Idén ismét felelevenítettük az egyik fontos hagyományunk, és az év végén megkértük szerzőinket, barátainkat – kutatókat, írókat, költőket – hogy egy-egy ajánlóban mutassanak be egy számukra fontos, a Mérce szellemiségéhez illeszkedő könyvet. Alábbi, első válogatásunkban habár nem friss megjelenések szerepelnek, időszerűségükből mit sem vesztett alkotásokról van szó. A közelmúltban kiadott kedvenceinket a következő részben találjátok majd.
Az ajánlókat a könyvek kiadási idejének sorrendjében közöljük.
Kropotkin: Egy forradalmár feljegyzései
ford. Kulcsár István, Európa, 1966.
Kevesen büszkélkedhetnek olyan fordulatos életúttal, mint Pjotr Alekszejevics Kropotkin, az anarchista herceg. Volt ő katonatiszt, földrajztudós felfedező, fáradtságot nem ismerő népművelő, titokban szervezkedő forradalmár, politikai fogoly és menekült, végül, de nem utolsósorban: világhírű gondolkodó és mozgalomszervező. Önéletírása mégsem valami olcsó kalandregény, egyedülálló életútjának megismerésén túl legalább ilyen hangsúlyos a rengeteg mozgalomtörténeti adalék, s legfőképp a rendkívüli élességgel megvont, gyakran ma is aktuális konklúziók. Kropotkin, paradox módon, éppen előadásmódjának szerénységével és természetességével parancsol tiszteletet.
Nehéz letenni a Feljegyzéseket. Már a hercegi család történetétől, s a kisgyerekkor leírásától is nehéz szabadulni, igazán izgalmassá viszont a katonaiskola kegyetlenkedéseinek elbeszélésével válik a kötet. A hadapródiskola kísértetiesen emlékeztet a kőszegi alreálgimnázium fagyos atmoszférájára Ottlik regényéből. De szokás szerint a különbség a legtanulságosabb: az orosz hadapródiskola minden okozott szenvedés ellenére is kevésbé nyomasztó, mert Kropotkin nemzedéke oly szerencsés pillanatban érkezett, hogy szembe tudtak szállni az iskolában uralkodó despotizmussal (vö. 89–99.). Az ázsiai expedíciók leírásai sem maradnak el a hadapródiskoláról szóló fejezetek mögött, még kevésbé a börtönévek és a kalandos szökés története.
A mai olvasót persze leginkább a politikatörténeti szempontok izgatják: Kropotkin a cári Oroszország földalatti mozgalmairól, a népnevelő, forradalmár és terrorista csoportokról éppúgy bőséges anyagot szolgáltat, mint a hatalom reakciójáról. Megismerhetjük a jobbágyság ellen küzdő értelmiségi fiatalok mozgalmát, az utánuk szaglászó titkosügynököket, a letartóztatásokat, a rabok titkos kopogását a Péter-Pál erődben, s az ott átélt szenvedéseket, melyek kis híján Kropotkin életébe kerültek. De a forradalmár lét napfényesebb oldalát is megmutatja, a svájci anarchisták (a Jurai Föderáció tagjainak) mindennapjaiba is betekintést enged, ahol az elkötelezett munkások éjt nappallá téve végezték a mozgalmi aprómunkát.
Az emlékirat emellett ízelítőt ad Kropotkin kritikai és etikai felfogásából, az ő sajátos politikai gondolkodásából, anarchista kommunizmusából. Láthatóvá válik az ív, ahogy eljutott a „kölcsönös segítség” elvéhez (Losoncz Márk mutatott rá, hogy ez a gondolat milyen távol áll az érzelgős szeretetömlengésektől). Ahogy Marx, Kropotkin sem érte be kevesebbel, mint a fennálló radikális átalakításának követelményével. De a Feljegyzések nem üres, álforradalmi szóvirágokat nyújt, hanem két lábbal a földön álló, életszerű és megfontolandó beszámolót a mozgalomépítés mindennapjairól.
Massimo Montanari: Éhség és bőség. A táplálkozás európai kultúrtörténete
ford. Kövendy Katalin, Atlantisz, 1996.
„Keveset enni egészséges, de ilyesmi csak annak juthat eszébe, aki sokat eszik” – jegyzi meg Massimo Montanari történész, akinek Éhség és bőség című kötete azt tárja fel, hogyan függ össze az étkezés a hatalmi viszonyokkal. A szerző gyakran dolgozik ellentétpárokkal: a mértékletesség erényétől, valamint a növényi étrendet favorizáló mediterrán népektől hamar eljutunk a nagyevő északiakig, akiket a déliek a „húsimádat” miatt is barbárnak gondolnak.
A földrajzi távolságon túl az időbeli szakadék éppúgy létrehozza a „civilizált mi” és a „barbár másik” ellentétpárját. A középkori földesurak bőséges lakomáit az utókor gyakran pazarlónak bélyegzi, holott a korabeliek jóléte elsősorban a személyközi kapcsolatok szilárdságán múlt: ezért a nagylelkűség szorosabbra fonta, ellenben a fukarság széttördelte a közösséget.
A 15-16. században a hierarchia mindinkább áthatja az elit képzeletét: az éghez közeli ételeket, mint a szárnyasok vagy épp a gyümölcsök, gondolják önmaguknak megfelelőnek, a parasztoknak ellenben a földközelieket, vagyis a zöldségeket és a gyökereket kellene fogyasztaniuk. Emellett udvari orvosok terjesztik, hogy aki nem a társadalmi státusza szerint étkezik, meg is betegedhet.
Persze a mit kérdésén túl számít a hogyan is: az udvari etikett finomodásával megszaporodnak az olyan művek, amelyek a parasztok illetlen étkezését taglalják. A szerzők szerint a nekik kedvező társadalmi rend épp azért természetes, mert a parasztok sokkal közelebb állnak a disznóhoz, mint az emberhez. Az udvari etikett így megerősíti az elképzelést, miszerint a viselkedni tudó elit jogosan gyakorol hatalmat a neveletlen tömeg felett.
Mivel a polgárság tagjai iparkodnak, hogy az arisztokráciába tartozhassanak, utánozzák a fogyasztásukat is. Például a késő középkorban a fűszerhasználattal fejezhető ki a jómód, ezért a polgári szakácskönyvek a hozzávalók sokszorosát írják elő. A 17. századi versike szerint: „ha én király lennék, mást sem innék, mint zsírt”. A korban úgy tartották, hogy akinek az asztala zsíros, az nem jelent mást, minthogy gazdag. A felvilágosodás során aztán épp azért terjed a növényi étrend, mert az értelmiség megtagadhatja vele a régi rend dőzsölését.
A 19. században a piacra termelés logikája szélsőségesen egyneművé teszi az étkezést – a jó minőségű ételeket a piacra termelték és inkább külföldre szállították, míg a belföldön élő alávetettebb rétegekből kikényszerítették az egyhangú fogyasztást. Ez növeli a paraszti és a munkás közegek kiszolgáltatottságát, hiszen a rossz termés könnyebben okozhat éhínséget, az egynemű táplálkozás pedig eleve gyengíti a szervezetet. A 20. század álma ezzel szemben: legyőzni az időt és teret, hogy évszaktól és távolságtól függetlenül hozzá lehessen jutni bármihez. A 21. századra már csak annyiról álmodunk, hogy eltakaríthassuk a győzelem utáni romokat.
Élelmiszerválság van, de békeidő sosem létezett. A terített asztal évszázadokig mesélt róla, hogy úgy eszünk, ahogy a hatalomból részesülünk. Montanari rengeteg adattal zsonglőrködve, azonban végig érdekfeszítő stílusban vázolja fel, hogyan landolhat a tányérunkon egy világkép.
Alain Badiou: A század
ford. Mihancsik Zsófia, Typotex, 2010.
A század című kötetben Alain Badiou kortárs francia filozófus arra a kérdésre keresi a választ, hogy a 20. század hogyan gondolta el önmagát. A bámulatosan gondolatgazdag könyv egyrészt – ahogyan azt Bagi Zsolt bemutatja – a sokaságban megszülető egység létrehozatalának politikafilozófiája. Másrészt olyan sajátos filozófiai eszmetörténet, amely rendre azokat a hagyományokat, gondolatalakzatokat és fogalmakat emeli ki „a forradalmi politikák évszázadának” történetéből, melyek a leginkább érdemesek lehetnek a mai baloldali olvasó figyelmére.
A század – Mark Fisher fogalomhasználati javaslatára támaszkodva – nem visszaemlékezés (remembering), hanem inkább a ránk kényszerített felejtés felszámolása (unforgetting): egy más, mára alig elképzelhető gondolkodási horizont láthatóvá tétele. Badiou persze a legkevésbé sem gondolja, hogy vissza kéne, egyáltalán vissza lehetne térni egy korábbi állapothoz. Javaslata szerint ma a kommunista hipotézist új formában kell létrehívnunk; A század abban segít, hogy jobban megértsük az eszme történetét, és hogy meríteni tudjunk belőle a ránk váró építkezéshez.
Senkit sem szeretnék hitegetni, ez a könyv nem a legkönnyebb olvasmány: sokszor filozófiai jártasság nélkül is jól követhető, máskor nagyon komplex és sűrű. Sokkal hozzáférhetőbb ugyanakkor, mint a tavaly megjelent Lét és esemény: már A századról magyarul írt kritikák vagy a filozófusról készült 2018-as dokumentumfilm is elegendő támpontot nyújthatnak ahhoz, hogy az olvasó eligazodjon a szövegben. A továbbiakban pusztán egyetlen témát emelek ki a kötetből: a testvériség fogalmát.
Badiou szerint a század, mely végül „megfeneklett […] a versengő individualizmusok zátonyán”, hajdanán mindennél jobban vágyott a testvériségre, melyet a valóság megélésének módjaként értelmezett. A testvériségben meghaladjuk az ént a közösen létrehozott mi érdekében, vagyis azt fogadjuk el, hogy „a végtelen »mi« uralkodik az individuum végessége felett”. A testvériség az én és a mi közötti különbség felszámolódása azáltal, hogy az én ezt az együtt konstruált mit a saját lényegeként éli meg. Badiou értelmezésében az erre épülő kapcsolatot fejezi ki az elvtárs szó is: „az én elvtársam az az ember, aki hozzám hasonlóan csak annyiban szubjektum, amennyiben része annak az igazságfolyamatnak, amely feljogosítja rá, hogy »mi«-t mondjon.”
A század a testvériség létrehozásának kitettségét és bizonytalanságát is hangsúlyozza, valamint azt, hogy csupán alkalmilag, egy-egy pillanat erejéig lehet megtapasztalni: a testvériség szenvedélye nem folytonos; „valójában csak »testvériségpillanatok« léteznek”, a testvériség megélésének eseményszerű tapasztalatai. Az utóbbi időszak számomra több ilyen testvériségpillanatot kínált – pécsi rendezvényeken, budapesti filmklubok után, vagy egy bajai közös éneklésen. Biztos vagyok benne, hogy közülünk mások is átéltek idén sok hasonlót. A korábban megfogalmazottakon túl tehát azért is ajánlom magunknak Badiou kötetét, hogy segíthessen nyelvet találni a kollektivitás tapasztalatainak megragadásához és tudatosításához.
Marlon James: Black Leopard, Red Wolf
Riverhead, 2019.[1]
Fekete leopárd, vörös farkas – ford. Harci Andor, Alexandra, 2022.
A főszereplőt, Trackert egy elveszett fiú, egy ősi afrikai birodalom trónörökösének megtalálására bérlik fel. A történet ugyanakkor csupán ürügy a narrátor megszólalására, hiszen hamar, már az első mondatból megtudhatjuk, hogy a fiú meghalt. Felkutatásának elmeséléséből azonban egy eklektikus pikareszkregény bomlik ki, amely egy otthonról elszegődő, a kihívásokon keresztül felnőtté érő (itt: anti)hőst mutat be. Tracker már-már arrogáns, érzelemmentes stílusban beszéli el kalandjait, de nem mindig bízhatunk meg a szavában, és döntései is gyakran morális kérdéseket hagynak maguk után.
A regény egyszerre idézi a Marvel-képregények univerzumát, merít a sci-fiből, a fantasyból és a mágikus realista szépirodalmi művekből, annak ellenére, hogy a vaskori Afrikában járunk. Színtiszta poszt-posztmodern (netalán metamodern?) korlenyomat, amelyben egymásba fonódnak a tradíciók és modernizáció, a pop- és magaskultúra, az irónia és komolyság.
Ugyanakkor a Black Leopard, Red Wolf igazi vállalása, hogy abba közegbe emelje az afrikai legendákat, népi hiedelemrendszert és természeti adottságokat, amely gazdaságilag-kulturálisan gyarmatosította és kizsákmányolta a fekete kontinenst. Megtöri a fekete-fehér csoportok hagyományos megjelenítési módjait, és olyan afrikai szuperhőst kreál, akinek megítélése épp annyira ambivalens, mint bármilyen emberé, ezzel pedig lényegében egyszerre mutat be az angolszász felsőbbrendűségnek és a Marvel egysíkú Fekete Párducát istenítő polkorrekt kultúrának. Eközben bosszút is áll az európai emberen: a fehér színt a gonoszság, a semmi színévé teszi. Egyszerre nyomasztó és felszabadító, hogy mindezt a macsó Tracker beszéli el, aki nyíltan vállalja homoszexualitását.
Egyszóval a több mint 600 oldalas könyv megéri a belefektetett energiát, hiszen épp annyira rúgja fel a műfaji határokat, mint amennyire megpróbálja feloldani a társadalmi sztereotípiákat és a berögzült irodalmi-kulturális archetípusokat. Így tehát akármennyire nem korunkban játszódik a történet, kétségtelenül kortárs, előremutató tendenciákat vélhetünk felfedezni benne. Persze mindezek ellenére számítsunk rá, hogy a Black Leopard, Red Wolf összezavar és megkínoz minket – és ez végérvényben egyszerre jó és rossz.
[1] – Bár a kötet idén megjelent magyarul, mivel az angol nyelvű szöveget olvastam, én azt tudom ajánlani.
