Egy hét sem telt az újdonsült nemzetbiztonsági miniszter eskütétele óta, és Itamar Ben-Gvir, az izraeli szélsőjobboldal sztárja máris megkezdte gyűlöletpolitikájának magasabb szintre emelését. Rendőri kísérettel masírozott végig a muszlim lakosság egyik legszentebb helyének számító, jeruzsálemi Al-Aksza mecset területén, amivel még az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívását is sikerült elérni. Miért volt hideg és számító lépés ezt a „látogatás”? El tudja-e hárítani a rutinos, de szebb napokat látott Netanjahu a saját koalíciójából érkező kihívást?

Ben-Gvir: Tehetséges intézőből hatalommal rendelkező szörny

A véresszájú, fasiszta Itamar Ben-Gvir ugyanúgy nem új jelenség az izraeli politikai életben, mint Meloni az olasz parlamentben vagy Dúró Dóra a Family Frost autók árnyékában megtartott lakossági fórumokon itthon. Ben-Gvir néhány évvel ezelőtt még tehetséges másodhegedűs volt ügyvédi diplomával, aki pitiáner gyűlöletcselekményekkel követelt magának helyet a barna eső alatt,

mostanra konkrét politikai hatalommal rendelkező emberré vált, akinek kamerakereső gyűlölet-cirkusza már ténylegesen is tragikus következményeket vonhat maga után.

November elsején ugyanis, a Jair Lapid/ Naftali Bennett vezette koalíciós kormány összeomlása utáni választásokon Netanjahu másfél év után visszatért a hatalomba, de – mint az izraeli politikában az természetes – egymaga nem tudott kormányt alakítani. Be kellett hát vennie az utóbbi időben meredek népszerűség-növekedést produkáló zsidó szuprematista Itamar Ben-Gvirt, illetve a választáson 3. helyet szerző pártját is. Így került utóbbi a nemzetbiztonsági tárca élére, olyan szélsőjobboldali kollégák mellé a minden eddiginél jobboldalibb kormányban, mint például Becalél Szmotrics, aki maga is arabellenes gyűlölködő és büszke homofób.

Ben-Gvir politikai pályafutása mellett ügyvédként hosszú évek óta ismert a szélsőjobboldali bűnelkövetők „intézőjeként”, olyan kliensek bírósági védelmét elvállalva, mint palesztin családok házait gyújtogató telepesek vagy a keresztény templomok felgyújtását szorgalmazó, arabellenes terroristákat éltető politikai aktivista, Benci Gopstein. De a fasisztoid balhézásokból ő maga se szívesen maradt ki: volt már, hogy összeverekedett Ajman Odeh palesztin-izraeli képviselővel, és fogott már fegyvert is fegyvertelen arab biztonsági őrökre, akik arra próbálták kérni, hogy autójával álljon arrébb. 2007-ben gyűlöletkeltés és terrorista szervezet támogatása miatt elítélték. Ő maga – pártjával, az Ocmá Jehudittal („Zsidó Erő”) együtt – lelkes támogatója a kahanizmusnak, a Meir Kahane szélsőséges izraeli rabbi által kreált, arabellenes rasszizmust és etnikailag homogén zsidó államot propagáló politikai mozgalomnak.

Ami a tragikumot illeti: Ben-Gvir, hasonlóan szinte minden, válságok és társadalmi turbulencia idején felemelkedett politikushoz, ügyesen pozicionálta magát olyan helyzetbe, ami számára a lehető legnagyobb biztonságot nyújtja: igazi politikai felelősséget kevésbé kell vállalnia, miközben szinte korlátlanul növelheti népszerűségét:

Nemzetbiztonsági miniszterként ingyenes hozzáférése van az olcsó hírnévhez, bármikor parádézhat rajtaütések után a sikeres műveletet végrehajtó fegyveresek körében, és bármikor vakargathatja az arra fogékony hallgatóság fülét a fölényes erő hangúlyozásával.

A nagypolitikát, ami gyakran jár kompromisszumokkal és népszerűtlen döntésekkel, nem neki kell csinálnia: az a ravasz, vén róka Netanjahura marad. Nem neki kell tojáshéjon lépegetni az arab országokkal való békülés folyamatában, nem neki kell lábra állítania egy járvány utáni és inflációs válsággal sújtott gazdaságot, nem neki kell tartania a hátát az izraeli társadalmat ugyanúgy roncsoló egyenlőtlenségekért: „Veszélyben érzi magát? Segítenek a különleges erők! Most extra páncélzattal!”

Egyetlen dologra van szüksége Bn-Gvirnek, hogy a műsor igazán látványos legyen: aktív Izrael-ellenes erőszakra. Ezt pedig a jelek szerint nem kapja meg automatikusan, hát megpróbálja kiprovokálni. A mindenkori mumus ugyanis, az ártatlanok élete miatt sosem aggódó Hamasz éppen visszahúzódó fázisában van. A legutóbbi gázai műveletekben igen meggyengült terrorszervezet jelenleg nyugalmi politikát keres. Nemcsak fegyveres csapásmérő ereje gyengült meg az utóbbi pár évben a folyamatos összecsapások hatására, de a gázai lakosság is egyre elégedetlenebb. Nem érdekük most az eszkaláció.

Így hát olyan helyzetet igyekszik teremteni Ben-Gvir, amire egy Hamasz típusú szervezetnek reagálnia kell, ha nem akarja elveszteni hitelét a saját szélsőséges támogatói szemében: provokál, méghozzá az Al-Aksza mecsetnél, ami az izraeli muszlimok legszentebb helye a térségben, és így – mint az eddigiek is mutatták – jelentős indulatokat lehet arrafelé felkorbácsolni.

Netanjahu malomkövek között

„El kell kerülni minden olyan intézkedést, amely feszültséghez vezetne és bonyolítaná a regionális helyzetet”

– közölte Abdel Fattah al-Sziszi egyiptomi kormányfő a miniszterelnöki hivatalába visszatérő Benjamin Netanjahuval, rögtön gratuláló telefonhívása közben. És Netanjahunak rutinos politikusként értenie kellett a diplomatikus fogalmazásba rejtett üzenetet: a kölcsönösen vágyott enyhülési folyamat nem fog elviselni komolyabb szakítópróbákat.

Márpedig Netanjahu politikájának és nemzetközi respektjének egyik húzóereje éppen a pár éve zajló, meglepően sikeres külpolitika. Kormányának sikerült olyan országokkal történelmi megállapodásra jutnia, mint az Egyesült Arab Emírségek, de pozitív irányba mozdult el Izrael megítélése a hosszú ideig ősellenségnek számító Szaúd-Arábiában vagy Bahreinben is.

Ezt a kényes külpolitikai egyensúlyt egy nem kevésbé kényes belpolitikai helyzet veszélyezteti. Izraelben lassan már nem is számolják, hány választást tartottak az elmúlt években, miközben Netanjahu a politikai túlélése mellett jogi biztonságra is áhítozik. Mint arról a Mércén is írtunk, az öregedő kormányfő súlyos korrupciós vádakkal néz szembe, és a Knesszet-beli bársonyszéke kínálja a legnagyobb biztonságot jelenleg.

Ezeket pedig mind tudja Itamar Ben-Gvir, akinek a maga szempontjából más dolga sincs jelenleg, mint minél nagyobb zavart kelteni, a zavarosban halászni, és szép lassan, koalíciós társként belülről felzabálnia a Netanjahut és pártját, a Likudot. Az ezzel járó áldozatok nem érdeklik, mint ahogy soha egyetlen fasisztát sem érdekelt az akarata érvényesítésébe belerokkanó nép.

A következő hetek és hónapok legnagyobb kérdése Izraelben és talán a tágabb térségben is az lesz, hogy a ravasz, vén róka vagy a fiatal és energikus akarnok gyűri-e maga alá a másikat.

A választási vereségből ocsúdó ellenzéket elnézve harmadik lehetőség nem adatott még.

Olyan nagyon nem kell sajnálni Netanjahut

Benjamin „Bibi” Netanjahut persze nem kell félteni, bőven van vaj a füle mögött, és Ben-Gvir soha nem lehetne olyan sikeres, ha nem arról a talapzatról indult volna, amit a régi-új miniszterelnök ácsolt. Ha Ben-Gvir gátlástalan gyűlölködése mellett kisebbik rossznak is tűnik, Netanjahu volt az, aki miniszterelnöksége első kilenc évében közel 20 ezer illegális telep építésére adott engedélyt. Szintén ő verte át a nemzetállami törvényt, elvben és sok esetben gyakorlatilag is kirekesztve a palesztinokat a közösségből. A sort hosszan folytathatnánk Ciszjordánia bekebelezésének tervétől a hadsereg által elkövetett, gyakran válogatás nélküli erőszakig.

A kirekesztő gyűlölet normalizálása és „tökélyre fejlesztése” nélkül a Ben-Gvirek és Szmotricsok sehol sem lennének, ez majdnem biztos.

Itt állunk most. Izrael történetének legszélsőségesebben jobboldali kormányával, egy, a bírói függetlenséget zárójelbe tevő, autokratikus igazságügyi reform tervezetével, és minden eddiginél nagyobb politikai befolyás megteremtésével a rendőrség munkája felett. A palesztin zászlók nyilvános használatát már „terrorizmus támogatásának” titulálták, és megtiltották.

Izrael a szélsőjobboldal szorításában vergődik, és egyre inkább foglyává válik saját erőpolitikájának.