Lezárult a száraz november, de bizonyosan sokan vannak olyanok, akik az egy hónap után sem hagynak fel a szárazsággal. Mint a kampányok általában, előbbi sem töltheti be a cselekvés helyét, „csak” cselekvésre motiválhatják az érintetteket, vagy afelé tolhatják őket. Természeten annak iránya és tartalma nem független az egyén alkoholhoz fűződő viszonyától, annak szorosságától. Van, aki az egy hónapnyi szünet alatt rekreációs szokásait gondolta át, van, aki függősége tagadása ellenére is „tudta”, hogy ez a kampány őt is megszólította. Ilyen esetben a problémával bíró dönthetett úgy, hogy beleáll, mert látni és érezni akarja (még progresszívebb, ha mindkettőt egyszerre), mi van az alkoholon innen, mi történik vele és benne, ha száraz. Sok kockázati ivó vagy függő ilyenkor azzal fogadja el az 1 hónapos kihívást, hogy alkoholfogyasztására és önismeret(é)re vonatkozó felismerésekre jusson.

A száraz november katalizátor volt és lehet a jövőben már csak azáltal is, hogy az abban való részvétel nem hordozza mindazokat a lelki „nehezékeket”, ami akár egy intézményrendszerhez vagy bármilyen küszöbű ellátás felé fordulásban egy függőben a szégyent erősítené fel. Utóbbi, mint a későbbiekben látjuk, leginkább az egyénből vagy stigmatizáló környezetéből indul ki, és a legkevésbé sem a segítők irányából.

Ez az egy hónap egy olyan lehetőség is, melynek során az ember – és nem feltétlenül csak az alkoholbeteg – másképpen tapasztalhatja meg saját érzelmi világát és igényeit is. Tekintve, hogy Magyarországon az alkoholisták számára vonatkozó számok leginkább csak tájékoztató jellegűek, ez a figyelemfelhívó, „pihentető”, megszólító, és szinte küszöb nélküli kampány jelentősége túlmutat önmagán, ahogyan az egy hónapos szárazság is folytatódhat a belátás, valamint az azt követő felépülési folyamat irányába.

A száraz november ezért egy kapu is, melyen belépve kognitív és érzelmi változások lehetségesek a függők számára is. Ezt a döntést viszont éppúgy ellentmondásos, fájdalommal, mint felszabadultsággal teljes érzések kísérik. Egy olyan gyászfolyamatról beszélünk, amelyről vallott hibás gondolatok nem csak az egyént zárhatják be érzései közé, hanem a visszaesés felé is tudnak mutatni. Éppen ezért jelen írás célja, hogy a függőkre fókuszálva hozzájáruljon a felépüléssel járó gyászfolyamatokra vonatkozó tudáshoz, segítve az önmagukkal való ünnep lehetséges útjára való felkészülést. További célja, hogy hozzásegítse az (érintett) olvasót annak megéléséhez, hogy az addikció hátterében álló fájdalom, trauma és letiltott érzések (legalábbis az írás a függőséget ennek jegyében gondolja el) erőforrások is, melyek segíthetik a felépülést.

A függő és a függőségből felépülő egyaránt magányos, és bizonyos értelemben mindkettő ugyanabból adódóan. A szenvedélybetegek és a függőségből felépülők egyaránt egyedül vannak érzéseikkel, mégpedig ugyanazokkal az érzésekkel. Ezek genezise gyakran a gyerekkor, a diszfunkcionális családi működés. Az elsajátított érzelmi működés sémává merevedik, továbbá a fájdalom, a lehasított érzések és a traumák „kezelése” megküzdési stratégiákat és kompenzációs kísérleteket hívnak életre. Ilyen lenne a szer- vagy viselkedési függőség. Amikor az egyén iszik, ezen érzéseket kívánja tompítani. Függőség esetén ezekre az érzésekre tudatossággal – azaz az érzéseket valóságukban ismerve – a szenvedélybeteg nem lát rá, azok „csak ott vannak”, és megjelennek szorongás vagy feszültség formájában. Ezek elnyomására kell a szer. Viszont ezzel a függő nem saját érzéseihez, azok igazságához vagy magához a fájdalomhoz, tehát az azzal való megküzdéshez jut közelebb, hanem csak azok kontrollálására tesz kísérletet. Érzelmeivel így tehát egyedül marad, valójában nem tudja hogyan és mihez kellene kapcsolódnia, és ezt a szorongását oldja alkohollal. A közösség nélkül, egymagában ivó magányossága sem magával az egyedül ivással kezdődik, hanem azon érzéseivel, amelyek fájnak, és amelyekre nem ismer mást „érzelmi programot”, mint az alkohol nyújtotta „társas magányt”. Azaz a függő egy társaságban is egyedül van.

A felépülő függő (másként) is magányos. Közös előbbivel abban, hogy ugyanúgy egyedül van érzéseivel, ugyanakkor ezek a gyerekkorában letiltott, majd később elfojtott érzések most már nyíltan felszínre törnek, ott maradnak, hiszen immáron nem él a megküzdésükre „alkalmas” szerrel. Ez a magányosság csak erősödhet akkor, ha a környezetében – aminek a rekreációs vagy szociális ivók mellett egészen biztosan részei a problémás fogyasztók vagy más      függők is – józanságára értetlenséggel reagálnak. Ismerős mondat lehet egy szermentességet vagy gyógyulást választónak, amikor korábbi ivótársai a következő mondatokkal kínálják meg: „Nem értem, miért csinálod, te nem is voltál alkoholista!”; vagy „jól van pihenj egy kicsit, de aztán várunk vissza!”.

Ezek a mondatok amennyire a felépülni akaróval szembeni empátiahiányáról tesznek tanúbizonyságot (hiszen nem fogadják el józanság-döntését), annyira szólnak közlőjéről is. Miért is? Úgy, hogy a függőnek a józanság útjára lépése a másik függőt is meghívja az önreflexióra, az szembesülésre, az önreflexióra, és nem utolsó sorban a szégyennel való szembesülésre. Az alkoholizmus belátása ugyanis nem csak a társadalom felöl érkező stigma cipelésével jár együtt, hanem az egyénnek önmagáról kialakított képének átértékelésével is. A tagadó függő ott áll szégyenével, hiszen pontosan tudja, hogy hány alkalommal kellett szégyellni magát, amikor és ahogyan a kontrollálatlan alkoholfogyasztás következtében viselkedett, vagy hányszor érezhették rajta munkatársai vagy gyerekei a pia (másnapos) szagát.

A függőség és függők köréből kilépni akarók környezetében ezért be is indulhat a gyógyulni akaró problémájának tagadása („dehogy vagy te alkesz”), a bagatelizálás („ugyan már, hiszen te jól bírod”), a racionalizálás („jó munkahelyed van, normális családod, jó kondiban vagy, az alkoholisták nem ilyenek, te nem vagy az”). Rosszabb esetben megy a háta mögött az ítélkezés („hallottad, hogy nem iszik? Szerintem valami elment nála, biztos a nője/pasija követelte”), vagy éppen a felépülni akaró izolációja („ne hívjuk őt el ma este, tudjátok most nem iszik”). Ezek felerősíthetik a függőségével szakító szeparációját, akinek ezek mellett még az üresség érzetével is meg kell küzdenie, ami az alkohol hiányával áll elő. Még jobban egyedül marad a józanságában helyet kérő fájdalmával, és az azzal előálló érzelmi hullámzásokkal.

És ilyenkor gyakran megtörténhet a visszaesés. A felépülőnek olyan érzelmekkel kellene dolgoznia, melyeket idegenként vannak állnak benne. Hiába tehát a szárazság (piamentesség), az még önmagában nem tud elégséges lenni az érzelmi átprogramozáshoz. Közel kell kerülnie saját fájdalmának és traumáinak háttéréhez, fokozatosan kell felismerni azok hatását függőségének kialakulásában, továbbá azokat a helyzeteket, ahol ezek a fájdalmak és krízisek „megszületettek”. Ez az esetek többségében nem is egy pont a gyerekkorban, hanem sokkal inkább egy folyamat a korai személyiségfejlődéssel kezdve.

Az alkoholfüggőség kialakulása egy sok éves folyamat, mely idő alatt a függő „megtanulja” érzéseit, szorongásait és a világot az alkoholon keresztül látni. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egy idő után realitásában sem utóbbit, sem saját magát és vele érzéseit nem tapasztalja meg. Ezért a felépülés folyamatában az első affektív megküzdés a „realitás világában való örömszerzés” képességének megtanulása. Szemléletesen mutatják az ezzel való megküzdés nehézségét az olyan mondatok, mint hogy „jól fogom érezni magamat józanul a buliban?”, vagy, hogy „nem tudom elképzelni, hogy edzés után ne igyak meg egy sört”. Ezek a természetes tanácstalanságok egyrészt fakadnak abból, hogy a felépülőnek az esetek jelentős részében nincs tapasztalata milyen alkohol nélkül kapcsolódni cselekvéseihez, továbbá a félelemből, hogy akivé így lesz az ital nélkül, azt nem fogják szeretni, kedvelni és meghívni eseményekre. Ez a félelem erősebb tud lenni a józanságnál, hiszen valami olyan mélyen lévő elismerés-, elfogadás- vagy figyelemhiány szüli meg, melyek gyökere és kialakulásának folyamata nem a jelenben van, hanem a (rég)múltban, és melyeknek a fájdalmából fakadó érzés elviselhetetlen tud lenni. Mert nincs már annak megküzdésére a szer, de kezdetben nincs helyette más sem.

Pedig van. A felépülés első lépése – a szermentesség mellett – a fájdalom megengedése, továbbá felvállalása az abból fakadó érzésnek, és annak a tudatosítása, hogy azért nem az egyén a felelős. Nem könnyű ez, és a függőnek ennek nehézségét, és vele együtt a „sikerülni fog-e” aggodalmát is meg kell engednie magának.

A felépülést csak segíti az, hogy a gyógyulni akaró nem szigorú magához, és nem ítélkezik saját maga felett sem. Hiszen induló helyzete nehéz. Őt és idegrendszerét ugyanis valamikor a (rég)múltban arra tanította meg környezete, hogy a hiányt vagy a fájdalmat ne érezze, vagy hogy azok érzése nem valós, és ha azokat érzi, akkor az az ő hibája. A függőséggel való szakítás egyik garanciája lehet, hogy a szenvedélybeteg közvetlenül az alkoholhoz nyúlást megelőző érzést megengedi magának, azzal pedig validálja is azt. Ez pedig nem mást jelent, minthogy az érkezik, jelen van, megküzdésre vár, az kevéssé az ő felelőssége. Az azonban már igen, hogy azt követően hogyan cselekszik.

Például, hogy az alkohol helyett az ember választja magát, azaz az elbírhatatlan érzést nem itallal fojtja le, hanem őszinte lesz saját magához. Hogy ezt vállalni tudja, ahhoz nem csak önsegítés szükséges, hanem egy olyan társas támogatás is – az egyénitől kezdve akár a közösségiig –, ami elfogadja az egyén fájdalmát, és eddigi túlélési stratégiáját (alkoholizmus) visszamenőlegesen sem stigmatizálja. Ehhez szükséges egy játszmamentes kapcsolódási tér, amelyben az egyén megélheti saját énjét és határait. Hiszen jellemző módon egy szerfüggő mellett gyakori, hogy a társ is bír valami függőséggel – ami lehet a szer, vagy a sokkal rejtettebben, de mindkét fél számára komoly „nyereséggel” járó társfüggőség.

A feldolgozás folyamata a veszteséggel folytatódik. A felépülőnek megváltoznak a szokásai, baráti társaságának összetétele és az életritmusa, mely folyamat a sémaváltás egyik, de nem elégséges eszköze. Ezek a változások óhatatlanul gyásszal járnak, ennek során meg kell gyászolnia az alkoholizmus okozta veszteségeket, pillanatokat, rossz élményeket, szégyennel járó alkalmakat és eseményeket, vagy a gyerekkori traumák esetén a szülőkhöz/környezethez kapcsolódó élményeket. Ilyenkor a szépnek hitt emlékek fájdalmas felismerésekbe érkezhetnek.

A gyászfolyamattal kapcsolatban az ismert Kübler-Ross-modellel (amely szerint a gyász szakaszai: tagadás-düh-alkudozás-depresszió-elfogadás) szemben Russel Friedman és John W. James annak kevéssé lineáris folyamatát hangsúlyozzák. E szerint a gyász normális és természetes reakció, melyre erős és egymással is ellentétes érzelmek összessége jellemző. Azaz a Kübler-Ross-modellben lévő szakaszok nem egymást követik, hanem akár egyidőben és egyszerre is fennállhatnak. Ennek jegyében „el kell siratni, ami jó volt bennünk”. Másképpen fogalmazva, bár a függő az alkoholon keresztül látta magát és kapcsolódott másokhoz, de ez számára azon a megküzdési szinten – ha csak átmenetileg is, de –, sok élményt is adhatott. Ezen emlékek a felépülés során hiányozni fognak, ugyanakkor azok szégyenjellegük miatt a szomorúságot is meghívják. Ez és hasonló ellentmondásos érzelmi betörések kísérhetik majd a gyászfolyamatot, mely tehát egyszerre adja a fel- és megszabadultság, továbbá a félelem („mi lesz, ha ezek az élmények sem lesznek?”) érzését.

A felismerés, hogy az alkohol hogyan is befolyásolta az egyént döntéseiben, hatott lelki egészségére, hálózta be társas viszonyainak egy (jelentős) részét, a feldolgozást a kétségbeesés és a bűntudat felé tolhatja. A fontos, hogy ettől az érzésfolyamattól ne ijedjünk meg. Ez ugyanis egy (szükséges) stáció a józanság választásának jegyében annak boldogsága felé, amikor is az egyén szakít az alkoholizmussal, a világot realitásában látja, döntéseit pedig annak azok tiszta valóságában hozza meg. A szégyen feldolgozásának része az is, hogy az egyén validálja azt az érzést, hogy őt a (rég)múltban bántották vagy a gyerekkorában bizonyos helyzetekben nem fogadták el, nem szerették, és hogy ő arról nem tehet, nincs miért szégyellnie magát.

Ilyenkor ismét katartikus és gyógyító tud lenni a kiegyensúlyozott társas kapcsolódás (legyen az szülői, párkapcsolati vagy baráti), hiszen ezek az érzések elbeszélhetőséget kívánnak, és ezek az érzésmegosztások meghallgatást kívánnak. Természetesen ebben a segítő szakma képviselői is támogatni tudják a felépülőt. Mellette a társas empátia megléte jelentősen segíti azt a gyászfolyamatot, mely a múlt és vele az egyén saját magának elfogadása felé mutat.

Ezek együttesen képesek egy olyan keretet létrehozni, melyet valójában a felépülő tart egyben azáltal, hogy a cselekvés útjára lépett, hogy nem csak száraz akar maradni, hanem például november szárazságát feldolgozásba, túlélését pedig élésbe vezeti át.

Russel Friedman és John W. James hivatkozott munkájukban írják, hogy a gyászoló, azaz jelen esetben a függőségéből felépülő soha nem lehet felkészülve arra, ami „utána” jön – különösen, hogy ez az „utána” állapot érzelmi turbulenciával jár. Sok év(tized)nyi érzelmi      működést kell átprogramoznia. Hangsúlyozzák, hogy az ember érzelmileg soha nincs felkészülve arra, ami azáltal áll elő, hogy a dolgok gyökeresen megváltoznak. Új életcélok kerülnek megfogalmazásra, amit a felépülőnek mindig magából, de sok esetben a „semmiből” kell megteremtenie. Olyan kapcsolódásba kell és lehet kerülnie magával, melyeket soha nem tanult meg korábban, és ezekkel az alkohol hiányával előálló ürességet kell feltöltenie. És ez lehetséges is.

A függőségtől történő szabadulás a traumától való elszakadás is, mely egyben egy új énkonstruálás, a függőnek saját magát elbeszélő új nyelv születése is. Ez a kezdetben józanság-beszéd fokozatosan a megélhető pozitív identitás felé mutat. Ennek során a józansággal a háttérben húzódó gyermeki énrész előre lép. Megtapasztalja a hiányt, ami kiszolgáltatott gyerekként „került belé”, és most felnőttként tudja betölteni. A benne élő gyerek szeretve akar lenni, ehhez viszont először magát a saját valóságától elzáró egyénnek kell megtanulnia, hogy fájni, félni a (kezdeti) hiánytól és űrtől lehet. Továbbá az alkoholba történő kapaszkodás helyett a gyász előrehaladásával lehetséges leválni is róla.

Mindez a folyamat pedig egy olyan erőforrás, amivel egy függőségéből felépülő, illetve az értelmes életet kereső és magából is merítő józan rendelkezhet. Ennek belátása pedig az egyik legjobb dolog, ami egy emberrel történhet.

A szerző addiktológiai konzultáns-hallgató (SE-ETK).