Amíg a magyarországi ellenzék tagjai a „tisztakezű” Európát próbálják meg ellentétbe állítani a korrupt Fidesszel, minden alkalommal pontosan az fog történni, mint ami az előző héten.

Ilyen sem volt már régóta: a kormánypropaganda minden zegzuga egy korrupciós botránytól hangos. A miniszterelnök Twittere, a Megafon fő hangadóinak videói, az Origo, a Hír TV is mind azt harsogták, hogyan fogadott el a vádak szerint katari kenőpénzeket az Európai Parlament egyik alelnöke, a görög Eva Kaili, Kaili élettársa és a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség újonnan megválasztott főtitkára, Luca Visentini más baloldali EP-képviselőkkel együtt.

Persze az eset az eurós bankjegyekkel megtömött bőröndökkel túl magas labda volt, hogy ne boncolgassák az ügyet apró részletekbe menően. Különösen úgy, hogy a jogállamisági feltételességi eljárás és az EU intézményeinek kommunikációja hónapokon át arról szóltak, hogy a magyar kormány korrupciójának véget kell vetni ahhoz, hogy az ország a helyreállítási és kohéziós alap forrásait megkapja. A korrupció elleni harc narratívája utóbbinál mint egy regionális aberráció felszámolására tett kísérlet jelenik meg, a felzárkózás folyamata pedig az, amelynek során Magyarország végül csatlakozása után 18 évvel felszámolja a jogállamot szétverő politikai gyakorlatait. Legalábbis erre utal az a jogállamisági feltétel- és keretrendszer, amelyet az EP liberális, közte magyar képviselői 2020 óta kidolgoztak.

A helyzetet kárörömmel követő fideszes hatalmasságok bejegyzéseit látva régi emlékek elevenednek meg. 2004 és különösen 2006, illetve az előző nagy gazdasági világválság után éppen arról volt ismert a jobboldali ellenzék és médiája Magyarországon, hogy a kormányzó balliberális pártok korrupciós ügyeinek minden apró, izgalmas részletéből egy kisebbfajta Watergate-botrányt tudtak kerekíteni, amit aztán milliók követtek tévén és online hírportálokon egyaránt. Igaz, ezek az MSZP-s korrupciós ügyek (a nokiás dobozra vagy Szalainé Szilágyi Eleonórára emlékszik még valaki? Hát Veres János fiaira?) mai szemmel eleve annyira amatőr módon leszervezettnek tűnnek, mintha csak az Orbán Viktor körül gyülekező gazdasági és médiavilág kedvéért tették volna el azt jó sok magyar forintot a Gyurcsány-kormány és a Demszky Gábor-féle városvezetés emberei.

Egy kicsit ismét ugyanez a helyzet: a magyar pártharcok helyett most itt van „Brüsszel” mint számba vehető ellenség, a nokiás doboz helyett pedig a gurulós bőrönd és 600 millió forintnyi euró.

Orbán Viktornak különösen jól jött ez az eset a csütörtökön és pénteken is tartó EU-csúcs alatt: sajtójelentések szerint a Katargate-botrányt Donald Trump 2016-os kampányjelszavával jellemezte, amikor úgy fogalmazott, „le kell csapolni a mocsarat” Brüsszelben.

Méltó és méltatlan elitek

A lényeg nem változik, hiszen mindezek nagyon egyszerűen elmagyarázható és átadható ügyek: az, aki gurulós bőröndben tárol egy ekkora vagyont, például biztosan nem tisztességes szándékú ember.

Amit a kérdéssel kapcsolatban elsődlegesen meg kell vizsgálnunk, az az, hogy mi az a korrupció, mi az a lobbitevékenység és hol húzódik a két dolog határa. Ahogyan Ligeti Miklós, a Transparency International magyarországi jogi igazgatója fogalmazott egy erről szóló írásában: „eddig nem született a korrupcióra vonatkozó egységes és átfogó definíció”. Ennek ellenére, folytatja, az ENSZ Korrupció elleni Egyezménye mégis megpróbálkozott a feladattal, azonban ott csupán annyit találunk, hogy a közelebbről meg nem határozott korrupció „súlyos gondot és fenyegetést jelent a társadalmak stabilitására és biztonságára, aláássa a demokrácia intézményeit és a demokratikus értékeket, az erkölcsi értékeket és az igazságosságot, továbbá veszélyezteti a fenntartható fejlődést és a jogállamiságot”.

Tehát a nemzetközi normákat tekintve a korrupció üldözése, úgy tűnik, főleg a „demokratikus normák” fenntartása miatt szükséges.

További fontos szempontként merül fel a korrupció ellenőrzésének, üldözésének hivatalos meghatározásában az „átláthatóság” követelménye: ha nyilvánosak az információk arról, miféle ügyletek, meggyőzési és befolyásolási szándékok léteznek az államvezetés és hivatalnokok körül, az tehát ezek szerint már nem korrupció.

Az angol-amerikai politikából az ilyen nyilvános, átlátható ügyletek bevett nevét is ismerjük: lobbizás. De vajon a feltárt tények tükrében lobbizás, avagy korrupció volt-e az, ami Brüsszelben történt?

Arról, hogy a korrupciós botrány Katar és az EP képviselők között konkrétan miről szól, már itt írtunk. A december 11-ig már 16 rendőrségi razziát provokáló ügy lényege, hogy a gyanú szerint a Katar stadionjait felépítő, sanyarú sorsú vendégmunkások helyzetét vizsgáló európai parlamenti emberi jogi bizottság egyes tagjai és hozzátartozóik pénzbeli juttatásokat kaptak azért, hogy a bizottságban szavazatukkal az emírség érdekeinek kedvezzenek. Manon Aubry, az Egységes Európai Baloldal EP-frakcióvezetője a gyanús bizottsági történésekre és a Szocialisták és Demokraták ottani gyanús viselkedésére már november közepén felhívta a figyelmet. Elmondása alapján tényleg csak idő kérdése volt, hogy a botrány kirobbanjon.

A botrány lényege tehát, hogy erkölcsileg megengedhetetlen, ha egy bizonyos, EU-n kívüli politikai hatalom táskában hordott bankjegykötegekkel kívánja – sikeresen – megvesztegetni az Európai Parlament képviselőit. Mindezt jelenlegi formájában a belga törvények és az Európai Parlamentben irányadó szabályozások tiltják – igaz, régi adóssága a parlamentnek és a Bizottságnak is, hogy egyértelmű szabályzatot és etikai kódexet dolgozzon ki. Mindenesetre rejtett és a belga törvények szerint is illegális lobbizás történt.

Tudunk azonban legális lobbitevékenységről is. Például az Egyesült Államokban nem túl régen a sajtó elég egykedvűen jelentette, hogy a szaúdi lobbi egyre csak növeli legális tevékenységét Washingtonban, és jó esélyük van rá, hogy a Dzsamál Hasogdzsi újságíró és amerikai-szaúdi állampolgár meggyilkolásának ügye nyomán keletkezett gazdasági problémákat szépen-lassan elsimítsák. Már-már egyenesen a lobbitevékenység és a szoros gazdasági-energetikai-katonai kapcsolatok eredményének kell azt is tekintenünk, hogy a gyilkosság elrendelésével vádolt Mohamed bin Szalmán herceg az amerikai bírósági felelősségre vonás alól mentesült.

Egy ember tőrbe csalása, meggyilkolása és feldarabolása ugyanannyira felháborító és ugyanannyira bántja erkölcsi érzékünket, mint a világbajnokságra készülő Katar gyilkos bánásmódja a dél-ázsiai vendégmunkásokkal. A szaúdi lobbitevékenység, amelyet a szörnyű gyilkosság után az egyértelműen felelős kormányzat indított, azonban mégsem vesztegetés, korrupció, hiszen a szaúdi királyi ház – a cikk tanúsága szerint – az amerikai törvények teljes betartásával lobbizott.

Mindezekből úgy tűnik tehát, hogy a nyugati világ politikai gyakorlatában, a morális tényezőktől eltekintve, a vesztegetés vagy korrupció az a fajta lobbizás, amely nem átlátható és nem szabályozott keretek között valósul meg. Ellenben a szabályozott és átlátható keretek között megvalósult vesztegetést lobbizásnak hívjuk.

Ha mondjuk arra gondolunk, hogyan osztott ki Völner Pál volt államtitkár a vád szerint pénzbeli kifizetések fejében bírósági végrehajtói kinevezéseket, nos ez korrupció, világos – a juttatásokat titkolták, és nem is törvényesen szerezte meg őket. Más a helyzet, ha azt kérdezzük meg, hogy az ország első elektromos és az ígéret szerint zéró-károsanyag kibocsátással működő BMW autógyára miért éppen Debrecenbe költözik. Itt már érvényesült az az általános, ha lehet így nevezni, liberális irányelv, amely szerint – a nemzetközi egyezmények szövegeivel összhangban –, a bajor autógyári óriás végső soron teljesen átlátható módon, törvényes és eredményes lobbitevékenység eredményeként kapta meg debreceni helyét.

Ettől viszont még a debreceni BMW-gyár építése körül ugyanolyan súlyos társadalmi károk keletkezhetnek már rövid távon is, amelyek teljesen összemérhetőek az esetleg Völner Pál áldásával kinevezett, inkompetens bírósági végrehajtók által okozott károkkal. Hiszen erről is írtunk.

Ez rámutat arra is, hogy

az a szélesebb probléma, amelynek csak kis szeletére szoktunk összpontosítani, amikor a korrupciót emlegetjük, egyszerűen nem más, mint harc az állami erőforrások és munkaerő kontrollja fölött.

A papok szavaznak, Isten nem

A fenti mondás (I preti votano, Dio no) Giulio Andreottitól, az olasz köztársaság egyik legsötétebb hírű és legnagyobb hatalomtechnikusaként számontartott egykori, kereszténydemokrata miniszterelnökétől származik. Akkor válaszolta ezt, miután állítólag szembesítették azzal, hogy ugyancsak kereszténydemokrata elődje, Alcide de Gasperi Isten közbenjárását kereste a templomokban, ő azonban csupán a papok kegyeit.

Andreotti kormányfői terminusára esnek az olasz „ólomévek” (anni di piombo) legdurvább politikai- és maffiagyilkosságai, amelynek bírók, bankárok és újságírók egyaránt áldozatul estek. Paolo Sorrentino olasz filmrendező Il Divo című, erről a korszakról készült játékfilmjében rátapint a korrupció legfontosabb jobboldali értelmezésére: a korrupció, a bűnözés és az olasz esetben még a szélsőjobboldali terror felélesztése is lehetnek hivatalos eszközök, ha az állam rendje és az uralkodó osztály hatalmának biztosítása a cél.

„Az igazság nem jó, az igazság a világ vége!”

– hangzik el egy monológban. A világvégét pedig ugye bármilyen eszközzel meg lehet és kell akadályozni.

Il Divo – és a történelem – kereszténydemokrata „istene”, Andreotti lényegében a konzervatív államférfi egyfajta modern archetípusa. Az átláthatóság, a titkok felfedése az ő szemében hübrisz: életeket, városokat, társadalmakat rombolhat le, ha a sötét titkok arra érdemes, azt óriási teherként hordozó, felkent letéteményesei azokat felelőtlenül felfedik, ezzel elárulva fontos megbízatásukat.

Ez a megbízatás, ahogyan az 1950-es, 60-as évek nagy, antiliberális amerikai teoretikusa, Leo Strauss megfogalmazta, a (neo)konzervatív felfogásban kettős. Egyrészt a társadalom rendjét (tehát az uralkodó osztály hatalmát) véleményük szerint megbontani képes tények eltitkolása, másrészt a társadalom hitének megtartása a rendszer igazságosságában.

Ez utóbbi Strauss tálalásában valóban egészen furcsa: szerinte minden ember és minden társadalom nem csupán tökéletlen, hanem valahogyan mélyen romlott. Összetartani ezért csak és kizárólag a társadalom egésze számára kitalált, közös mítoszokkal lehet. Az értelmiség és politikai vezetők feladata így a neokonzervatív amerikai társadalmi gondolkodás atyja szerint nem más, mint hogy a mítoszokat sikerre vigyék. Jutalmuk pedig az, hogy cserébe nem kell őszintén hinniük bennük.

A neokonzervatív-straussiánus iskola még hollywoodi követőkre is talált: gondoljunk csak Christopher Nolan Batman filmjeiben a korrumpált Harvey Dentre, akinek bukására nem derülhet fény, különben Gotham City lakói többé nem hinnének a törvényes rendben.

Hogy rájöjjünk, Strauss gondolatai mekkora hatással vannak például az Orbán-rezsimre, elég visszaemlékeznünk Lánczi András Corvinus-rektor és Fidesz-közeli politológus (aki egyébként Strauss itthoni nagy tisztelője) pár éve készült interjújára. Miután a Századvégtől kiperelték azokat a tanulmányokat, amelyeket a cég a kormánynak több mint évi ötmilliárdért készített, Lánczi így reagált a rendszerszerű orbánista korrupció vádjára:

„a nemzeti és állami érdeket fölülírták a nyilvánosság jogával. […] amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”.

A megszólalás 2015-ben azért keltett nagy felháborodást, mert Orbán ellenfelei beismerő vallomásként kezelték. Valójában Lánczi a Batman-filmek straussi logikáját követte: az Orbán-rezsimet fenn kell tartani, hiszen egyetlen alternatívája a káosz és Magyarország bukása. Más persze a helyzet, ha a korrupciót – akár valós elemeket beépítő mítoszként, akár tényekként – a fenyegető ellenfél, „a globalisták”, „Brüsszel” ellen kell, cinikusan, használni.

A fideszes és tágabban a neokonzervatív jobboldali szemléletben tehát az átláthatóság időzített bomba, a forradalom egyik okozója maga, míg a liberális felfogásban (olykor képmutatóan) ugyanez a társadalom erkölcstelenségének, káoszba, diktatúrába süllyedésének és egyben a populista erők jogállam-leépítésének legfőbb akadálya is.

De kinek van vajon igaza? A válasz sokatmondó.

A jobboldali-neokonzervatívok ugyanis felfedeztek valamit, amit a liberális szemlélet nem: a teljes átláthatóság, a politikai és gazdasági elit teljes elszámoltathatósága és az összes államtitok felfedése egyet jelent a tőkés állam erkölcsi és tényleges bukásával – azzal, amit ők „a világ végének” neveznek.

1917-ben, amikor a bolsevik forradalmárok elfoglalták Szentpéterváron az orosz kormány rezidenciáját, a Téli Palotát, a következő célpont a Külügyminisztérium volt: ahol a háború előtt és alatt kötött összes titkos paktumot, megegyezést és jegyzőkönyvet azonnal nyilvánossá tették, ezzel gyakorlatilag szavatolva a titkait őrző állam bukását is.

Ezzel szemben a forradalmi baloldaltól maga is tartó polgár liberalizmus ebben is próbál valamiféle reformista mértéket tartani: kontrolláljuk az információt, derüljön ki éppen annyi, amennyi átláthatóságtól az államrend vagy a gazdasági termelési rend még nem bukik meg, csupán az állam vezetéséről bizonyítjuk be, hogy érdemtelen irányítani az életünket.

Érdekes módon a magyarországi és a Magyarországról szóló nemzetközi korrupciós diskurzusnak a helyben működő multinacionális cégek tevékenysége nem, vagy csak ritkán válik célpontjává. Talán éppen azért, mert ez már egész gazdasági rendszerünket kérdőjelezné meg. Pedig erről kellene szólnia minden korrupciós botránynak, hiszen egy egyre elviselhetetlenebb és fenntarthatatlanabb rendszert lepleznének le.