Ha 2021 összefoglalható volt abban, hogy ez volt az az év, amikor a klímaváltozás ránk rúgta az ajtót, akkor 2022 kapcsán sokkal nehezebb feladat egy mondatban összefoglalni az év zöld, ökológiai hozadékát. Kiábrándító, tragikus és pesszimizmusra okot adó események vegyülnek pozitív fejleményekkel, és ember legyen a talpán, aki egyenleget tud vonni a reménykeltő és a negatív történések között.

Ami bizonyosnak látszik, hogy a globális klíma átalakulása tovább súlyosbodott 2022-ben, és ez kevés okot ad az optimizmusra. A történelemben valaha mért legmelegebb nyolc év az elmúlt nyolc év volt, annak ellenére, hogy a legutolsó két évben a La Niña-jelenség még hűtötte is a bolygót, a globális klíma végleg kiszakadt a normál fluktuációknak akár a szélsőértékei közül is, és egy teljesen új realitásba érkeztünk meg. Vizsgálatok szerint a déli félteke viharainak intenzitása már most a 2080-ra várt szinten van, a növekvő átlaghőmérsékletek és hőhullámok kimutathatóan katasztrofálisan pusztító hatással vannak például a Földközi-tenger élővilágára, a tomboló viharos monszun nyomán Pakisztán harmadát öntötték el az áradások. Kelet-Afrikát fél évtizede pusztító szárazság sújtja, és az idei esős évszak sem ígérkezik jobbnak, milliókat taszítva élelmiszerellátási krízisbe. Mindeközben a 2020-as, klíma szempontból kedvező COVID-hatás (ÜHG kibocsátáscsökkenés) ideiglenesnek bizonyult, 2021-re minden visszaállt a 2019-es szintre, miközben nagyjából a 2020-as csökkenést kellene fenntartanunk minden évben a párizsi klímacélok eléréshez. Nem csoda, hogy idén a légköri szén-dioxid, metán és nitrogén-oxid koncentráció, a tengerszint emelkedése, az alpesi gleccserek olvadása vagy az óceánok hőmérséklete mind-mind rekordokat döntött.

Ha 2021-ben a klímaváltozás ránk rúgta az ajtót, akkor 2022-ben nekiállt belülről szétverni a házat.

E nem túl biztató körülmények között hat olyan fejleményt foglalok össze 2022-ből – pozitívakat és negatívakat egyaránt -, amelyek meghatározóak az éghajlatváltozás és az ökológiai krízis szempontjából.

1. Az ukrajnai háború

Bármilyen 2022-vel kapcsolatos áttekintésnek óhatatlanul Oroszország ukrajnai agressziója a kiindulópontja és alapvető viszonyítási pontja. A háború klímaszempontból különösen meghatározó, elsősorban mert radikálisan felforgatta az energiarendszereinkhez való viszonyainkat. Kissé leegyszerűsítve a háború előtti időszak politikai és gazdasági modelljei az olcsó fosszilis energia elérhetőségén alapultak. Ezen nyugodott mindenekelőtt Németország energia- és Oroszország-politikája is, az Északi Áramlat 2 építésével; de sok más európai országhoz hasonlóan a magyar kormány energetikai tervei is döntően az orosz gázra, olajra illetve nukleáris energiára épültek fel. Az ukrajnai agresszió drámai cezúrát hozott. Az oroszok a Nyugattal szembeni proxyháborújuk részeként az energiapiacok tudatos manipulálásának eszközéhez nyúltak, radikálisan szűkítve az Európa számára rendelkezésre álló fosszilis energiahordozókat. Ez egyfelől radikálisan szétfoszlatta az orosz fosszilis energiaforrások megbízhatóságába és stabilitásába vetett hitet, másrészt idén nyár végére csillagászati magasságokba tornázta fel az energiaárakat. A bőségesen rendelkezésre álló, elérhető árú fosszilis energiahordozók világa a múlté, és bár ezt a zöldek évek óta igyekeznek megértetni a döntéshozókkal, a világ most drámai körülmények között volt kénytelen szembesülni a tényekkel. Sokan hasonlítják a mostani energiakrízist az 1973-as olajválsághoz, amíg azonban a ‘70-es évek energiahiánya számos tartós változást eredményezett, az alapvető függőséget a fosszilis energiahordozóktól nem változtatta meg. A mostani válság ezzel szemben jó eséllyel úgy fog bevonulni a történelembe, mint amely fordulópontot hozott a fosszilis energiaforrásoktól elfordulásban és megújulókra való átállásban. Ez a váltás egyre gyorsuló ütemben zajlik, várhatóan 2025-re a megújulók részesedése a világ áramtermelésében meg fogja haladni a szén arányát, ezzel annak legjelentősebb forrásává válik.

2. Életben marad az EU klímapolitikája

Az Oroszországtól való elkerülhetetlen energetikai függetlenedés egy ideig veszélyeztetni látszott az Európai Unió klímacéljait és energetikai átmenetét. Többen felvetették, hogy az adott árviszonyok és forrásszűkösség közepette fel kellene függeszteni az EU-s klímacélokat, és az ellátásbiztonság szempontját minden más elé helyezni. Némi bizonytalankodás után az Európai Bizottság azonban végül nem állt kötélnek, és a 2019-es Green Deal célkitűzéseit nem tette félre, sőt, az energiaátmenet felgyorsítását nevezte meg az energiafüggetlenség megteremtésének legjobb eszközeként. A REPowerEU javaslat elemei, a megújulós vagy energiahatékonysági irányelvek célszámainak megemelése azt jelenti, hogy bár rövid távon vannak negatív hatásai a háborúhoz kapcsolódó energiaválságnak az éghajlatváltozás elleni küzdelemben (pl. egyes szénerőművek újraindítása vagy kivezetésük elhalasztása), de végkövetkezményként a fosszilis energiahordozókban szegény kontinens külső fosszilis energiaforrásoktól való függetlenedésének felgyorsítását fogja eredményezni, egyszerre segítve az energiaautonómia és a kibocsátáscsökkentés célkitűzéseit (Magyarország kivételével).

Az égbeszökő energiaárak pedig minden uniós direktívánál és célszámnál hatékonyabban ösztönzik az energiatakarékosságot, az energiahatékonyságot és a megújulós beruházásokat a kontinensen. Már most látható, hogy a 2022. nyár végi energiaár sokk a fogyasztás érdemi visszafogásával járt Európában. Az EU klímaambíciói a válság hatására nőttek, 2030-ra a 2019-ben elfogadott 32 százalékról 45 százalékra emelték a megújulós célértéket a REPowerEU keretében, az árampiacon ennél is magasabb, 69 százalékos, de a közlekedési területen is 32 százalékos részesedést kívánnak elérni – még ha ennek megvalósíthatóságát a Nemzetközi Energia Ügynökség (amely amúgy szisztematikusan alábecsüli a megújulók terjedésének sebességét) kétségbe is vonja.

3. Európa nem marad egyedül

Aligha becsülhető túl annak a jelentősége, hogy 2022-ben Európa nem maradt egyedül a klímaerőfeszítések erősítésében. Luiz Ignácio Lula da Silva szűk győzelme a brazil elnökválasztáson a klíma- és erdőgyilkos, jobboldali populista Jair Bolsonaróval szemben nem csupán a szélsőjobb populizmus veresége, de reményt ad Amazónia teljes pusztulásának megakadályozására, a drámai erdőirtások megfékezésére is, és Brazília (a világ 10-12. legnagyobb kibocsátója) konstruktív partnerként térhet vissza a nemzetközi klímatárgyalások porondjára is. Az USA augusztusban elfogadott inflációcsökkentési törvénye mintegy 400 milliárd dollárt fordít a klímaváltozás elleni fellépésre és a fenntartható energiarendszerek kialakítására, ami nem csak a legnagyobb ilyen típusú csomag az Egyesült Államok történetében, de a viharos viták árán elfogadott csomag nincs nagyon messze Joe Biden kampányígéreteitől sem.

Ennek eredményeként Amerika ráállhat a 2050-es karbonsemlegességhez vezető útra, az EU és az USA közös 2050-es dekarbonizációs folyamata pedig összkibocsátás és klímadiplomácia szempontjából is sorsdöntő jelentőségű lehet, főképp, ha Brazíliában is pozitív klímaügyi fordulat történik, és Kína is tartja magát 2060-as karbonsemlegességi céljához (amelynek eléréséhez ugyanakkor a jelenlegi cselekvésnél jóval többre van szüksége). Nagy kérdés marad (a globális kibocsátások közel tizedéért felelős) India várható klímacselekvése, figyelembe véve azonban, hogy 2022 Indiában a mindennapos klímakatasztrófák éve volt, áradásokkal, szárazsággal, 50 fok feletti hőhullámokkal, a napi valóság rákényszerítheti Narendra Modi kormányát a komolyabb fellépésre és a klímacélok feljebb srófolására is – amihez persze nagy segítség volna a Párizsi Megállapodás óta ígérgetett, fejlődő országoknak szánt évi 100 milliárdos klímaalap tényleges feltöltése a gazdag országok által.

4. Kiábrándító klímacsúcs – mérlegen a nemzetközi környezeti diplomácia

Tavaly, a Glasgow-i COP26 után, az elégedetlenség és hiányérzet dacára összességében óvatos optimizmus jellemezte a nemzetközi klímadiplomácia nyomon követőit. Jóllehet tavaly sok minden csak ígéret szintjén jelent meg, de bízhattunk az újonnan kialakított keretek (metánkibocsátás csökkentési vállalás, szénkivezetés, erdőirtás megállítása iránti elköteleződés, stb.) működésbe lendülésében, hogy az ígéretek gyakorlattá transzformálódnak. A Glasgow-i COP26 ugyan az ÜHG-kibocsátás csökkentése terén sem hozta el a párizsi célok teljesítését, de 0,4-0,5 ֯C-kal közelebb kerültünk hozzá (3 fokról kb. 2,5-2,6 fokra csökkent a nemzeti vállalások által kirajzolt várható hőmérsékletemelkedés, a Párizsban kitűzött 1,5-2 ֯C helyett), a konferencia végén pedig Alok Sharma, a klímacsúcs elnöke azzal engedte haza a delegációkat, hogy az idei Sarm-es-Sejk-be a COP27-re megnövelt ambíciójú célkitűzésekkel térjenek vissza, amelyek révén még közelebb kerülhetünk a párizsi célszámokhoz.

Mindebből Egyiptomban szinte semmi sem vált valóra.

A kibocsátáscsökkentés területén lényegében egyedül Ausztrália állt elő erőteljesebb nemzeti vállalással. Ez így nemhogy a 1,5 fokhoz, de a 2-höz is édeskevés. A tavaly létrehozott, például szénkivezetést vagy az erdőirtások megállítását célzó önkéntes vállalások kereteiről szinte semmit nem tudni, és bár a metánkibocsátás csökkentésére vonatkozó megállapodás napirenden volt, és a legnagyobb kibocsátók közül az USA és Brazília aláírta a metán-vállalást, Kína, India és Oroszország továbbra sem része. Pozitív fejleményként szinte egyedül a klímaváltozás által okozott károkért a gazdag országok által vállalt pénzügyi felelősség elismerése és a vonatkozó alap felállítása tekinthető. Ezzel a lépéssel a klímapolitika dimenziója kinyílik, immár nem csupán „segítséget”, „támogatást” nyújtanak a gazdag országok az éghajlatváltozás által leginkább sújtott globális délnek, de elfogadják, hogy a történetileg elsősorban általuk generált klímaváltozás következményeiért – pénzügyileg is – felelősséggel tartoznak.

A létrejött alapba ugyanakkor eddig Skócián, a belgiumi Vallónián és Dánián kívül még senki nem vállalt tényleges befizetést. A megvalósítás egyelőre ugyanúgy a jövő ködébe vész, mint számos korábbi klímavállalásé.

A nemzetközi környezeti diplomácia teljesítőképessége kérdésessé vált idén Sarm-es-Sejkben, és ezt alig kompenzálja az ENSZ biodiverzitás egyezmények épp karácsony előtt lezárul konferenciája (COP15) Montrealban, ahol legalább ígéretes új kötelezettségvállalások születtek a bolygó 30 százalékának védelem alá helyezéséről és ökológiai restaurációjáról.

5. Hogy kezeld a katasztrófád?

Az ENSZ klímacsúcs kudarcai, az egyre nyilvánvalóbban széteső klímarendszereink, a stabilan növekvő ÜHG-emisszió, a kibocsátáscsökkentési erőfeszítések reménytelensége közepette 2022-ben próbálhatunk optimisták maradni, de egyre kevésbé tehető félre a kérdés: hogyan kezeljünk egy mind elkerülhetetlenebbül közeledő klímakatasztrófát? Amelyről maga Antonio Gutteres ENSZ főtitkár nyilatkozta a COP27 kapcsán, hogy az autópályán száguldunk a klímapokol felé, és a lábunk még mindig a gázpedálon van? Vészhelyzetben, amikor semmilyen, szokásos keretek között alkalmazott eljárásunk, eszközünk, etikai megfontolásunk nem érvényes többé, hogyan kellene viselkednie a társadalomnak? Tapasztalataink alapján az ökológiai katasztrófa terheinek méltányos elosztása már most sem működik, a nemzetközi keretek szétesése és a társadalom dezintegrálódása pedig várhatóan még inkább elmélyíti a meglevő szakadékokat. Ez vált 2022, és a következő évtizedek egyik legégetőbb környezeti és társadalmi kérdésévé.

Ebben a katasztrófaközeli helyzetben ráadásul nem csak a társadalmi alapvetések kérdőjeleződnek meg, de számos korábbi vita is felerősödött, elfogadott tabuk dőlnek meg. Egyértelműen a kibocsátáscsökkentés a kívánatos cél, de sokan felvetik a kérdést, hogy annak kudarca esetén elzárkózhatunk-e olyan, kétséges hatékonyságú megoldásoktól, mint például a szén-dioxid kivonása és fizikai vagy kémiai tárolása (CCS)? Még a zöldeken belül is – elsősorban Skandináviában – felvetődött, hogy mennyire kell ab ovo kizárni például az atomenergiát a kibocsátáscsökkentés eszközei közül? Külön tanulmányokat igényelne mindegyik kérdés megvitatása külön-külön is, ezért itt csak jelezni szeretném: 2022-ben ezek a dilemmák hirtelen sokkal élesebbé váltak, és nagyon erős viták várhatók róluk az elkövetkező években. Idén vészhelyzetbe léptünk át, és egy sor etikai, társadalmi, politikai vagy technológiai kérdésre most már tényleges vészhelyzet közepette kell használható válaszokat találnunk. A világ, amiben eddig gondolkodtunk, véget ért.

6. Egy pusztuló bolygó jogai

Végezetül mégiscsak egy pozitív fejleményt említenék. Christopher D. Stone 1973-as „Legyenek-e a fáknak jogai?” című cikke óta újra és újra felmerül: jóllehet a globális ökoszisztéma romlásának megállítására a bevett – bár kétséges hatékonyságú – gyakorlatunk a környezetre vonatkozó speciális jogi szabályozás kialakítása, van egy lehetséges másik út is. Jogalanyiságot biztosítani a természeti jelenségeknek, és ezáltal kiterjeszteni rájuk azokat a védelmi mechanizmusokat, amelyek a természetes és jogi személyek érdekeinek tiszteletben tartását biztosítják. Új-Zélandon mintegy másfél évtizede az emberszabású majmoknak, 2017-ben pedig a Whanganui folyónak biztosítottak törvényi úton kvázi jogalanyiságot, ezzel lehetővé téve, hogy a velük szembeni károkozásokkal szemben a más jogi személyiségek esetében szokásos utakon keresztül lépjünk fel. Bolívia egy 2012-es törvényben biztosított jogalanyiságot „Földanyának”. Magyarországon évek óta él a kezdeményezés a Balaton jogi személyként való elismerése ügyében. Ebben a tekintetben idén Spanyolország lépett nagyot, elsőként Európában. Először januárban az állatokat ismerte el egy új törvény keretében „érző lényeknek”, jogviták esetében nem csupán tárgyként vagy tulajdonként, hanem önálló, méltánylandó érdekekkel rendelkező entitásként kezelve őket, majd egy állampolgári kezdeményezésre áprilisban elfogadott törvény Európa legnagyobb sósvizű lagúnájának, a Murcia közelében lévő Mar Menornak biztosított jogi személyiséget.

Hogy mi változik ezzel a gyakorlatban? Nem tudjuk. Hatékony eszköz lehet a jogok megadása a természetnek? Nincs rá biztos válaszunk. De figyelembe véve azokat a kudarcokat, amikkel 2022-ben szembe kellett néznünk, egyértelmű, hogy az eddigi megközelítéseinket, eszközeinket, megoldásainkat bízvást alkalmatlannak tekinthetjük. Ezeknél kevesebbet a természetnek biztosított jogok sem fognak hozzátenni annak a klímakatasztrófának a megoldásához, amelynek immár a közepén élünk.