Hogyan alakul a Balkán északi és nyugati részén található országok euroatlanti integrációja? És hogyan állunk az orosz, illetve a kínai befolyással e térségben? Szerbia, Albánia, Montenegró és Észak-Macedónia egyszerre található az EU és a keleti nagyhatalmak vonzáskörében, mi több, ütközőzónájában.

Az Európai Tanács 2022 júniusában három posztszovjet ország európai jövőjéről határozott. A háború sújtotta Ukrajna és a szomszédos Moldova tagjelölti státusz kapott, míg Grúziát potenciális tagjelöltként ismerték el. A kontinens keleti feléről érkező hírek mellett azonban egyre hangsúlyosabban merül fel az EU kritikusai és támogatói körében, hogy a közösség a kibomló háború árnyékában elhanyagolja a balkáni országok integrációját. A hatalmi vákuumot pedig félő, hogy olyan rivális hatalmak tölthetik be, mint Oroszország vagy Kína.

Az Ukrajnához vezető út: Kelet-Európa elfeledett háborúi

Oroszország 2022. február 24-én megtámadta a szomszédos Ukrajnát az ország állítólagos nácitalanítása és az oroszajkú kisebbség védelme nevében. E háború a két nép történelmi mélyponton lévő kapcsolatának új szakaszát jelentik. Viszonyuk súlyosan terhelt legalább az orosz többségű Krím-félsziget Oroszországhoz csatolása (2014) és a Kelet-Ukrajnában befagyott fegyveres konfliktus óta.

A fegyveres harcok fellángolására Európában Jugoszlávia ‘90-es évekbeli és 2000-es évek eleji felbomlása óta csak ritkán került sor. Természetesen az államszocialista rendszerek bukása és a nyomukban felcsapó nacionalista indulatok nemcsak a Balkánon torkollottak erőszakba. Hasonló fegyveres konfliktus bomlott ki 1992-ben a Szovjetunió szétesése után függetlenné vált Moldova és az oroszbarát-szakadár terület, Transznisztria erői között.

De e sorba illeszkedik az örmény–azeri ellentét is, ami a ‘80-as évektől 1994-ig fokozatosan háborúvá fajult a szovjetek által Azerbajdzsánhoz csatolt örménytöbbségű Hegyi-Karabah hovatartozása miatt. A befagyott konfliktus történetét a tűzszünetek többszöri megsértései és más határmenti összecsapások tarkították, míg végül 2020-ban Azerbajdzsán támadást indított az örmény fennhatóság alatt lévő karabahi állások ellen. A háború végül azeri győzelemmel zárult, rákényszerítve az örményeket egyes területek átadására.

A posztszovjet térség háborúinak sorába tartoznak a ‘90-es éveket tematizáló, változó intenzitású háborúk olyan rebellis, orosz fennhatóság alá tartozó területeken, mint Csecsenföld. E háborút a Szovjetunió összeomlását követő belpolitikai zűrzavarban hatalomra kerülő, akkoriban még a Nyugattal együttműködni kívánó Vladimir Putyin a 2001. szeptember 11-et követő terrorellenes harc lázában az iszlám fundamentalizmus elleni világméretű küzdelem részeként állította be. Mint az említett konfliktusokból is látszik,

a háborúk nem szűntek meg Európában, pusztán annak perifériájára, a volt államszocialista térségbe szorultak vissza.

Az ukrajnai háború újdonságát az adta, hogy egy nukleáris nagyhatalom, a kontinens legnagyobb országa fegyveresen lerohanta a kontinens második legnagyobb országát. A konfliktus „kellékeit” azonban már a 2008-as grúziai eseményekben is megtalálhatjuk. Adott egy euroatlanti integráció felé haladó ország, két szakadár köztársaság, egy katonai intervenció és az érdekszféráját féltő nagyhatalom. Még az elemzők, a politikusok és a közvélemény nagy része sem láthatta azonban előre Krím annektálását és a kelet-ukrajnai háborút. 2022 újdonsága az volt, hogy a háború immár nem távoli, hírből ismert országokban, hanem a szomszédban, a „Nyugat peremén” zajlott. De mégis mi köze mindennek a balkáni országokhoz?

Szerbia: Brüsszel és Moszkva között

A háború amellett, hogy új tartalommal töltötte meg a regnáló francia elnök, Emmanuel Macron által pár éve még agyhalottnak nevezett NATO-t, láthatóan valamiféle egységet teremtett a kontinens országai között.

Európa politikai vezetőinek körében egyetértés látszódik kialakulni a kérdésben, hogy az orosz agresszió megállítására elítélő nyilatkozatokon túl szankciók bevezetésére is szükség van. A vita inkább a szankciók mértéke körül forog.

A háború azonban meglepő fordulatokat is produkált. A semlegességéről híres Svájc a szankciók mellett kötelezte el magát; a finn és svéd NATO-csatlakozás kulcskérdéssé vált; Scholz felmondta a németek kétsebességes Kelet-politikáját. Legalább három európai ország azonban ellentmondásosan viszonyul az orosz–ukrán helyzethez.

Az egyik ilyen ország az „Európa utolsó diktatúrájának” nevezett, Aljakszandr Lukasenka vezette Fehéroroszország, ami nemzetközi elszigetelődése és az Oroszországhoz való terhelt, de kölcsönös függésen alapuló viszonya miatt támogatja az inváziót. Hasonlóan ellentmondásos viszony fűzi a NATO- és EU-tag Magyarországot is a konfliktushoz. A politikai vezetés megszavazta az uniós szankciókat és megnyitotta az országot az Ukrajnából érkező menekültek előtt, azonban az Oroszországhoz fűződő viszony terén „pragmatikusabb” álláspontot foglalt el.

Míg sokan ezt az Unió és a transzatlanti szövetség egységének aláásásaként értelmezik, e fejlemény a V4-országok közt is jelentős feszültséget eredményezett. A hezitáló államok között azonban ott találjuk az Aleksandar Vučić vezette Szerbiát is. Szerbia ugyan megszavazta az orosz agressziót elítélő ENSZ-nyilatkozatot, a szomszédos Boszniához hasonlóan azonban nem támogatta az uniós szankciókat – néhány jelképes döntésen túl.

A szerb hezitálás mögött többek között történelmi és kulturális okok húzódnak meg.

Szerbia az oroszokhoz hasonlóan a kereszténység ortodox ágához tartozó ország, ahol a cirill ábécét használják és szláv nyelvet beszélnek. Történelme során a cári birodalom jelentős figyelmet fordított a Balkán oszmán uralom alatt élő szláv népeire. Továbbá jelentős érdemeket szerzett abban is, hogy az említett népek a 19. század második felében és a 20. század elején felszabadultak az oszmán megszállás alól.

És még egy hasonlóság, ami a rokonszenv alapja lehet: Szerbia politikai-kulturális elitje a 19. században, a nemzetek öntudatra ébredésének korában hasonló szerepet szánt a délszláv népek egyesítésében a szerb nemzetnek, mint a cár szellemi holdudvara az oroszoknak. Ez a nézet változó formában, de végig jellemezte a szerb elitet a 19-20. század során.

Az országban uralkodó oroszbarát és NATO-ellenes érzések gyökerét a közelmúlt eseményeiben kell keresnünk.

A szerb közvéleményben máig élénken élnek az 1999-es év NATO általi bombázásának emlékei. A máig ható sebek forrása, hogy a NATO – az ENSZ Biztonsági Tanácsának orosz vétója ellenére – rendelte el az addigra Szerbiára és Montenegróra zsugorodó Jugoszlávia bombázását. Az indok a koszovói szerb kisebbség és a terület albán lakosságának függetlenségi törekvéseit képviselő UCK, a Koszovó Felszabadítási Hadsereg között elmérgesedő etnikai ellentét volt.

A NATO beavatkozása jelentős számú civil áldozatokat követelt; véletlenül találat érte a belgrádi kínai nagykövetséget is. Az eredmény három halálos áldozat és nem elhanyagolható diplomáciai botrány a Kínai Népköztársaság és a transzatlanti szövetség között. Koszovó ezt követően az ENSZ fennhatósága alá került, majd 2008-ban egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét. Ezt többek között sem Szerbia, sem Oroszország nem ismeri el. A NATO által ostromlott nemzet orosz értelmezése iránt tehát jelentős fogadókészség van a szerb közvéleményben.

Az Oroszországhoz fűződő jó viszonynak pragmatikus okai is vannak szerb részről. Oroszország támogatása Koszovó ügyében jelentős hátszelet biztosít Szerbia számára. A jelenlegi szankciók uralta környezetben a renitens országok kedvezőbb megállapodásokat tudnak kötni az agresszorral, ahogyan az történt a két ország közötti kedvező földgáz-vásárlási szerződés esetén is.

Egy másik ok, ami miatt az egykori államszocialista térség stagnáló vagy hanyatló demokráciáiban közeledés tapasztalható a Kínához vagy Oroszországhoz hasonló tekintélyelvű rendszerek irányába, hogy mozgásterük beszűkül, a demokratikus országok körében már „nem számítanak szalonképesnek”.

Szerbia Koszovóhoz fűződő viszonyának rendezése az ország uniós csatlakozásának kulcskérdése. Csakhogy Koszovó eközben máig jelentős szerepet tölt be a szerb nemzeti képzeletben. A terület a középkorban a szerb állam és egyház szülőhelye, magterülete volt. Emellett itt zajlott le az 1389-es rigómezei csata, ami megpecsételte a középkori szerb állam sorsát.

Ugyan a terület etnikai arányai időközben átalakultak, az országban továbbra is jelentős szerb kisebbség él egyetlen tömbben az északi határ mentén. Szerbia 2009-ben nyújtotta be uniós csatlakozási kérelmét és 2012-ben nyert tagjelölti státuszt. A kiújuló konfliktusok a határ két oldalán, valamint a szerb–koszovói viszony mélypontra jutása azonban csak tovább hátráltatja az ország uniós csatlakozásának előrehaladását.

E konfliktus is egy újabb szakaszához érkezett azokkal a zavargásokkal és erőszakba torkolló tüntetésekkel, amelyek azután törtek ki, hogy Koszovó be akarta tiltani a szerb rendszámok használatát. A koszovói szerbek körében ugyanis gyakori, hogy szerb rendszámot használnak, így bojkottálva a koszovói intézményeket és tiltakozva a terület – szerintük illegitim – Szerbiától való elszakítottsága ellen.

Megjegyzendő azonban, hogy korábban Szerbia is hozott hasonló intézkedéseket az országba érkező koszovói rendszámokkal szemben. A közelmúltban a koszovói szerb tüntetők blokád alá vettek egyes határátkelőket. Ez pedig egy ideig felvetette annak lehetőségét is, hogy az országban állomásozó békefenntartóknak be kell avatkozniuk a súlyosabb eszkaláció elkerülése érdekében. A krízist végül az oldotta fel, hogy Koszovó elhalasztotta az intézkedés bevezetését, amit szerb és uniós oldalról egyaránt örömmel fogadtak.

Szerbiának – mindezeken túl – egy másik belső nehézséggel is szembe kell azonban néznie az uniós csatlakozása ügyében:

Jóllehet a szerb politikai elit egyetért az ország uniós csatlakozásának kérdésében, az IPSOS felmérése szerint először történt meg, hogy a szerbek nagyobb aránya (44%-uk) ellenezné, mint ahány százalék (35%) támogatná országa csatlakozását az EU-ba.

Brüsszel számára sohasem volt elsődleges fontosságú e nyugat-balkáni országok uniós integrációja. Az olyan egymásra torlódó válságok, mint a 2010-es görög adóságválság, a 2014–2015-ös menekült- és migrációs válság, a Brexit, a koronavírus-járvány vagy az orosz–ukrán háború lekötötte az EU figyelmét és erőforrásait. Az Unió legutóbb 2007-ben Románia és Bulgária, valamint 2013-ban Horvátország csatlakozásával bővült. Ennek ellenére az említett országok csatlakozása a Schengen-övezethez továbbra sem valósult meg egyes nyugati tagállamok vétója miatt.

Földrajzi megosztottság is tapasztalható – mind a Schengen-övezet, mind a balkáni bővítés kapcsán. A nyugat-európai tagországok szkeptikusak a bővítéssel, míg a Magyarországhoz hasonló keleti tagállamok a bővítés legnagyobb támogatói.

E feszült légkörben kell tehát a szerb politikai elitnek manővereznie a növekvő orosz befolyás, a lassan mozduló csatlakozási folyamatból kiábrándult közvélemény és az Unió relatív passzivitása között. A helyzet azonban a csatlakozási folyamatot optimistábban szemlélő régiós országokban sem a legideálisabb.

A félbemaradt integráció: Albánia, Montenegró és Észak-Macedónia

Albánia, Montenegró és Észak-Macedónia hasonló történelmi utat járt be mind a 20. század második felében, mind euroatlanti integrációjuk során. Mindhárom ország megtapasztalta az államszocialista időszakot, ám míg Montenegró és Észak-Macedónia a titói Jugoszlávia tagköztársasága volt, addig az Enver Hodzsa vezetése alatt egyre elszigetelődő Albánia a szovjet-kínai szakítás után Kína mellett köteleződött el.

Észak-Macedónia vér nélkül léphetett ki Jugoszláviából, míg Montenegró csak 2005-ben nyerte vissza függetlenségét. Az államszocialista rendszerek bukását követően Albánia csatlakozhatott elsőként Horvátországgal együtt a NATO-hoz, míg Montenegró 2017-ben, Észak-Macedónia pedig egy hosszú névvitát követően 2020-ban lett a szövetség tagja.

Az Észak-Macedónia NATO- és EU-csatlakozást kezdetben Görögország vétózta az ország korábbi neve miatt. A Macedónia elnevezést azért kifogásolta a görög fél, mert úgy vélték, hogy ezzel a macedón állam kvázi területi igényt fogalmazott meg Görögország északi, azonos nevű területére, ahol jelentős szláv kisebbség él. A görög vétó azonban 2019-ben elhárult, miután a balkáni ország megváltoztatta a nevét Észak-Macedóniára.

A másik nehézséget Észak-Macedónia számára Bulgária vétója jelentette. A bolgár álláspont szerint az ország hivatalos nyelve, a macedón pusztán egy bolgár nyelvjárás és Észak-Macedónia diszkriminálja az országában élő bolgár kisebbséget, valamint kisajátítja történelmi örökségüket. A helyzetet végül a francia uniós soros elnökség végén egy olyan javaslattal oldották fel, aminek keretében Észak-Macedónia alkotmányában rögzíti a bolgár kisebbség sajátos státuszát és lépéseket tesz a diszkrimináció felszámolása, valamint a Bulgáriával való jobb viszony kiépítése érdekében. A javaslat kétoldali, igaz, az észak-macedón parlamentben jelentős ellenzéki tiltakozás melletti elfogadását követően a csatlakozási tárgyalások új fejezete Albániával együtt 2022. július 19-én kezdődhetett el.

A Nyugat-Balkán éllovasa Montenegró, amely a 2005-ös függetlenség elnyerése óta nyugati orientációt követ és törekszik a Szerbiától való eltávolodásra.

Ebbe illeszkedik az ország NATO-tagsága, hogy népirtásnak tekinti a srebrenicai mészárlást, valamint, hogy Albánia és Koszovó mellett Montenegró az egyetlen nem uniós tagország a Balkánon, amely csatlakozott a nyugati szankciókhoz. A montenegrói csatlakozást egyfelől, belpolitikailag nehezíti a politikai polarizáció a nyugati orientációt és a Szerbiával, illetve Oroszországgal való szorosabb szövetséget pártoló formációk között. Másfelől, a külpolitika területén például Franciaországban megnövekedett bevándorlással szembeni félelem hátráltatja a folyamatot Montenegró vagy más nyugat-balkáni országok csatlakozása esetén.

Az elhúzódó tagfelvételi folyamattal kapcsolatos frusztráció hívta életre a Nyitott Balkán Kezdeményezést (Open Balkan Initiative), ami uniós mintára valósítaná meg az alapítók között a munkaerő, az áru, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlását, és ami kiegészülne a belső határellenőrzések eltörlésével is.

A projekt megítélése kettős. A kezdetben vonakodó Montenegró és Bosznia–Hercegovina a szerb regionális ambíciók megvalósítására tett kísérletnek látta e kezdeményezést, aminek alapját az képezi, hogy Szerbia az együttműködés legnépesebb országa és gazdasága is egyben. Emellett a volt jugoszláv köztársaságokban jelentős a szerb kisebbségek aránya, amelyek aktív kapcsolatot ápolnak az anyaországgal. Nem is beszélve Milorad Dodik, a Bosznia-Hercegovina háromtagú elnökségének szerb tagjának terveiről a Boszniai Szerb Köztársaság esetleges elszakadásáról.

A 2022. szeptember 2-i belgrádi találkozón azonban Montenegró és Bosznia is elkötelezte magát a regionális együttműködés mellett, aláírva rögtön egy megállapodást többek között a kibomló energiaválság együttes kezeléséről. A Nyitott Balkán Kezdeményezés hatása tehát még kérdéses.

Egyelőre azonban többen is bizakodóak. Várhelyi Olivér, az uniós szomszédságpolitikáért és bővítésért felelős biztos nagy reményekkel tekint a projektre, ami remélhetőleg felgyorsíthatja a térség integrációját. Hasonlóan hozzá, Szergej Lavrov, orosz külügyminiszter is üdvözölte a kezdeményezést. Azt a kérdést azonban, hogy a Nyitott Balkán Kezdeményezés az EU előszobája, annak alternatívája vagy egy szerb regionális dominancia-kísérlet lesz, csak az idő döntheti el.

Határhelyzetben: A Nyugat-Balkán az euroatlanti integráció és az orosz–kínai befolyás között

A Nyugat-Balkán integrációja korábban sohasem volt az Unió elsődleges prioritása. A külső és belső fenyegetések miatt azonban érdemes lenne nagyobb figyelmet és erőforrásokat biztosítani az Unió „hátsó udvarára”. Legyenek azok a demokráciák hanyatlásai a kontinensen, a klímaváltozás hatásárára várhatóan fokozódó nemzetközi migrációs helyzet vagy a növekvő orosz vagy kínai befolyás, ami Montenegróban egy, az országot eladósító autópálya-beruházásban materializálódott.

Az EU és annak döntéshozatala valóban reformra szorul, az Uniónak először saját határain belül kell érvényt szereznie értékeinek, elrendezve konfliktusait a tagországokkal. Ennek ellenére az Unió nem mondhat le a nyugat-balkáni országok uniós jövőjéről. Máskülönben félő, hogy a vákuumba a rivális, illiberális hatalmak nyomulnak be.