A szombaton befejeződött Miskolc-Budapest távolságon végigmenő tudásmenet legizgalmasabb részei talán nem is a teljesítménytúrának is többszörösen beillő gyaloglás, hanem az egyes szakaszok végállomásain tartott fórumok voltak. Ezek ugyanis kiváló alkalmak voltak arra, hogy kiderüljön: az oktatásban látható elégedetlenség tényleg csak a főváros és a nagyobb vidéki városok elitgimnáziumaira korlátozódik–e, vagy a vidék más városaiban és kistelepülésein sem minden olyan rózsaszín. A tudásmenet negyedik napján Hatvanba látogattunk, hogy megnézzük, hogy találkozik egymással a nagyvárosi és a vidéki mozgalom.

Horti pogácsa a tanárok Caminóján

A Mérce nullkilométeres, hadra fogható munkatársa (jómagam) segített felvinni Szűcs Tamás, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete országos választmányi tagjának bőröndjét emeleti szobájának ajtaja elé, mivel a miskolci tanerő szörnyű térdfájdalmai közepette felmenni is alig tudott a hatvani motel lépcsőjén. Szűcs egyike volt azoknak, akik a hétfőtől szombatig Miskolcról Budapestre tartó tudásmenet mind a hat szakaszát végiggyalogolták. Ebből a csütörtöki volt a negyedik szakasz, amelynek végén a teljes táv kétharmadát leküzdve a hevesi városban pihentek meg a másnapi továbbindulás előtt. Bár egy rosszul sikerült lépésnek köszönhetően kétségkívül Szűcs Tamás sántított a leginkább, messze nem volt egyedül fájdalmaival: a szállás recepcióján becsekkolásra váró mintegy tucatnyi gyalogló tanár és szimpatizánsaik ugyancsak savasodással, ízületi fájdalmakkal, kimerültséggel küszködtek. Éhségre ugyanakkor kevésbé panaszkodtak: még mindig akadt bőségesen többek között a horti pogácsából, amelynek kínálásakor azt is sietve hozzátették a menetelők, hogy a szomszédos Hort településen kapták a menetet támogató helyiektől, az egykori kormányzóhoz ellenben semmi köze az eledelnek.

Csütörtök esti szállásukon látogattuk meg Hatvanban a menet résztvevőit, akik közül aránylag kevesen mentek végig a teljes útvonalon. A legtöbben egy-egy  önmagában is emberes, nagyjából 30 kilométeres  szakaszt vállaltak. A Hatvan előtti, valamint a másnapi távra csatlakozott be például egy nyugdíjas múzeumpedagógus hölgy is, aki már évekkel ezelőtt sem érezte „komfortosnak” a közoktatásban uralkodó viszonyokat, ezért váltott a közművelődési intézményben végzett munkára, ahol ugyancsak gyerekekkel foglalkozhatott, mégis árnyalatnyival jobb szakmai feltételek mellett. A sors iróniája, hogy ő még aktív korában megérte azt is, hogy a múzeumi dolgozóktól a kormány elvegye közalkalmazotti státuszukat. Találkoztunk egy nála fiatalabb, jelenleg is aktív vidéki zenetanárral is, aki egészen eddig csak lélekben tudott csatlakozni a tanárok egész múlt évi küzdelméhez, ám most úgy érezte, végre ő is aktívan hozzátehet valamit a mozgalomhoz, pláne, hogy az anyukája Hatvan és Gyöngyös között lakik, így legalább egy szakaszt vállalni tudott a menetből.

Látszott, hogy minden résztvevőt lelkesít az embert próbáló menetelés, de az is egyértelmű volt, mennyire megterhelő ez nekik fizikálisan. Az első kérdésünk ezt látva az volt, hogy mi végre ez a rengeteg szenvedés? Hiszen akármilyen katartikus is a megtett út, az éppen a múlt héten kiszivárgó teljesítményértékelési szempontok vagy a Belügyminisztérium egész eddigi vaskalapos hozzáállása a pedagógusok tiltakozásaihoz nem éppen arról árulkodik, hogy a kiugrott ízületek, a görcsölő izmok vagy a vízhólyagok sokasága meghatja majd Pintér Sándort, miután a tudásmenet résztvevői lesétálták a maguk „Caminóját”.

Otthagyni Budapestet

A választ Gosztonyi Gábortól, a Pedagógusok Szakszervezetének a menet élén haladó, majd a napi séta után kimerülten a recepció előtti váróterem egyik foteljébe rogyó alelnökétől kaptuk meg. Mint mondta, egyrészt az is lényeges törekvése a menetnek, hogy a résztvevők a saját komfortzónájukból való fizikai értelemben vett kilépéssel másokat arra ösztönözzenek, hogy olyan, kevésbé sportos célokért is keljenek fel a fotelből, mint a tanárok ügye. Emellett azt is szeretnék elérni a szervezők, hogy a 2023-as év első napjaiban sikerüljön fenntartani azt az oktatásügyet övező kiemelt társadalmi figyelmet, amely a teljes tavalyi esztendő során jellemző volt.

A figyelemfelhíváson túl azonban szintén fontos, ha nem még fontosabb célja volt a menetnek, hogy sikerüljön végre tisztázni, hogy az oktatásban látható elégedetlenség tényleg csak a főváros és a nagyobb vidéki városok elitgimnáziumaira korlátozódik–e, vagy a vidék kistelepülésein sem minden olyan rózsaszín, mint ahogyan azt sokan például a december 16-án tartott országos fórumon elhangzottak alapján is gondolhatják.

Habár a tudásmenet gondolata már korábban megfogant, a végső megerősítést mégis a múlt havi Pintér-féle – Gosztonyi szavaival élve – „belügyminiszteri eligazítás” jelentette a szervezők számára. Azon a bizonyos fórumon a PSZ alelnöke szerint több vidéki iskolaigazgató egyfajta párhuzamos valóságról számolt be, amelyben minden nagyon szép és nagyon jó. Mint arról korábbi cikkünkben is írtunk, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tartott összejövetelen több kisebb, vidéki intézmény képviselői arról beszéltek, hogy számukra az oktatás centralizációja inkább pozitívumokat hozott, miután több szegényebb kistelepülésen nem zárták be, hanem felújították az iskolákat. Ezzel együtt a két tanárszakszervezet már többször kifejtette, hogy ezek a kétségtelen pozitívumok önmagukban nem igazolják a számos más problémát teremtő vagy felszínre hozó központosítást, ráadásul Gosztonyi Gábor azt is hozzáteszi, hogy az érdekvédelemhez bőven jutnak el kevésbé szerencsés tapasztalatok is. A PSZ ezért azt a célt is kitűzte a tudásmenet elé, hogy első kézből hallgassák meg a vidéki tanárkollégáikat az ő helyzetükről.

Egyben arra is kíváncsiak voltak a szakszervezet képviselői, hogy a kistelepüléseken dolgozó pedagógusok miért mozgósíthatók nehezebben egy-egy sztrájk vagy demonstráció alkalmával, és miben tudnak segíteni nekik ahhoz, hogy ez a gát átszakadjon.

Ahhoz, hogy a sztrájkolás és a kiállás nehézségeiről szóló tapasztalatok cseréjét elősegítsék, a menet mindegyik napjának végén az aktuális állomáshelyen – így látogatásunk napján Hatvanban is – beszélgetéseket, fórumokat hirdettek a tudásmenet szervezői, amelyekre kifejezetten helyben élő tanárokat, szülőket, érdeklődőket vártak. Ezen a ponton érdemes megállni egy pillanatra, és áttekinteni, hogy a tanársztrájkokról ismert adatok tükrében miben is áll a tudásmenet Miskolc-Budapest útvonalának jelentősége.

Ha rávetítjük a gyalogút szakaszait a Civil Közoktatás Platform (CKP) által készített, az őszi munkabeszüntetések és élőláncok számait földrajzi adatokkal párosító térképére, azt látjuk, hogy részint népességarányosan, másfelől pedig politikai „klíma” szerint is erős a fordított korreláció a kiállások mennyiségével. Budapest és Miskolc nyilvánvalóan kiugró számokat produkált, míg NER egyik „mintaprojektjének” számító Mezőkövesden például egész ősszel nem jegyzett fel egyetlen ellenállási megmozdulást sem a CKP. Még akkor is érdemes ilyen szemmel is nézni a tudásmenet útvonalát, ha a szimbolikus kezdő- és végpontot alapvetően a miskolci Herman Ottó Gimnázium felmentett igazgatóhelyettesének, illetve a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium kirúgott tanárainak iskolái jelölték ki.

Ezeket az eseményeknek a pontos helyszíneit és kezdési időpontjait szándékosan nem a szakszervezet csatornáin, hanem helyi civilek segítségével hirdették elsősorban. Itt érdemes megjegyezni, hogy korántsem volt egyszerű helyet találni a beszélgetéseknek, aminek két fő oka volt: az egyik az ellenséges politikai légkör, amelyről a későbbiekben még lesz szó. Kérdésünkre Gosztonyi a Mezőkövesddel szomszédos Bükkábrányt emelte ki, ahol a polgármester vétója mellett kimondottan rettegett attól a legtöbb hely üzemeltetője, hogy kormány politikájával kritikus szervezeteket lásson vendégül.

A másik egy ennél valamivel prózaibb ok, mégpedig az, hogy az energiaválság miatt előírt téli (szén-)szünet miatt a közintézmények túlnyomó többsége zárva volt még a menet ideje alatt. Így esett, hogy Hatvanban nem másutt került sor a helyiekkel való találkára, mint az útszéli motel emeletén, egy előszobai helyiségben, amelyet rögtönzött társalgóvá alakítottak a szinten megszálló menetelők.

A megelőző napok mérlege így festett a fórum iránt érdeklődők számát tekintve: Tibolddarócon viszonylag szűk körű, 15-20 fős, Egerben már bő 30 fős, szerdán Gyöngyösön már 80 fős összejövetelt sikerült tartaniuk. Ezeknek az alkalmaknak ugyanakkor keserédes szájízt kölcsönzött az, hogy bár a szakszervezet Facebook-oldalán mindegyik beszélgetést élőben közvetítette, a helyiek többnyire arc és név nélkül vállalták csak egyébként rettentő tanulságos mondandójukat, s ezért van az, hogy a kamera a beszélgetést vezető szakszervezetiseket vette, míg a helyzetükről mesélő vidéki tanároknak és szülőknek általában a hangja hallatszik csak a videóban.

A hevesi városban a menetelőkkel együtt nagyjából harmincan gyűltek össze a motel kezdetben viszonylag tágasnak tűnő, majd teljes létszámnál már igencsak zsúfolt előszobájában. A szituációról sokat elmond, hogy a beszélgetés elején az egyik, hely hiányában Szűcs Tamás székével véletlenül elbarikádozott motelszobából váratlanul „kitört” két, magyarul nem beszélő vendég, akik először zavartan pislogtak a küszöbükön összegyűlt sokaságra, majd tétován átbotorkáltak a népes társaságon.

Már csak a beszélgetők összetételéből is le lehetett azt szűrni, hogy a kormánypropaganda sugalmazásával ellentétben olyannyira nincs egyetlen, országos centruma az elégedetlenségnek, hogy a legkülönbözőbb helyekről érkeztek a találkozóra tanárok, szülők, érdeklődő civilek csak azért, hogy megértsék egymás motivációit és gondolkodását. Nemcsak Hatvanból és a járásbeli kistelepülésekről, hanem Jászberényből, sőt az egyórányi vonatútra levő Budapestről is érkeztek többen csak azért, mert kíváncsiak voltak arra, hogy hogyan mozgósítható jobban a vidék, és milyen eszközeik vannak ahhoz, hogy életben tartsák a tiltakozási hullámot.

Megfélemlítés, tekintélyelvűség és röghöz kötés

A beszélgetés majdnem két teljes órán keresztül tartott, és persze rengeteg „szakmázás” is helyet kapott, sok szó esett az olyan rendszerszintű problémákról, mint a tanárok és diákok magas óraszámai miatti brutális túlterheltség, az öregedő pedagóguskorfa, az oktatási rendszeren belüli demokratikus garanciák felszámolása, a központosítás hátrányai, a rossz tankönyvek, az életpályamodell, vagy a Pintér-minisztériumból legújabban kiszivárgott teljesítményértékelés szempontjai. Mindezek mellett azonban a legtanulságosabb, legérdekesebb rész mégiscsak az volt – hiszen valahol ezért jött létre az egész találkozó –, amikor egy Heves megyei községi iskolában tanító pedagógus a saját példáján keresztül mutatta be, hogy mi minden gátolja a sztrájkban őt és a kollégáit.

A tanárnő abban a speciális helyzetben van, hogy korábban Budapesten tanított, öt éve pedig egy hatvani járásban található településen, így volt mi alapján összevetnie a két munkakörnyezetet  Szerinte a vidéki kistelepülésen sokkal jellemzőbb a tekintélyelvűség a szülők és a pedagógusok körében is.

„Míg Budapesten az igazgatónő odajön, és azt mondja, hogy »Figyelj, már becsengettek, nem felejtetted el, hogy órád van?«, addig az itteni igazgató megütögeti az óráját, és mutogat, mint egy parancsnok, vagy odamegy hozzád, a laptopod fölé hajol, és megkérdezi, hogy mit csinálsz éppen”

– szemléltette a különbséget a pedagógus.

Ami a szülőket illeti, szerinte a többség messze nem olyan öntudatos, mint egy fővárosi iskolánál, és sokan úgy vannak a gyerekük által kapott oktatás minőségével, hogy „ez van, ezt kell szeretni”. Ehhez egy szülő, akinek a gyermeke Hatvanba jár általános iskolába, és szintén a dél-hevesi városban tervez középiskolában is továbbtanulni, annyit tett hozzá: szerinte „sok szülő struccpolitikát folytat, őt nem érdekli; nekik könnyebb szidni a pedagógust, mint azon elgondolkozni, hogy az egész rendszer bedőlt.” Ezzel kapcsolatban a beszélgetést moderáló szakszervezetisek megjegyezték a szülőket némileg felmentve, hogy sokuknak nincs ideje és energiája tájékozódni arról, hogy pontosan mi folyik az iskolában, és rengetegen önhibájukon kívül nem tudnak komplexebben gondolkozni az oktatás problémáiról annál, minthogy „van hol hagyni a gyereket”, ők pedig nyugodt lélekkel elmehetnek reggel dolgozni, hogy a családnak legyen miből megélnie.

A községi iskolában tanító tanárnő beszélt arról is, hogy szerinte vidéken miért sztrájkolnak kevesebben: az egyik ok a legkülönbözőbb retorziókkal való megfélemlítés .„Ez nálunk is gyönyörűen ment egyébként. Én magyartanárként jelenleg (büntetésből – a szerk.) technikát tartok és tanulószobázok, van pár magyarórám, de azt is úgy kellett kiharcolnom”. A másik okot érzelmi zsarolások egyfajta láncolataként írta le, amelynek a lényege az, hogy az igazgató a tantestület iránta tanúsított „szeretetét” használja ki arra, hogy ő maga „ne üsse meg a bokáját” az esetleges munkabeszüntetések miatt.

Emellett az intézményvezetők is erős megfelelési kényszert mutatnak a tankerületek felé olyan gesztusokkal például, hogy szükségtelenül magas óraszámokat osztanak ki, hogy azt mondhassák a tankerületnek: „nálunk minden egyes pedagógus tehetséget gondoz és korrepetál”.

Megfélelmlítésről, fenyegetésről a szakszervezet a korábbi fórumokon is sokat hallott. „Hol teljesen nyíltan, hol burkoltan vannak fenyegetve a kollégák, és nemcsak őket, hanem a családtagjaikat is fenyegetik” – mondta kérdésünkre Gosztonyi Gábor. A PSZ alelnöke konkrét nevek említése nélkül a következő, csak a gyalogút során érintett településeken hallott példákat hozta: egy tanárnő az egyik útba ejtett településen azért nem sztrájkolt, mert megkérdezték tőle, hogy a fia meddig szeretne a parlamenti őrség tagja maradni; volt, aki azért nem merte beszüntetni a munkát, mert finoman jelezték neki, hogy a családja vállalkozásai el fogják veszíteni a megrendeléseiket; egy harmadik tanárt áthelyezéssel fenyegettek meg, ha sztrájkhoz folyamodik. A Hatvanhoz legközelebb eső Horton hihetetlen szeretet és harmincfős csoport várt rájuk, de a „fogadóbizottság” egyik tagja sem volt aktív pedagógus, ellenben sok volt köztük a nyugdíjas tanár.  „Ők azt mondták nekünk, nagyon csodálnak és csókoltatnak minket az aktív kollégák, de nem mernek hozzánk kijönni és velünk menetelni” – idézte fel Gosztonyi.

Alelnöktársa, a szintén Miskolc óta menetelő Totyik Tamás rávilágított egy további  nagyon fontos egzisztenciális csapdahelyzetre. Mint mondta, Budapestről ugyan kevésbé látszik, de a vidéki pedagógusok tömegei kvázi röghöz vannak kötve. „Az itt lévő lakásuk árából nem tudnak a tankerületen kívül eső, nagyobb városba elmenni új életet kezdeni, mert az az ötszörösébe kerül. Ezek a vidéki emberek megkötik a maguk kompromisszumait, de látni kell, hogy kényszerpályán mozognak” – mondta Totyik. A menetelőknek volt olyan szállásadójuk, aki csak szigorú anonimitásba burkolózva volt hajlandó kvártélyozni őket, mert attól félt, hogy „feljelentik a NAV-nál”.  „Azt szeretnénk, hogy ez a félelem valahol megrepedezne, ehhez van szükség tudatos munkavállalókra.”

„Tudatos munkavállalók”

Ezzel meg is érkeztünk az este egyik kulcskifejezéséhez, a „tudatos munkavállalóhoz”. A beszélgetéseket szervező PSZ-esek és a hozzájuk kapcsolódó PDSZ-es Szűcs Tamás is láthatóan nagyon tudatosan tematizálták azt a kérdést, hogy a fórumokra érkező helyi vagy környékbeli kollágáik mennyire gondolnak tudatosan arra, hogy mennyit és milyen munkakörülmények között dolgoznak, milyen hatalmi viszonyok vannak a munkahelyeiken, és mit jelent az, hogy alapvető joguk van a sztrájkhoz. Totyik Tamás korábban az egri fórumon meglehetősen önkritikusan „a szakszervezetek történelmi bűnének” nevezte, hogy nem neveltek tudatos munkavállalókat. A PSZ tagjai most arról beszéltek, azon vannak, hogy változtassanak ezen, és erről szóló képzéseket indítsanak tagjaiknak.

Egy hatvani tanárnő – aki a PSZ-nek is a tagja – a csütörtök esti fórumon ekképpen fakadt ki:

„Mi abba nőttünk bele, hogy az iskoláknak minden körülmények között mennie kell, mert a gyerek az első. Ez a legfontosabb, amit kihasználnak bennünk. Azért nem tudunk összefogni, mert működtetjük a rendszert, mert a gyerek nem maradhat ellátatlan, az iskolának mennie kell. De az én korosztályom is kimondja már, hogy ez így rossz. Miért kéne működtetni? Ne menjünk már tovább! Ez a legnagyobb baj, hogy nem vagyunk tudatos munkavállalók!”

Majd arról is mesélt, hogy a márciusi sztrájk idején élete legrosszabb napjait élte át lelkileg, olyan sokféleképpen próbálta az intézményvezetés meggyőzni arról, hogy hagyjon fel a munkabeszüntetéssel. Eleinte ugyanis nem volt tisztában sem azzal, hogy neki milyen eszközei vannak a tiltakozásra, sem pedig azzal, hogy a munkáltató beválthatja-e jogszerűen a fenyegetéseit.

Az ő mondandójára reflektált egy, a fórum kedvéért Hatvanba utazó budapesti szülő, aki szerint éppen, hogy árt az oktatás hosszú távú jövőjének, hogy a lelkiismeretes pedagógusok „elviszik a hátukon” az összeomló rendszert. Bár mint mondta, ő maga akár hálás is lehetne az önkizsákmányoló tanárok kitartásáért, mivel gyermekének már csak másfél évet kell kihúznia a közoktatásban, de valójában már ő is a bőrén érzi a helyzet tarthatatlanságát, mert az ő történelemtanára is felmondott nemrég azt követően, hogy a tankerületben egyedüliként polgári engedetlenséget is vállalt. Az ezeket a gondolatokat elmondó édesanya egyébként maga is aktív tüntető, sőt nyilvános „magánakcióba” is kezdett Dél-Budán: szerdán az albertfalvai Leányka utcai zebrán másodmagával hívta fel az autós forgalom figyelmét transzparensekkel az oktatásban dolgozók helyzetére, a következő hetek szerda reggelein pedig szintén ugyanezt tervezi, reményi szerint talán még több szülő csatlakozik majd hozzá.

Tételesen a szájukba kell rágni, mi a teendő

Egy szintén Budapestről jött szülő kezdte el feszegetni azt a problémát, hogy a tiltakozások fenntartása már fizikailag és anyagilag is igen fárasztó, és hiába demonstrált együtt eddig nem látott számú pedagógus, szülő és diák, a változáshoz kritikus tömeget mégsem sikerült elérni. Hogy egy ilyen helyzetben mit lehet tenni azért, hogy az eddigi áldozatok ne legyenek hiábavalók, arra egy másik szülő „az ország leállását” dobta be, mint lehetséges megoldást. Gosztonyi Gábor rögtön rámutatott arra, hogy az ország leállása, azaz a más szektorokban dolgozó munkások általános sztrájkja szerinte utópia, mindezt pedig a 2018 decemberében a rabszolgatörvény elleni tüntetések érdektelenségbe fulladásával illusztrálta. A PSZ alelnöke úgy véli, az akkori demonstrációk kudarca legalább részben a már korábban tárgyalt munkavállalói tudatosság mintegy harminc évre visszanyúló hiányával magyarázható, amennyiben szerinte sok dolgozó a nagyobb kiszolgáltatottság és a túlórák ellenére is pozitívumként élte meg, hogy valamivel többet kereshet.

A korábban felszólaló, hevesi kistelepülésen oktató pedagógus szerint a vidéki tanárokat arról kellene meggyőzni, hogy nem lesz bajuk a sztrájkolásból. Úgy véli, külső mentorálásra van szükségük, hogy lássák, a kilátásba helyezett szankciók – például iskolabezárás, elmaradt órák bepótoltatása a nyári szünetben –  javarésze valójában jogilag is teljesen nonszensz blöff.

Totyik Tamás hasonló irányba mutató folytatást ígért a szakszervezet részéről. Mint mondta, most minden erőforrást arra szeretnének fordítani, hogy ha bárhová – nem csak a Miskolc-Budapest vonalon – hívják őket, hogy segítsenek, akkor is tudjanak menni, ha csak öt ember lesz ott, és akkor is, ha csak a helyi kiskocsmába tudnak beülni beszélgetni velük.

„Megpróbáljuk tételesen a szájukba rágni az embereknek, hogy miként lehet ebből a megalázott helyzetből kimászni”

– mondta Totyik. Ehhez hozzászólva Gosztonyi Gábor arról beszélt mintegy zárásképpen, hogy „ez egy sziszifuszi munka”, de ki kell tartani, és keresni kell olyan új kreatív formákat, mint a menetelés vagy a zebrára kiállás, hogy jelezzék, egyelőre nem oldódott meg semmi. Végül pedig a menetelés metaforájába csomagolta az oktatási mozgalom történetét:

„Mi most minden nap gyalogolunk, és minden nap jelentkezik egy holtpont, amikor azt mondom: abbahagyom. De ezen a holtponton át kell esni, csinálni kell, mert csak kitartással lehet bármit elérni.”