt a postai küdemények válogatásától az ebédjegyekig mindenféle feladat ellátásáért – igaz, szerbiai viszonylatban jó fizetésért (körülbelül 1000 euróért).

„Mindent kellett csinálnom igazából. Ezt így nem mondták meg nekem nyíltan. A szerződésem említette, melyik területeken kell majd feladatokat ellátnom, de ha reálisak akarunk lenni, ezeket nem egy embernek kellett volna végeznie. Valójában ez öt ember munkája kellett volna legyen.”

Alanyunknak három évébe telt, mire elkezdett beszélgetni a munkakörülményekről egy kollégájával. A beszélgetésre azután került csak sor, hogy végignézte, ahogy mások egymás után felmondanak, a munkaterhek alatt összeroskadva. Az első két évben ő is reggel 8-tól este 10-ig dolgozott, minden egyes munkanapon. A cégnél eltöltött négy éve alatt soha nem említették neki, hogy léteznek munkavállalói érdekképviseleti szervezetek:

„Az én részlegemen négy év alatt semmilyen alkalmazottak jogaival és nehézségeivel foglalkozó szervezetről nem esett szó. Azt hiszem azért, mert nagyon kicsik voltunk. Ezen felül tulajdonképpen mindenki félt beismerni, hogy rossz a helyzet. Mindenki mindig attól tartott, ha elégedetlenek, akkor az hálátlanságnak fog tűnni, és emiatt aztán majd megrovást kapnak. Aztán mehetnek egy olyan állásba, ahol kétszáz euróval kevesebbet keresnének. Azt senki nem akarta. Azon a kis munkahelyen ráadásul elég látványos lett volna, ha elkezdünk szervezkedni.”

Vagyis nagy nehézségekkel járt volna szakszervezetet alapítani.

Alanyunk arról is szóba elegyedett kollégáival, hogy semmi közösségi életet nem tudnak élni Szlovákiában. „Valahogyan mindenki belekényelmesedett abba, hogy úgyis hazamennek néha, és ez többé-kevésbé kárpótolta őket. Mondjuk úgy, hogy ez helyettesítette a szlovákiai társasági életet. Szerbiában gyorsan töltöttek egy kis időt a barátaikkal, aztán uzsgyi vissza dolgozni. Aztán megint csak dolgoztak, és még dolgoztak, aztán kivettek egy kicsike szabadságot, és ez valamelyest kárpótolta őket.”

Ezt a fajta szélsőséges munkahelyi kizsákmányolást valószínűsíthetően tíz- és tízezer^[2] Szerbiát évente elhagyó ember ismeri.

Körbe-körbe vándorolnak, hogy megtalálják, hogyan teremthetnek élhetőbb jövőt a családjuknak, és saját maguknak. A Szerbiai Független Szakszervezetek Szövetségének becslései szerint a harminc és ötven év közöttiek a leginkább hajlamosak időszakos munkákat vállalni Kelet-Közép- Európában. Ez a csoport javarészt általános iskolai végzettséggel rendelkezik, és valamivel több férfi képviselteti magát benne, mint nő.

A munkavállalók kiáramlásának témája a szerbiai közbeszédben leginkább az „agyelszívás” szempontjából jelenik meg. Ez viszont egy pontatlan, előítéletes magyarázat. A valóságban tényleg jelentős a magasan képzett szakemberek, például az egészségügyi dolgozók elvándorlása, a jellemző mintázat azonban rövid távú, ciklikus kivándorlást mutat, és az érintettek jellemzően alacsony vagy középfokú végzettséggel rendelkező munkások, akik gyártósoron vagy a szolgáltató szektorban dolgoznak.

Miért mennek el az egészségügyi dolgozók?

A szakszervezeti képviselők, akikkel interjúztunk, az egészségügyi és legújabban a szállítmányozási dolgozók konkrét exodusáról beszéltek. Rade Panić, az Orvosok és Gyógyszerészek Szakszervezetének elnöke a kivándorlás fő okait a szerbiai egészségügyi szektor keserves munkakörülményeiben és a jogállamiság tiszteletben tartásának hiányában látja: „A fő oka annak, hogy az emberek elhagyják az országot, nem a pénzben keresendő. A fő ok maga a rendszer. Az egészségügyben dolgozók csupán ez alapján dolgozhatnak. Ragaszkodunk ahhoz, hogy minden rendelkezésünkre álljon, amikor beérünk a munkahelyünkre, és elvárjuk a munkahelyi biztonságot. Azért tesszük, hogy ne tapasztaljunk rossz bánásmódot vagy üldözést, és hogy senki ne kezeljen minket árucikként, vagy rabszolgaként.”

A szakszervezeti megbízott azt is elmagyarázta, mit ért a „rendszer” alatt:

annak ellenére, hogy rendkívüli hiány mutatkozik a képzett munkaerő terén, rengeteg képzettséggel rendelkező, de állástalan egészségügyi szakembert nem alkalmaznak. Ehelyett képzettség nélküli jelölteket vesznek fel az egészségügyben, mégpedig klientúra alapján. Általános gyakorlat a közszférában embereket pártlojalitás („partijsko zapošljavanje”) alapján alkalmazni.

Az aktuális vezető politikai erőhöz lojális alkalmazottakat felvenni azt jelenti, hogy a párt erős befolyást szerez és ellenőrzést gyakorol a munkahely és a helyi közösség felett. A pandémia jól mutatta, hogyan bánik a rendszer a közegészségüggyel. Valóságos intézményi némaság uralkodott a Covid-19-fertőzésben elhunyt orvosok és ápolók száma felett, ami bizonyítja, miféle bűnös hozzáállást tanúsít a kormányzat a közszférában foglalkoztatott egészségügyi dolgozók irányába. Kizárólag a szakszervezetek hoztak nyilvánosságra adatokat, rámutatva, hogy 2021 elejéig 115 orvos halt bele a fertőzésbe.

A kormány pandémiához való hozzáállása csak növelte a tömeges csalódottságot és keserűséget az egészségügyi dolgozók körében. A rossz munkakörülmények és a nagy terhelés eltántorítja a szakmára újonnan jelentkezőket, például az orvosokat és az ápolókat, hogy a szerbiai egészségügyben maradjanak. Így hát a jövő szomorúan fest, és a kormánynak fel kell készülnie egy súlyos krízisre a közegészségügyben. A keserűséget csak fokozza az alacsony bérezés, hiszen Szerbiában az egészségügyi dolgozók még a szomszédos államokhoz képest is keveset keresnek. Ami azt illeti, harminc százalékkal kevesebbet visznek haza, mint kollégáik a délkelet-európai régióban.

„Most képzeljen el egy európai országot, amely nem hajlandó képzett szakembereket alkalmazni, még úgy sem, hogy tudja, szükség van rájuk a kórházi hálózat fenntartásához és fejlesztéséhez.”

A jogszabályokat nem ültetik át a gyakorlatba: míg néhányaknak nem veszik figyelembe a diplomáját, és ez csökkenti a juttatásaikat és bevételkiesést okoz, ápolók és technikusok számára elérhető a diplomavásárlás magániskolákban. Ahogy Panić felvázolta „a pszichológiai nyomásgyakorlás, a munkához jutási nehézségek vagy éppen az alkalmazásba kerülés utáni súlyos problémák, mint például a gyenge munkaszervezés, stabil állások hiánya és megnövekedett korrupció, mind hozzáadódik a gondok és a sérelmek listájához”.

Panić példaként hozza, hogy az egészségügyi dolgozók semmilyen garanciát nem kapnak arra, hogy a gépek, amelyekkel dolgoznak, rendesen működnek, és nem okoznak kárt másokban.

„Minden szerbiai aneszteziológus a munkahelyek nyolcvan százalékán úgy dolgozik, hogy közben ott lebeg a feje felett egy hároméves börtönbüntetés réme, mert olyan műszereket használ, amelyek nem rendelkeznek biztonsági tanúsítvánnyal.”

Szerbiában az egyik rendszerszintű probléma az egészségügy 2015-től kezdődő magánkézbe adásával függ össze. A javadalmazással, biztonsággal és munkaegészséggel kapcsolatos törvényeket nem alkalmazzák, pedig ezek a szakszervezet legalapvetőbb elvárásai. A jelek szerint a közegészségügyet szándékosan hagyják a levegőben lógni, és bizonyos érdekkörök ebből rövid távon profitálnak.

A munkaerő-toborzás keretei és mozgatói

A gazdagabb EU-s országok felé tervezett kivándorlással összehasonlítva a szerbiai egészségügyi dolgozók elvándorlása Kelet-Közép-Európa irányába nem jelentős. A szerbiai egészségügyben dolgozók esetében érvényben van egy államközi egyezmény Németországgal, és a szerződéses keretek jól kiépültek Svédországgal és Norvégiával. Hasonló megállapodások léteznek ugyanígy Szerbia és egyéb nyugat-európai országok között, például szállítmányozási dolgozók és mérnökök tekintetében. Alapesetben a munkavállalók számára állandó szerződést és a fogadó országba integráló programokat ajánlanak, amelyek a helyi ügyintézést és a nyelvtanulást is segítik.

A munkavállalók jellemzően nem egyedül, hanem egész családjukkal vándorolnak ki. Emiatt a nyugati országok felé vándorlás általában nem időszakos, hanem hosszú távú letelepedést eredményez. Mindeközben – ahogy egy szakszervezeti képviselőtől megtudtuk – Délkelet-Európában a szerbiai egészségügyi dolgozók ideiglenes munkákat találnak, jellemzően Horvátországban, Montenegróban vagy Észak-Macedóniában. Előfordul, hogy egy vezető orvos megszervez egy egész „brigádot”, és együtt dolgoznak külföldön körülbelül egy hétig.

Léteznek kifejezetten szerbiai egészségügyi szakemberek közvetítésére specializálódott fejvadász ügynökségek. Egyetlen különbség van a regisztrált és a nem regisztrált közvetítők között: míg a regisztrálatlan cégek mindenekelőtt a profitszerzést helyezik előtérbe, a regisztrált ügynökségek törvényes keretek között, minden érintett hasznára végzik tevékenységüket. Tipikus esetben egy egészségügyi dolgozónak nyelvi és szakmai vizsgákat kell tennie, hogy kivándorolhasson. Ahogy Mario Reljanović munkajogi szakértő elmagyarázta, a döntő különbség a jogszerűen és a kétes közvetítő cégek között az, hogy a törvényeket betartók százalékos részesedést kapnak minden egyes sikeres jelölt után, és az ügynökséggel itt véget is ért a szerződéses viszony. Ugyanakkor

a gyanús módszerekkel operáló cégek a munkáltatótól egyenesen maguknak utaltatják a munkavállaló fizetését, és a jelöltnek (vagy próbaidős alkalmazottnak) csak egy kisebb részt folyósítanak, úgy téve, mintha az ügynökség állná az összes nyelvleckét, a vizsgákat és az elszállásolást.

A szabályozatlan vagy csak gyengén szabályozott munkaerő-áramlásokkal kapcsolatos problémák régóta nyilvánvalóak. Számtalanszor előfordult, hogy a fejüket kivándorlásra adók hamis szerződéseket írtak alá, amelyek különösen veszélyesek, ha a pályázó nem olvassa el a tartalmukat.

Amennyiben egy reklám magas bérezést ígér, a háttérinformációkra jellemzően nem különösebben figyelnek oda, vagy legalábbis nem kérdezősködnek miattuk. Némely dolgozó végül olyan papírokat írt alá, amik homályos vagy egyenesen illegális tartalmú záradékokat vonultattak fel, és ez erős dolgozói függéshez vezetett. Sokfelől érkeztek ilyen problémás online hirdetések, és a munkafelügyelet igencsak túlterheltté vált.

Sajnálatos módon a munkafelügyeleti szervek csak a helyben regisztrált közvetítőkkel szemben tudnak fellépni, a külföldön regisztrált, például magyarországi vagy szlovákiai telefonszámokhoz rendelt hirdetőkkel szemben semmilyen hatáskörük nincs.

Végtelenül frusztráló, lehetetlen harcot kell vívniuk, ahogyan egyik beszélgetőpartnerünk elmondta. Ahogy egy hirdetést bezárnak, rögtön három másik nyílik meg helyette. A honlapokat, amelyeken szerepelnek (pl. a Jooble) nem regisztrálták Szerbiában, így a hatóságok nem férhettek hozzájuk.

A közvetítők jól helyezkedtek, hogy magukhoz vonzhassák a kétségbeesett és javarészt rosszul tájékozott dolgozókat. A hivatalos és informális közvetítőkön keresztül zajló munkaközvetítés jobbára sikeres volt, mivel sok ember akarta annyira elkeseredetten elhagyni Szerbiát, hogy még a leggyanúsabb elektronikus hirdetésekre is jelentkeztek, ha azok komolyabb jövedelmet ígértek.

Miloš Vučković, egy aktivista arról számolt be nekünk, hogy az EU-országokban munkát kereső dolgozók arra is hajlamosak voltak, hogy egy-egy távoli ismerős vagy rokon telefonhívása vagy ajánlása nyomán kezdjenek el érdeklődni. Mindazonáltal, a személyes kapcsolatok úgyszintén megbízhatatlannak bizonyultak, és a barátokról könnyen kiderülhetett, hogy valójában rosszakarók. A dolgozók általában hiányos tájékozottságát egy szakszervezetis is megerősítette, hozzátéve, hogy olyan forrásokból szerezték be pontatlan információikat, mint a szociális média vagy a bulvárlapok.

A szakértők arra is rámutattak, hogy a munkaerő-toborzás 2015 óta virágzik, főként ha az Kelet-Közép-Európa és az Unió országaiba irányul, és

soha nem volt még ilyen egyszerű munkásokat fogni Szerbiából.

A toborzás csatornáit képtelenség ellenőrizni, ahogy Mihail Arandarenko munkaerőpiaccal foglalkozó közgazdász is megfigyelte, és a toborzás könnyebb, ha a jogi szabályozás megengedő. Általánosságban véve elmondható, hogy a munkaerő-keresésre specializált szervezetek széles palettája megtalálható. Ide sorolhatók a diákszövetkezetek, regisztrált és nem regisztrált átmeneti- és állandó munkaközvetítők is. A fentiek közül a diákszövetkezetek nem jogosultak külföldre közvetíteni munkaerőt, és ugyanez vonatkozik a nem bejegyzett szervezetekre is.

A munkaerő-toborzók haszonleső módon az általuk küldött sikeres pályázók vagy a versenybe kerülők után járó százalékos jutalékra pályáznak. 2016 óta ez a mintázat különösen látványos, amikortól kezdve a jó társadalmi tőkével és hivatali (jogi) ismeretekkel rendelkező magyar és szlovák etnikumhoz tartozók úttörő szerepre tettek szert a munkaerő-kölcsönzésben Magyarország és Szlovákia rokon célországok irányában. Az általunk megkérdezett szakértők közül kettő a jelentős cseh közösségnek otthont adó kicsiny Bela Crkva települést is felhozta példaként.

Az etnikai kisebbségekhez tartozó vállalkozók jól fel voltak rá készülve, hogy kiaknázzák a kínálkozó lehetőségeket, és könnyedén meg tudták szervezni akár egy egész falu toborzását is.

Egy szerb állampolgárságú, szlovákul beszélő ügyvéd például rendelkezett politikai kapcsolatokkal és így tudott féllegálisan toborozni munkásokat, először közvetítőként, majd a saját regisztrált munkaerő-kölcsönző ügynökségén keresztül. Tizenhét (!) különböző ügynöksége működött, melyek mindegyike ugyanabba a kis irodába volt bejegyezve – ezek segítségével küldte (kezdetben) a szlovákul beszélő jelentkezőket Szlovákiába. Mivel a jogi környezet nem tiltja az ügynökségek, közvetítőcégek és diákszövetkezetek azonos címre való regisztrálását, mindezt zavartalanul tehette.

Látható hát a helyi politikai támogatásra épülő vállalkozói működésmód mintázata: a „kisebbségi vállalkozók” ismerték az adott kelet-közép-európai országok rendszereinek jellemzőit, és azzal is tisztában voltak, hogy a vajdasági munkásoknak Észak-Szerbiában milyenek a munkakörülményei és motivációi, valamint fontosabb szempontként, milyen hozzávetőleges bérezésük van.

Mindezek ellenére, 2016-tól kezdődően a munkaerő-kölcsönző ügynökségek voltak a legfontosabb szereplői a stabil nemzeteken átnyúló munkaerő-toborzásnak Szerbiában. Ezek az ügynökségek gyakran mind a fogadó, mind a kibocsátó országot behatóan ismerték. Nem meglepő hát, ha a példák között találunk a magyar határhoz közeli, tehát jelentős magyarul beszélő lakossággal rendelkező területen olyan ügynökségeket, amelyek magyarországi cégeknek közvetítenek, elsősorban a gépjárműipar számára, vagy a szlovák kulturális csomópontnak számító Bački Petrovacban olyanokat, amelyek elsősorban a szlovák elektronikai és gépjárműipari cégeknek szállítanak dolgozókat.

Az ilyen munkaerő-kölcsönző ügynökségek élvezik a helyi önkormányzatok és foglalkoztatási irodák közvetett támogatását is. Például ahhoz is hozzájárulást nyertek, hogy nyilvános bemutatókat szervezzenek önkormányzati épületekbe, és a helyi foglalkoztatási irodák falain hirdetéseket helyezzenek el, így serkentve a közérdeklődést a munkalehetőségek iránt, miközben a vállalkozásukba vetett bizalmat is tudták erősíteni. Juraj Marušiak és Sanja Zlatanović kulturális antropológusok, akik nyomon követték a Szlovákiába és Magyarországra közvetített munkások eseteit, megerősítették, hogy a munkaerő-kölcsönző ügynökség az első és legfontosabb kapocs Szerbia és Szlovákia között, főként olyan emberek számára, akik soha nem jártak még a célországban, és nem beszélik annak nyelvét.

Az ideiglenes munkaerő-kölcsönző cégen keresztül szerzett állás nagyon nagy rugalmassággal, de kölcsönös bizonytalansággal is jár:

egy ilyen cég bármikor, indoklás nélkül kirúghat munkavállalókat. Ugyanakkor ez visszafelé is igaz: egy ingázó munkás arról beszélt nekünk, hogy a munkavállalók aktívan kutatják mindig a jobb munkalehetőséget, és ritkán terveznek egy munkahelyen maradni vagy állandó foglalkoztatást keresni. A magyar és szlovák gyáraknál, főként a gépjárműiparban, bizonyos sorokon kizárólag vagy többnyire külföldi, szerbiai vagy ukrajnai munkavállalókat alkalmaznak, néha külön, az anyanyelvükön beszélő felettes irányítása alatt.

A dolgozók kiküldetése is egyre nagyobb teret nyer. A Szerbiából való kiküldetés népszerű lehetőség a foglalkoztatók vagy vállalkozók körében, mivel szabályozása elég laza lett: nincs kötelező bejegyeztetési eljárás a Munkaügyi Minisztériumnál azon foglalkoztatók számára, akik kiküldetésre küldik dolgozóikat.

Az első regisztrált kiküldetésre 2015-ben került sor, miután törvénytelenségek közepette privatizálták a híres gošai acélművet, amelynek saját képző- és oktatóhelye volt. Az új tulajdonos a munkásokat – főként szakképzett hegesztőket – Szlovákiába irányította, potom bérekért. A megállapodás arról szólt, hogy megkapják a szerbiai minimálbér összegét, azon felül pedig pluszpénzt borítékokban, hogy elkerüljék a nyugdíj-, adó- és biztosítási járulékok megfizetését. Néhány évvel később egy Szerbiában regisztrált szerb cég (egy elektronikai gyártó, de minden tényleges gyártási tevékenység nélkül) dolgozókat kezdett kiküldeni Szlovákiába. Ehhez hasonlóan, egy csak postacímmel rendelkező „fagylaltgyártó” Csehországba vezényelte ki az alkalmazottakat.

A kiküldetések vegyes formái is előfordulnak. Egy szerbiai nemzetközi cég például úgy keresett munkaerőt, hogy egy másik kelet-közép-európai országban alkalmazza őket. Egy általunk megkérdezett munkás arról beszélt, hogy a cég a telephelyen hirdetett állásokat, és kifejezetten olyan alkalmazottakat céloztak meg, akik EU-s állampolgárok is, vagy hosszabb ideig tartózkodhatnak uniós országokban, mint például a szlovák diaszpóra tagjai, akik Szlovákiában is időznek néha. Az általuk vállalt munkák rendkívül megterhelőek. A Volkswagen egyik alvállalkozójánál a teljes pozsonyi logisztikát egy szerbiai brigád intézte. Nemcsak a fizikai, de a szervezeti és adminisztratív munkákat is a Szerbiából érkező munkavállalók végezték, akik közül többen szlovákul beszéltek. A helyieknek nem kellettek ezek a munkák, vagy legalábbis gyorsan felmondtak, miután világossá vált, mennyire magas a munkaterhelés.

Egy másik eset, amelyben kiküldetésre került sor, 2022-ben történt a korábban virágzó iparvárosban, Kragujevacban, amely a korábbi jugoszláv autógyártó, a Fiat cég által később felvásárolt Zastava székhelye volt. A gyárban folyamatosak voltak a különböző gyártási problémák, és gyakran fenyegette a bezárás réme. Egy általunk megkérdezett szakszervezetis szerint mivel a Fiat nem termelt jól, és meg akart szabadulni munkásaitól, felajánlotta nekik, hogy havi 850 euró bérért, körülbelül a szlovák minimálbérért a Fiat egyik alvállalkozójánál helyezkedjenek el Szlovákiában – az utazási vagy szállásköltségeket a cég nem állta volna. Egy helyi szerbiai szakszervezet kinyomozta, hogy a gépjárműalkatrész-beszállítással foglalkozó szlovákiai cég a Trnavában található öt gyár közül a legrosszabb feltételekkel alkalmazta az embereket, és emiatt állandó munkaerőhiánnyal küzdött, mivel a helyiek nem akartak ott dolgozni. Kezdetben csak néhány munkás fogadta el az ajánlatot, de őket követhették még többen a sikertelen demonstráció és sztrájk után.

Mit tehetnek a vendégmunkások, aktivisták és szervezetek, hogy javítsanak a helyzeten?

Szerbia társadalmi és gazdasági körülményei a kivándorlás elkeseredett formáit hozzák létre. Ez fokozottan igaz a sérülékeny, alacsony bérből élő lakosság kivándorlására. A szűkös választék és javarészt rossz minőségű munkalehetőségek mellett, a kivándorlás fő oka a szerbiai gazdasági és újraelosztási rendszer okozta társadalmi különbségekben rejlik. A határozottan megfogalmazott állításokkal és a középosztályi képzelgésekkel szemben a külföldön dolgozók alkalmazkodnak a szembejövő munkalehetőségekhez, csakúgy mint a munkaközvetítéssel foglalkozó ágazatok.

Egy teljes rendszer és infrastruktúra jelent meg a semmiből, ami az időszakos dolgozói migrációra épül.

Viszont ennek megvannak a maga kockázatai is. A szerbiai vendégmunkások a sérülékeny helyzetben lévők kizsákmányolására hajtó szereplők célpontjai. Röviden, egy átlagos vendégmunkás könnyedén elfogad egy magas bérezéssel járó munkát, anélkül hogy tájékozódna arról, hogy milyenek a(z előírt) munkakörülmények, vagy a társadalombiztosítás meg lesz-e oldva. A Szerbiában működő felelős szervek alig fordítanak bármi figyelmet ezekre a mozgásokra, és nagyon kevés intézkedés van, amely megakadályozná az ilyen mobilitásból fakadó súlyos kizsákmányolást. Ez a hozzáállás valószínűtlen, hogy a közeljövőben változni fog, s így nyomást kell gyakorolnunk a középtávú változásért.

Miközben a transznacionális munkaerő-vándorlás emelkedőben van, egyre nagyobb a szükség a bevándorló vagy országok közt ingázó munkavállalók közösségeinek támogatására és fejlesztésére. A kézenfekvő lépés az lenne, ha rendszeres információáramlást biztosítanának minden közvetlenül, illetve potenciális érintett között, és oktatási, képzési és önsegítő köröket szerveznének. Egy ilyetén infrastruktúra és szolgáltatások megszervezése során a szakszervezetek és civil szervezetek kihasználhatnák versenyelőnyeiket és szervezeti tudásukat. Ez segítene nekik abban is, hogy láthatóvá tegyék építő szerepüket, és feléleszthetnék a nemzetközi szolidaritás szellemét nemcsak Szerbiában, de egész Délkelet- és Közép-Kelet-Európában is.