Oroszország 2022. február 24-én indított teljes körű ukrajnai inváziója váratlanul érte a legtöbb ukrán állampolgárt. Sokan egyfajta félreértésnek vélték a dolgot, amely a politikai vezetők közti tárgyalások nyomán néhány nap, esetleg néhány hét alatt rendeződhet. Az otthonukból elmenekülők gyakran azzal a szándékkal indultak el, hogy „kivárják, amíg helyreáll a nyugalom”, és nagyon kevés ukrán gondolta, hogy a háború egy évig is eltarthat. Azok közül, akik elhagyták Ukrajnát, a legtöbben néhány hét várakozás után hozták meg ezt a döntést.^[1]

Bár a tárgyalások sikertelennek bizonyultak, és a háború folytatódott, a külföldre menekült ukránok nagy számban kezdtek hazatérni májusra – mikoris az orosz csapatok elkezdtek visszavonulni Kijevből és Ukrajna északi területeiről. Ukrajna Állami Határőrizeti Szolgálatának jelentései szerint az Ukrajnába belépők száma májustól kezdte meghaladni az országból kilépőkét. De vajon kik siettek vissza az országba már áprilisban, májusban? Kik haboztak? Vajon a migránsok és menekültek új hulláma indul útnak ezen a télen, miután Oroszország elkezdte támadni a polgári villamosenergia-infrastruktúrát?

Ebben a cikkben amellett érvelek, hogy a háború várható időtartama kulcsfontosságú az ukrán menekültek EU-beli migrációs mintáinak megállapításához, ahogy a migránsok és menekültek eltérő útvonalainak meghatározásához is. A klasszikus migrációs elméletek, amelyek az otthoni és a befogadóországokbeli „toló és húzó” tényezőket mérlegelik, természetesen továbbra is relevánsak. Ugyanakkor az időtényezőt is bele kell szőni ebbe a narratívába – különösen az EU-ban „ideiglenes védelmi státusszal” rendelkező ukrán migránsok esetében, akik nagyobb eséllyel térnek haza „mihelyt a háború véget ér”, mint a menekült státuszúak, akik vélhetően hosszabb távon szakítanak háború sújtotta hazájukkal.

Az ukrán menekültek reményei és várakozásai 2022 tavasza és ősze között

A menekültek kb. kétharmada március végéig hagyta el Ukrajnát, április végéig pedig összesen 84%-uk – vagyis mindössze 16%-uk távozott májusban vagy később.^[2] A Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet (KIIS) által májusban meginterjúvoltak csaknem fele vélte úgy, hogy a háború a következő hat hónap folyamán véget ér; 38%-uk nem tudott állást foglalni, és mindössze 18%-uk érezte úgy, hogy a háború jobban elhúzódik: 11% szerint 6–12 hónapig, 7% szerint pedig egy évnél is tovább.

Szeptemberre a háború gyors befejezésének bizonyossága lassan szertefoszlott. Az ukránok túlnyomó többsége továbbra is hitt Ukrajna végső győzelmében, és abban, hogy Ukrajnára az EU tagjaként virágzó jövő vár. A 2022. szeptember 7. és 13. között végzett felmérésében a KIIS azt kérdezte, hogy a válaszadók mérlegelnék-e az EU-ba vagy az USA-ba történő kivándorlás lehetőségét, ha feltétel nélküli állampolgársági jogokat kínálnának nekik. A 2020-as felméréshez képest a pozitív választ adók aránya a negyedére, 28%-ról 7%-ra csökkent.^[3] (Ha figyelembe vesszük, hogy azoknak egy része, akik pozitívan reagáltak volna, az orosz invázió kezdete óta már elment, akkor a részarány a KIIS szerint a 2020-as mutató egynegyede helyett annak felére mérséklődik – vagyis a csökkenés továbbra is nagyon jelentős marad.)

Az InfoSapiens által augusztus 12. és 18. között végzett omnibusz felmérés szerint növekedett azoknak az aránya, akik büszkék az ukránságukra (98%, szemben a 2002-ben mért 41%-kal és a 2020-ban mért 69%-kal). A felmérés szerint a megkérdezettek túlnyomó többsége, 95%-a optimista Ukrajna jövőjét illetően, 92%-uk pedig optimista saját jövőjét illetően Ukrajnában. Azoknak a százalékaránya, akik nem fogadnák el Ukrajna területi veszteségeit a béke nevében, magas maradt, sőt, még néhány százalékponttal nőtt is: a májusi 84%-ról szeptemberre 87%-ra emelkedett. A válaszadók túlnyomó többsége, 86%-a úgy érezte, hogy Ukrajnának továbbra is ellen kell állnia, még akkor is, ha 2022 októberében masszív orosz terrorista támadások érnék a villamosenergia-hálózatot, amelyek a teljes áramkimaradás, valamint a teljes villamosenergia-hálózat, a fűtési és a csatornázási hálózat összeomlásának súlyos kockázatával járnának.

Sokkal kevesebb reményt fűztek a válaszadók a háború várható időtartamához: a fent említett KIIS-felmérésben a szeptemberben megkérdezettek körében 28%-ra esett vissza azoknak az aránya, akik szerint a háború hat hónapon belül véget ér, míg a hosszabb időtartamra számítók részaránya majdnem kétszeresére, 34%-ra emelkedett: 16% szerint 6–12 hónapig, további 18% szerint pedig 1 évnél tovább is elhúzódik a háború.

A villamosenergia-hálózat ellen októberben megindított orosz támadások nyomán az ukrán menekültek új tömegei érkezhetnek az EU-ba. A szomszédos országokban ukrán menekültekkel foglalkozó civilszervezetek esetenként tízszeres növekedésről számoltak be október végéig, például a záhonyi határátkelőn jelenleg napi 300–500 új belépőt regisztrálnak, szemben a nyári hónapokban tapasztalt nem egészen ötvennel. Több magas rangú ukrán kormánytisztviselő is arra buzdította azokat az ukránokat, akiknek módjukban áll télen külföldre menni, hogy menjenek – azokat pedig, akik jelenleg is külföldön vannak, arra, hogy 2023 tavaszáig halasszák el hazatérésüket.

A migráció „toló és húzó” tényezői

Annak a 4,5 millió ukrán menekültnek, aki ideiglenes védelmi státuszt kapott az EU-ban, több mint 80 százaléka nő, és kétharmaduknak van gyermeke.^[4] Ugyanakkor az Ukrajnába visszatérő ukránok közül mindössze egyharmaduk gyerekes (az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, az UNHCR által április 3. és 27. között, az Ukrajnába visszatérők körében, az országhatáron végzett kutatás szerint). Ez megfelel a várakozásnak:

a gyermekes anyák inkább vonakodnak visszatérni Ukrajnába, amíg a háború tart, mivel féltik gyermekeik biztonságát. A fiatalabb egyedülállók, akik úgy érzik, képesek lesznek alkalmazkodni az új háborús valósághoz, valamint az idősek, akik nehezen boldogulnak külföldön, és akiknek hiányzik az otthonuk, nagyobb valószínűséggel térnek vissza ebben a szakaszban.

A Razumkov Központ tavasszal végzett kutatása szerint a migránsok 79%-a haza akart térni „mihelyt a háború véget ér”. Ugyanakkor a Work.ua felmérése szerint az ukrán menekültek 59%-a már nekiállt munkát keresni az ideiglenes védelmi státusz birtokában. Természetesen ez utóbbi számadat utalhat a befogadóországokban kapott elégtelen támogatásra is, és nem feltétlenül azt jelenti, hogy az ukrán menekültek tovább akarnának maradni – azonban ez az 59%, legalábbis rövid távon, az integrációt választotta a hazatérés helyett. A KIIS által az ukrajnai Társadalmi és Gazdasági Kutatóközpont (Center for Social and Economic Research, CASE) számára május 3. és 18. között végzett felmérés szerint az ukránok 42,9%-a Ukrajnában képzeli el gyermekei jövőjét a háború elhúzódása esetén. Amennyiben a közeljövőben tűzszünet és békeszerződés aláírására kerül sor, ez a szám 54,7%-ra nő. Ebben a felmérésben a nők nagyobb biztonsági igényeket támasztottak, mint a férfiak.

Az anyákat nyilvánvalóan nem csak a bombázások aggasztják, hanem az is, hogy újranyitnak-e az iskolák és az óvodák, és hogy a gyermekeknek „normális gyerekkoruk” lehet-e. Mivel a nők erőteljesebben vesznek részt a reproduktív munkában, jobban tisztában vannak vele, hogy mi mindenre van szükség ahhoz, hogy gyereket nevelhessenek: iskolákra, üzletekre, gyógyszertárakra, klinikákra, wifi-kapcsolatra, megszakítás nélkül működő víz-, és villlamosenergia-ellátásra…

Júniusban felmérést készítettünk a lányom Kijev központjában működő általános iskolájában. A válaszadó szülők kétharmada úgy nyilatkozott, hogy szeptember 1-jén gyermeke ugyanitt tervezi folytatni tanulmányait. Ennek eredményeképpen azonban a húszfős osztályból egyetlen tanuló jár be az iskolába, hárman online vesznek részt az órákon Ukrajna más részeiből, a többiek pedig jelenleg külföldön tartózkodnak. Voltak, akiket Oroszország augusztusi nukleáris terrorcselekményei riasztottak el, másokat az a hosszú lista, amely részletezte, hogy mi mindent kell a vészhelyzeti hátizsákba csomagolni arra az esetre, ha a gyermek három napig az iskola pincéjébe kényszerülne a bombázások nyomán.

Ugyanakkor a gyermekgondozás biztosításának nehézségei és a családi támogatás hiánya a család szétválása esetén arra késztetheti a nőket, hogy visszatérjenek – még olyan körülmények közé is, amelyeket nem éreznek biztonságosnak.

Idősebb gyermekek és fiatalok esetében az a lehetőség is felmerül, hogy az anya visszatér, miközben a gyermek az EU-ban marad. Számos bentlakásos iskola kínál éjjel-nappali felügyeletet ukrán fiatalok számára, és ebben a tanévben olyan bentlakásos magániskolák is nyíltak, amelyek kifejezetten ukrán menekült gyermekeket fogadnak.

Májusban az UNHCR Kárpátalja régió határán végzett felmérést, amelyben hazatérésük okáról kérdezték az ukrán menekülteket. Egyharmaduk a családegyesítést jelölte meg fő okként, további egyharmaduk pedig a biztonságérzetet a célterületen (különösen az északi régiókban és Kijevben). Ezeket a válaszokat „hazahúzó” tényezőkként sorolhatjuk be.

Emellett – bár kisebb arányban – „az EU-ból kifelé toló” tényezőket is említettek: a lakhatás hiányát / a lakáskeresés nehézségeit a befogadóországban (5%), illetve a munkavállalási lehetőségek hiányát a befogadóországban (a Kijevbe visszatérők körében 5% jelölte meg ezt az okot; sokaknak Kijev még a háború folyamán is jobb munkakörülményeket tudott kínálni, mint az uniós országok). Ezeknek a tényezőknek a szerepe idővel fokozódhat. Egyrészt az emberek rövid távon hajlandók lehetnek elfogadni a nem megfelelő életkörülményeket a befogadóközpontokban, hosszú távon azonban kevésbé. Másrészt az ukrán menekülteknek az első hetekben, hónapokban nyújtott szociális juttatásokat azóta drasztikusan csökkentették, így teljes munkaidős foglalkoztatás nélkül nehezebb megélni.

Például Franciaország, az egyik legnagyvonalúbb ország, kezdetben havonta felnőttenként 420 eurónyi szociális juttatást, ingyenes vasúti közlekedést és ingyenes szállodai elszállásolást kínált – május elején azonban megszüntette az ingyenes közlekedés lehetőségét, és elkezdte áthelyezni a szállodákban lakókat, három alternatív lakhatási lehetőséget kínálva nekik. A felkínált lehetőségek gyakran távoli, falusi területeken voltak, és a harmadik elutasított ajánlat után az érintettek nem kaptak újabb ajánlatot. Októberben a szociális juttatások kifizetését a felére csökkentették, és a második felét csak azok kaphatták meg, akik igazolni tudták, hogy lakbért fizetnek. Franciaország emellett 6 hónapra korlátozza az ideiglenes védelmi státuszt igazoló dokumentumok érvényességét, így az első hullámban érkezett ukrán menekülteknek már szeptemberben meg kellett újítaniuk státuszukat.

A migráció társadalmi osztálydimenziója

Az efféle változásoknak legalább két azonnali hatása van.

Először is megszűrik, „kívánatosabbakra” és „kevésbé kívánatosakra” osztják az ukrán menekülteket: tovább integrálják azokat, akiknek sikerült munkát vállalniuk és lakhatást találniuk, mindenki másnak viszont korlátozzák a szociális juttatásait, így egyeseket hazatérésre kényszerítenek. Másodszor: nehezebb körülményeket teremtenek az újonnan érkező menekültek számára – akik gyakran sérülékenyebb alkategóriába tartoznak, mint az első hullámban érkezettek.

A kutatások szerint elsőként azok hagyták el az országot, akik jobb gazdasági helyzetben voltak, továbbá nagyobb társadalmi és kulturális tőkével rendelkeztek, így könnyebben fontolóra vették a külföldre költözést. A migránsok első hullámában érkezők nagyobb valószínűséggel tudták személyes megtakarításaikból fedezni az alapvető szükségleteiket, miközben ideiglenes védelmi státuszuk igénylésének elbírálására vártak.

Egy 34 145 ukrán menekült bevonásával készített UNHCR-felmérés szerint 12%-uknak voltak rokonaik a befogadóországokban, és 56%-uknak már sikerült magánbérleményt találnia (jóllehet 29%-uk továbbra is befogadóközpontokban volt a felmérés készítésekor – és ez az arány az újonnan érkezett menekültek körében még magasabb). Nagyobb valószínűséggel voltak saját járműveik (így a háború első napjaiban el tudták hagyni az országot), korábbi (személyes vagy szakmai) kapcsolataik a befogadóországokban, idegennyelv-ismeretük, felsőfokú képzettségük stb. A Razumkov Központ felmérése szerint nagyobb arányban voltak jelen a menedzserek (részarányuk 14%, ezzel szemben a teljes ukrán népesség körében 1,5%), a magánvállalkozók (részarányuk 14%, ezzel szemben a teljes ukrán népesség körében 4%); 12% szakmunkásként jelölte meg magát, további 11% pedig háziasszonyként. Ennélfogva azok, aki elhagyták Ukrajnát, gyakran magasabb társadalmi-gazdasági státuszúak, mint azok, akik maradtak.

Ezenkívül nagyobb valószínűséggel származnak városi területekről (a Razumkov-felmérésben tízből kilenc válaszadó), és rendelkeznek felsőfokú végzettséggel (86%-uk rendelkezik felsőfokú végzettséggel vagy éppen felsőfokú tanulmányokat folytat). Azokat, akik később döntöttek úgy, hogy távoznak, nagyobb valószínűséggel a romló biztonsági helyzet, az otthonuk elvesztése vagy megrongálódása, valamint egyéb „Ukrajnából kifelé toló” tényezők kényszerítették erre, míg az „EU-ba húzó tényezők” kevésbé jelentős szerepet játszottak.

A biztonsággal kapcsolatos aggodalom tekinthető a legfőbb „Ukrajnából kifelé toló” tényezőnek, míg az életszínvonal (ideiglenes védelmi státusz és egyéb előnyök) a legfőbb „EU-ba húzó” tényezőnek. Azonban a fordított irányú dinamika is működik: a javuló otthoni biztonságérzet „Ukrajnába húzó” tényező, a megfelelő életszínvonal biztosításának nehézsége pedig „az EU-ból kifelé toló”/ Ukrajnába való visszatérést motiváló tényező lehet.

„Az EU-ba húzó tényezők” dominánsak lehetnek a sérülékenyebb, különleges támogatást igénylő csoportok esetében, hiszen az EU jobb egészségügyi ellátással, illetve a speciális szükségletű gyermekekkel foglalkozó létesítményekkel rendelkezik, továbbá jobb ellátást nyújt a krónikus és életveszélyes betegségekben, például rákban szenvedőknek. Az „EU-ba húzó tényezők” dominánsak lehetnek az olyan fiatalok számára is, akiknek nincs saját családjuk, és akiknek nem kell állandóan gondoskodniuk családtagjaikról Ukrajnában (egyetemi hallgatók, egyedülállók). Ők az Ukrajnában maradt családtagok gazdasági támogatását értékes hozzájárulásnak és az EU-ban maradás indokának tekintik („nem lehetek a szüleimmel, de tudok nekik pénzt küldeni, és így segíteni tudom őket”).

Továbbá a maradás melletti döntés határozottabb, ha a család egysége nem bomlott meg – például amikor az apa csatlakozni tudott a feleségéhez és a gyermekeihez az EU-ban (erre legalább 3 gyermek, illetve fogyatékkal élő gyermekek esetében van mód, vagy ha az apa már február 24. előtt elhagyta az országot), vagy olyankor, amikor a nagyszülők a gyermekeikkel együtt tudtak letelepedni, hogy segítsenek a háztartási és gyermekgondozási feladatokban.

Az „Ukrajnába visszatoló tényezők” viszont gyakran kapcsolódnak az első negatív tapasztalatokhoz: a bürokrácia túl lassú, nehéz munkát, lakhatást találni, nehéz biztosítani a gyermekgondozást. A munkakeresés nehézségeit egyrészt a munkavállalás akadályai jelentik: a helyi nyelvek ismeretének hiánya, a készségek/végzettség igazolásának szükségessége, a „megalázó” ajánlatok (pl. a városi középosztálybeli migránsok számára a mezőgazdasági munka) elfogadhatatlansága – másrészt egyes esetekben a jobb foglalkoztatási kilátások Ukrajnában. A Razumkov Központ ukrajnai menekültek körében végzett felmérésének eredményei szerint például közel 60%-uknak csak élelmiszerre és alapvető, olcsó ruházati és lakhatási cikkekre van elegendő forrása, további 12%-uk pedig alig tud megélni – ezzel szemben ugyanezek a százalékarányok Ukrajnában 11%, illetve 2%. A megkérdezettek 42%-ának gondot jelentett a munkahelykeresés, 32%-uknak pedig a lakásbérlet – további 21,5%-uk számára semmilyen módon nem volt biztosított a lakhatás, 15%-uk pedig kényelmetlen lakhatási viszonyokról számolt be.

Ezeket súlyosbítják a gyermekgondozási igények biztosításával kapcsolatos problémák: előfordul, hogy az óvodák csak akkor fogadják a gyermeket, ha az anya munkaviszonyban áll; máskor az óvodába való jelentkezéshez állandó lakcímre van szükség; van, hogy a munkaidő nem igazodik az iskolák és óvodák nyitvatartási idejéhez, és esetenként a tandíj megfizethetetlen (különösen a kisgyermekek számára fenntartott óvodákban).

A Razumkov-felmérésben megkérdezett ukrán menekültek 14%-ának nehézséget okozott a gyermekek oktatásának biztosítása, 13,5%-ának pedig a szabadidős és iskola utáni tevékenységek biztosítása. Nemcsak az iskolák és óvodák, de a bürokratikus intézmények, üzletek, gyógyszertárak stb. nyitvatartási ideje is gyakran átfed a munkaidővel, így egy egyedülálló anya nem tudja egyszerre biztosítani háztartása ellátását, gyermekei gondozását és munkahelye megtartását.

Egy óvodáskorú gyermekeket nevelő anyák körében végzett felmérés megállapította, hogy a gyermekgondozási lehetőségek hiánya a legfőbb akadálya a munkavállalásnak, korlátozza a menekültek lakóhelyválasztását, és esetenként vissza is kényszerítheti a menekülteket Ukrajnába.

A menekültek szociális kötelékei sokkal korlátozottabbak a befogadó társadalmakban, ezzel szemben Ukrajnában segítséget jelenthetnek a további családtagok vagy a közösségi hálózatok. Emellett érzelmi és pszichológiai nehézségek is vannak: míg a rendszer működése világosan átlátható számukra Ukrajnában („mint hal a vízben”), addig a befogadóországban mindent a nulláról indulva kell megérteni, amihez sok idő és erőforrás szükséges („mint a vízből kivett hal”).

„Mihelyt a háború véget ér”: eltérő útvonalak a háború időtartamától függően

Amint fent megjegyeztük,

az ukrán menekültek nagy többsége kezdetben azt hangoztatta, hogy haza kíván térni.

A 4Service 2022. március 28. és április 4. között végzett felmérésében^[5] a megkérdezettek több mint kétharmada azt nyilatkozta, hogy haza akar térni, mihelyt újra biztonságosak lesznek a körülmények otthonuk régiójában (36%), illetve „mihelyt a háború véget ér” (35%). További 13% azt tervezte, hogy a háború befejezése után egy-két éven belül visszatér, 7% pedig akkor, ha vállalkozása újraindulna, vagy ha biztos munkahelyi kilátásai lennének otthon. A két szélsőséges opciót 18% választotta: 11% a közeljövőben való visszatérést tervezte, 7% pedig egyáltalán nem tervezte a visszatérést. A felmérésből kiderült, hogy azok közül, akik már állandó munkahellyel rendelkeztek az EU-ban, 18% nem tervezte, hogy visszatérne – és ez lehet az egyik legfontosabb mutató, amely idővel változni fog.

Az idő előrehaladtával az EU növekvő polarizációval szembesülhet az ukrán menekültek körében. Az egyik oldalon azok állnak majd, akik teljes mértékben integrálódtak a munkaerőpiacra, biztosították magánlakhatásukat, gyermekeik integrálódtak a helyi iskolákba, és akiket szívesen látnak majd az EU-ban az ideiglenes védelmi rendszer lejárta után is. A 4Service Group felmérésében ma is azt látjuk, hogy a visszatérni nem szándékozók körében nagyobb arányban vannak jelen bizonyos profilok: azok, akik már a háború előtt is mérlegelték az EU-ba történő kivándorlást (54%), a 35 év alatti egyedülálló fiatalok, akik saját magukra (nem pedig az egész háztartásra) vonatkozóan hozzák meg ezt a döntést, valamint azok, akik folyékonyan beszélnek egy vagy több európai nyelven (64%).

Ezzel szemben a kilátástalanabb helyzetű menekültek csoportját azok alkotják, akiknek egyszerűen nincs hová visszatérniük, mivel otthonuk megsemmisült, akiknek nincsenek foglalkoztatási kilátásaik, és akikre a háború utáni Ukrajnában rossz szociális ellátás várna, mint például az idősekre vagy a fogyatékkal élőkre. A válaszadók 81%-a dolgozott munkavállalóként a háború előtt, de csak 11%-uk volt biztos benne, hogy visszatérhet munkahelyére, további 34%-uk pedig reménykedett ennek lehetőségében. Ugyanakkor 12% azt remélte, hogy más munkát talál, 35%-uk pedig nem tudta, hogy képes lesz-e bármiféle munkát találni.

Emellett növekvő rés figyelhető meg a befogadóországok menekültfogadó képességében, mivel a képzettebb középosztálybeli menekültek nyugatabbra, a jobb ellátást kínáló országokba vándorolnak. Ez a tendencia már most is megfigyelhető a Lengyelországból Németországba irányuló továbbvándorlás kapcsán: bár Ukrajnához való földrajzi és kulturális közelsége miatt kezdetben Lengyelország fogadta a menekültek nagy részét, őszre 800 ezerre nőtt az ukrán menekültek száma Németországban. Közülük sokan kezdetben Lengyelországban telepedtek le, és csak később költöztek át Németországba a magasabb szintű szociális védelem miatt. Hasonlóképpen: a beszámolók szerint majdnem félmillió ukrán érkezett Bulgáriába, ám csak egytizedük döntött úgy, hogy az országban marad, és ideiglenes védelmi státuszért folyamodik – a maradék 90% továbbutazott más országokba.

Gyakori, hogy a menekültek néhány hónapra megállnak, hogy felmérjék a továbbvándorlás opcióit. A szomszédos országokban lévő ukrán menekültek Facebook-csoportjaiban gyakori téma, hogy „hol juthatunk jobb ellátáshoz”, „milyen a menekültek helyzete Franciaországban/ Spanyolországban/ Hollandiában” stb. Az első belépési országban maradókhoz képest azok, akik a továbbvándorlás mellett döntenek, valószínűleg motiváltabbak és céltudatosabbak: miután „felkutatták”, hol kaphatnak jobb védelmet, világosabban látják, pontosan hová mennek, mire számíthatnak és így tovább.

Ami az ukrajnai regionális dimenziót illeti: a háború legelső napjától kezdve mutatkoztak regionális különbségek, és ezek a különbségek idővel súlyosbodni fognak.

A 4Service Group fent említett felmérése szerint a nyugat-ukrajnai régiókból minden ötödik menekült tervezi, hogy a közeljövőben visszatér, a keleti és déli régiókból távozó menekültek körében azonban ez az arány csupán 6% – és esetükben a szándék jobbára az, hogy Ukrajna egy másik régiójába térjenek vissza, mint ahonnan elmenekültek. Kisebb regionális különbségek mutatkoznak abban is, hogy mennyire támogatják a háború tárgyalások útján történő befejezését, még ha ez területi veszteségekkel is járna. Még a keleti és déli régiókban is nagy többségben vannak azok, akik szerint Ukrajnának katonailag továbbra is ellen kell állnia, azonban ez az arány valamivel alacsonyabb az országos átlagnál (69% kontra 88%), azoknak az aránya pedig, akik beleegyeznének a tárgyalásokba és a tűzszünetbe, magasabb (29% kontra 8%). Az e régiókból származó emberek jóval nagyobb számban voltak tanúi a háború közvetlen borzalmainak – így a háborús tapasztalatok különbségei idővel szakadékká nőhetnek.

Új megosztottság, új szolidaritás? Záró megjegyzések

Világos tehát, hogy az eltérő migrációs minták és a különböző döntések, csakúgy, mint a különböző kiindulási pontok, új megosztottságot eredményeznek az ukrán menekültek körében. A toló és húzó tényezők dinamikája az idő múlásával is változik: a háború gyors befejezésének reményében az emberek hajlamosabbak előtérbe helyezni a hazatérés pozitív aspektusait (családegyesítés, ismerős társadalmi és kulturális környezet, stabilabb lakhatási körülmények és egyes esetekben stabilabb munkavállalás), illetve a negatív külföldi tapasztalatokat (például a nem megfelelő védelmet és az ismeretlen társadalmi és kulturális környezetet), azonban ahogy a háború gyors befejezésének reménye elszáll, a motivációk is megváltoznak. Hangsúlyosabbá válhatnak a mobilisabb, magabiztosabb középosztálybeli menekültek és a kevesebb lehetőséggel rendelkező, kiszolgáltatottabb csoportok közötti osztálykülönbségek is.

A szociológusok ezenkívül azt is megfigyelték, hogy az országban maradt ukránok eltérő módon viszonyulnak azokhoz, akik elmenekültek a háború elől. A KIIS szeptemberben elvégzett osztott mintás kísérlete azt mutatta, hogy bár általában pozitívan viszonyulnak az ukrán menekültek minden csoportjához (a válaszadók 90%-a úgy nyilatkozott, hogy megérti, és csak 5%-uk ítélte el a menekültek döntését), mégis vannak különbségek a menekültek neme és családi állapota alapján.

Egy kiskorú gyermek(ek)et nevelő anya esetében, akinek férje Ukrajnában maradt, a megkérdezettek 90%-a támogatja, 6%-a pedig elítéli a döntést. Egy gyermek nélküli egyedülálló fiatal nő esetében a döntés támogatottsága 87%-ra csökken, elítélése pedig 9%-ra emelkedik, egy idős férfi (egy 72 éves professzor) esetében pedig a döntés támogatottsága még tovább, 83%-ra csökken, elítélése pedig 10%-ra emelkedik. A várakozásnak megfelelően a döntés támogatottsága annak a „31 éves migráns munkavállaló férfinak” az esetében a legalacsonyabb (75%), elítélése pedig a legmagasabb (19%), aki „a háború kitörésekor Lengyelországban volt, és úgy döntött, hogy ott is marad”. A migránsok különböző csoportjainak eltérő tapasztalatai, valamint a migránsok eltérő otthoni megítélése komoly akadályai lehetnek Ukrajna háború utáni újjáépítésének, és az olyan egységesítő társadalmi narratívák kialakításának, amelyek képesek lennének áthidalni ezeket a szakadékokat és szolidaritást kovácsolni.