Nem írom, hogy Gazsi, annak ellenére sem, hogy tényleg barátok voltunk.

Az ő mozgalmi, közéleti neve a monogramja lett, ő volt TGM.

Az élet pár útkereszteződésében találkoztunk, ittunk néhány pohár bort együtt, beszélgettünk is örömökről, de inkább gondokról bajokról, néhányszor a dicső és a dicstelen múltról is. Aztán vagy szűk tíz éve már lényegében csak az internet maradt. Időnként rám írt, időnként én jelentkeztem néhány sorral.

Persze mindennek ellenére nem áltatom magam azzal, hogy olyan közeli barátok lettünk volna, amire hivatkozni lehet egy ilyen megemlékezésben. Elvtársak sokkal inkább voltunk a szó legklasszikusabb értelmében. Egymás mellett álltunk TGM utolsó politikai szerepvállalásakor, a Zöld Baloldal nevű formációban. Ő adott egy esélyt a történelemnek, de sem ő pártelnökként, sem a pártja nem érdekelt senkit, a kezdeményezés gyorsan kimúlt,  érdemi nyom nélkül. Ennek már tucatnyi esztendeje, de az elvtársi viszony megmaradt.

Én kétségbeesetten próbálkoztam politikai formát adni az eszmének, persze nem sikerült, ő pedig visszatért oda, ahol mindig is volt: az értelmiségi megmondóember szerepkörbe, amit meghagyott neki mozgástérnek a gyarló és sivár magyar közélet. Ha hívtuk, jött, közösen álltunk ki ügyek mellett, de a rövid ideig tartó, relatíven intenzív politikai kapcsolatunk lényegében megszűnt. Én hirtelen természetű és gyakran indulatos voltam, ellenséggel és baráttal egyaránt türelmetlen, ő bölcs emberként kerülte a fölösleges konfrontációt, méltóságteljesen tartotta magát távol attól a (baloldali) közélettől, ami idehaza az elmúlt 10 évben minden korábbinál sivárabb, provinciálisabb lett.

Kimúlt szinte minden, eltűntek szellemi műhelyek. Csak ideszúrt példaként, a minap a Népszabadság egykori kiváló újságírójával találkoztam, aki postai levélkihordóként dolgozik napjainkban. TGM-nek is filléres gondjai voltak, számlákat tologatott, barátoknak szórakozottan panaszkodott, hogy bizony osztozik a szegények sorsában, ezt hozta az élet, tudomásul vette. Mert egyébként volt neki jól védett magánélete is, idősebb és fiatalabb gyermekek, nyugdíjasként szaladás az iskolába délután lányáért.

Utolsó erdélyi baloldali értelmiségi volt talán, a szeretett „Kolozsváros” örökös polgára. Olyan közegből jött, ahol még természetes volt a jó értelemben vett polgári miliő: a cigarettázás –  esetében szivarozás -,  erős kávé, sör – esetében inkább jófajta bor – melletti hosszas diskurálás. Innen hozta a szinte csak rá jellemző entellektüel igényességet és az ezzel együttjáró kritikus szemléletet az élet kisebb és nagyobb dolgai esetében egyaránt.

TGM számára az értelmiségi etalon saját anyja lett, a markáns személyiségű kommunista nő, aki olyan igazságszerető és egyenes szellemi utat mutatott számára, amiről letérni nem tudott soha. Ma már szinte semmit sem tudunk arról az erdélyi (magyar) munkásmozgalomról, amelyben szüleinek köszönhetően ő is szocializálódott.

Ismeri bárki a kommunista és székely Salamon Ernő költőt, aki munkaszolgálatosként tarkólövéssel végezte egy végtelen orosz hómezőn? Emlékszik itt valaki még a román kommunista elitben meghatározó pozíciót elfoglaló és ott a magyarok érdekeit politikai kiközösítéséig védő Fazekas Jánosra, akinek egy egész magyar megyét (Kovászna) köszönhet az erdélyi magyarság?

Ha tudnánk minderről valamit, akkor szellemileg többet látnánk és értenénk TGM-ből is, mert ő nem volt más, mint büszke örököse mindennek. Mára azonban az egészet elnyelte a múlt köde, a jobboldal által újraírt és liberálisok által elfogadott antikommunista történelemben nyoma sem maradhatott.

A baloldal egyik legnagyobb hibája saját örökségének elhanyagolása, az eltűrése annak, hogy nemcsak a jobboldali, de a liberális progresszió is kitagadja a magyar történelemből a munkásmozgalmi múltat. Ezen a területen TGM is fájdalmasan keveset tudott csak tenni, mert ilyen jellegű gondolataira szinte senki sem figyelt. Sokan mondják, hogy kommunista volt, de ebből szinte semmit sem láttunk, mert idehaza figyelmet lényegében csak aktuálpolitikai megnyilatkozásai kaptak.

TGM talán az utolsó volt, akire közülünk még figyeltek, akit ismertek. Emiatt is elvtársunk óriási vesztesége annak a magyar munkásmozgalomnak, benne az erdélyi, a felvidéki, sőt, az amerikai és kanadai mozgalomnak is, mely bő 150 éves múltra tekint vissza. Mindenkoron voltak saját lapok, civil és érdekvédelmi közösségek, pártok és olyan értelmiségiek, akik meghatározó szereplői lettek a magyar társadalomnak. Táncsics, Frankel, Garami, Kunfi, Mónus, Kéthly, Gárdos vagy Justus és szándékosan utolsónak hagyva, a legnagyobb: Lukács.

Ez a mély történelmi gyökerekkel bíró mozgalom másfélszáz esztendősen TGM-mel együtt haldokolt, és kritikusan nézve a jelen állapotokat, semmi sem vall arra, hogy túléli őt. Nincs napilapunk, elmaradnak a szellemi viták , a munkásmozgalmi gyökerű pártok lényegében eltűntek. A magyar társadalom nagyobb része azt se tudja, hogy a szocialista pártnak egy munkásból lett politikus, Komjáthi Imre a társelnöke. A szakszervezetek elvesztették baloldali karakterüket, az utolsó jelentősebb baloldali érdekvédelmi vezető, Kordás László ma egy demagóg neoliberális antikommunista párt országgyűlési képviselője.

Ideológiai területen is óriási a veszteség. TGM volt az utolsó nemzetközileg is elismert gondolkodója mozgalmunknak. Velünk van ugyan Krausz Tamás, Kiss Viktor, Artner Annamária, Szalai Erzsébet, Szigeti Péter, Farkas Péter, Böröcz József, a fiatalabbak közül Gagyi Ágnes, Pogátsa Zoltán, Konok Péter vagy Scheiring Gábor, de egyiküknek sem adatik meg az, hogy nevük hallatára Berlinben, Londonban, Párizsban vagy Moszkvában felkapják a fejüket a hallani és megérteni vágyó emberek. Sőt, ezek az emberek a hazai közvéleményben is csak korlátozott jelenléttel bírnak. Figyelmet akkor kapnak csupán, ha szakterületükön bírálják Orbán Viktor rendszerét vagy akkor, ha szellemes poénokkal teszik ugyanezt. Persze ez nem az ő hibájuk.

TGM azért is lehetett sikeres politikai gondolkodó és közszereplő, mert ő egy jó korban született zseni volt. Ott volt a rendszerváltást megelőző és követő időkben az első vonalban, tagja lehetett az új szellemi, majd később a politikai elitnek. Egész életre szóló tekintélyt harcolt ki magának, ami akkor is megmaradt, amikor szembehelyezkedett korábbi önmagával, egykori politikai közösségével és utat talált magának a rendszerváltás után szemétre hajított marximushoz.

Nem váltotta anyagi javakra a megszerzett elitpozíciót, nem költözött budai villába, nélkülözéstől sem mentes élethelyzetbe került. Kommunistaként mindenkor fiatal és rendszerkritikus értelmiségiek vették körül, akiknek magyarázta a világot és benne Magyarországot. Talán egyedüli volt, aki

bátran rámutatott, hogy nem a magyar nép miatt fordult rosszra és aztán még rosszabbra közös sorsunk, pontosan látta és láttatta, hogy ez bizony ez a rendszerváltó elit bűne.

A baloldali és liberális oldal „nyomorúsága” pedig azoké az embereké, akik elfelejtették megszólítani és mozgósítani a progresszió ügye mellett az ország dolgozó többségét, hagyták, hogy egy jól szervezett, demagóg politikusi kör lenyúlja Magyarországot.

Ha TGM sorsát közös múltunk folyamával vetjük össze, akkor meg kell állapítanunk, hogy TGM sorsa klasszikus magyar munkásmozgalmi sors lett. Nélkülözésekkel és üldöztetésekkel teli élet, és a halál se lett kegyes hozzá. Kunfi önkezével vetett véget életének, Mónust a nyilasok lőtték a Dunába, Justust saját elvtársai küldték a börtönbe, hogy ott a Mussolini pribékjei által meggyötört Gramscihoz hasonlóan élő halottá legyen. TGM-et Garamihoz hasonlóan a gyilkos kór emésztette el egy megemészthetetlenül borús kor hajnalán. Ő 1935-ben ment, látva a második világháború poklába menetelő kapitalista világot, TGM pedig akkor, amikor egymásnak feszülnek a demagóg kapitalista diktatúrák és a színesnek álcázott kapitalista demokráciák, amikor milliárdnyi ember nyomorog, a javakat mégis fegyverekre és bombákra herdálják el.

Sokat temetünk mostanában nagy embereket, sokuk életútját kritizálhatjuk, mégis közel álltak hozzánk, a magyar munkásmozgalomhoz. Elment Mészáros István, Heller Ágnes, Vitányi Iván, Moldova György, Kertész Ákos és most TGM is. Nehéz sorsot hagytak ránk, világunkat újra egymásra acsarkodó, az emberiség jólétét, biztonságát fenyegető imperialista birodalmak fenyegetik új világháborús légkört teremtve. Alig több mint száz évvel ezelőtt a baloldal eleget tudott tenni történelmi feladatának, és kiutat mutatott a jelenlegihez hasonló zsákutcás helyzetből. Amit akkor Luxemburg, Liebknecht, Lenin, Trockij és a nemzetközi munkásmozgalom meg tudott tenni, azt ma is meg kell tennie valakiknek.

Elment, aki készen elénk rakta a szavakat, immár ránk maradt az óriási feladat, hogy megértsük, mi miért történt, mi várható, és a legfőbb: folytatva TGM munkásságát, mozgósítani kell az emberiséget és benne a magyar népet egy humánusabb, élhetőbb történelmi alternatíva mellett. Kell legyen alternatívája bolygónk és az emberiség kapitalista elpusztításának.

Egy ember meghalt, de az eszme él tovább!