Zarifa Ghafari afgán emberjogi aktivista, Afganisztán legfiatalabb női polgármestere első könyvét és történetét mutatta be november 28-án Budapesten. A jelenleg Németországban élő Zarifa az elmúlt években több elismerést kapott az afgán nők helyzetének javításáért végzett kitartó munkájáért. A nemrégiben a Netflixen megjelent, nagy népszerűségnek örvendő In Her Hands című dokumentumfilmnek köszönhetően szélesebb körben is ismertté vált, most pedig az Open Books gondozásában magyarul is megjelent, Zarifa – Egy nő harca a férfiak világában című, Hannah Lucinda Smith-szel közösen jegyzett könyvét mutatja be egy turné keretében. A budapesti állomáson sikerült vele beszélgetnünk.

Afganisztán egy kivételesen konzervatív és férfiak által dominált ország. Mikor jött el a pillanat, amikor először érezted meg, hogy ez igazságtalan, és változtatni kell rajta? 

Nagyjából hat-hét éves lehettem, amikor először feltűnt, hogy mekkora nyomás van édesanyámon. Gyakorlatilag ahhoz, hogy a család működni tudjon, mindent neki kellett megszervezni és megcsinálni. Sajnos Afganisztánban a lányok erre van nevelve: alázatra és kiszolgálásra. Nyilván valahol ennek is köszönhető, hogy még az egyébként progresszívebb családoknál is, a szülők a fiúkat sokkal nagyobb becsben tartják. Gyerekként sokszor vesztem össze a két bátyámmal, de bármi is történt, nekem sosem lehetett igazam. Ez mély nyomot hagyott bennem, és tudtam, hogy csak akkor lehet változást elérni, ha szembe szállunk ezekkel a tradíciókkal.

Ahhoz, hogy ki tudj lépni egy ilyen kvázi előre elrendelt szerepből, nyilván megfelelő oktatás is szükséges. Te a polgárháború idején születtél, 1994-ben, kétéves korodban a tálibok elfoglalták Kabult, és ezzel kezdetét vette a saría jogra épülő ultrakonzervatív Afganisztán története. Emlékszel bármire ebből az időszakból? Volt lehetőséged gyerekként közösségbe kerülni, tanulni? 

A háborúnak igazából sosem lett vége. A tálibok elfoglalták Kabult, ezzel a harcok többnyire megszűntek a környéken, ami annyi év háború után megnyugtató volt, de az már nem, ami utána jött. Tanulni hivatalosan nem volt lehetőségem, bár a tálib hatalomátvétel után egyébként senkinek sem volt, mivel a tanárok nagy része nő volt, és miután a tálibok eltiltották a nőket a munkától, gyakorlatilag a vallási oktatáson kívül minden más megszűnt. Szerencsére Kabulban mégis létezett néhány – szó szerint – földalatti iskola, 4 éves koromtól kezdve egy ilyenbe jártam, és így volt lehetőségem közösségben lenni. Aztán az amerikai megszállás és a demokratikus Afganisztán megszületése után már ez is megoldódott, és nem kellett titkolni, hogy iskolába járok. Tizenhat évesen, egy ösztöndíj keretében kerültem Indiába, a Himalája hegyei közelében a Pandzsáb egyetemen tanulhattam.

Wardak tartományban nőttél fel, és itt választottak meg polgármesternek, elég fiatalon, mindössze 24 évesen. Mi adott erőt ahhoz, hogy politikusként kezdj dolgozni, az egyébként abszolút tálibpárti tartományban, ami sosem volt igazán biztonságos? 

A legfontosabb célom az volt, hogy megváltoztassam a társadalom gondolkodását a nőkről. Hogy a helyi nők is értsék, hogy mást is el lehet érni azonkívül, hogy jó anyák legyenek. Ez is fontos persze, de az élet erről többről is szólhat.

Példát akartam mutatni magamnak, a családomnak és persze az egész környéknek, hogy egy nő nem kell, hogy megelégedjen azzal, hogy másodosztályú állampolgár. Úgy éreztem, muszáj valakinek előlépni és tiszteletet kivívnia, különben soha nem tudunk változást elérni.

Wardakot ismertem, nem is volt kérdés, hogy ott akartam dolgozni. Talán egyszerűbb lett volna a jóval kozmopolitább Kabulban elhelyezkednem, de motivált az, hogy egy tényleg rettentően konzervatív vidéken sikerüljön némi fejlődést produkálni.

Mi volt a helyiek reakciója, amikor beiktattak végül polgármesterként?

Volt néhány pozitív visszajelzés is helyi férfiaktól, de alapvetően rettentően negatív volt a kezdet. Már első nap egy nyíltan erőszakos csoport látogatott meg, és követelték, hogy még aznap mondjak le, mert nekem otthon van a helyem, és főznöm kéne a családomra. Nem maradt el az online zaklatás sem, a helyi közösség Facebook-csoportjában is tituláltak mindenfélének. Viszont emellett, elsősorban persze nőktől, nagyon pozitív visszajelzéseket is kaptam. Úgy tűnt, nagyon sokan szorítanak azért, hogy a kinevezésem jól süljön el, ha ezáltal kicsit sikerülhet megbontani ezeket a borzasztóan szilárdnak tűnő tradíciókat.

Mit gondolsz, mi a legfontosabb, amit polgármesterként sikerült elérned?

Abban biztos vagyok, hogy nem minden férfinak, de egy részüknek biztosan sikerült megváltoztatnom a gondolkodásmódját a nőkről, és

ha valami, akkor ez boldogsággal tölt el. Hogy tudom azt, hogy ezáltal néhány feleség, lánygyermek és a családjaikban a következő generációk helyzete a munkámnak köszönhetően egy kicsit talán jobb lett.

Számos családdal kapcsolatban maradtam Maidan Sharból, és amikor azt hallom, hogy a jelenlegi nehézségek ellenére, az ő családjuk megmaradt olyannak, mint amilyen a tálib hatalomátvétel előtt volt, az nagyon jó érzés.

A dokumentumfilmből is kiderült, hogy bár Maidan Sharban dolgoztál, mégis napi szinten ingáztál Kabulból oda-vissza. Nem gondolod, hogy ezáltal túl sok lehetőséget adtál arra, hogy ennyi – szerencsére sikertelen – merényletet kíséreljenek meg ellened?

A túlélésre még így is jóval több esélyem volt, ugyanis így legalább éjszakánként nagyobb biztonságban voltam, és a folyamatos utazás is valamennyire csökkentette az esélyét annak, hogy egy merénylet sikeres legyen. De nagyon sok erőfeszítést kellett ezért tennem. Egy idő után már kaptam rendőri erősítést is, mert volt egy eset, amikor csak az mentette meg az életem, hogy a támadók valószínűleg azt hitték, sikerrel jártak, és ott hagyták a szétlőtt autót.

Három évvel később mégis otthagytad Maidan Shart, és a védelmi minisztérium munkatársa lettél. Hogy jött ez a lehetőség, és mennyire volt nehéz otthagyni Wardak tartományt?

2020 őszén édesapámat meggyilkolták, közel az otthonunkhoz. Ezután az ellenem elkövetett gyilkossági kísérletek is egyre gyakoribbak lettek, a hírszerzés és a rendőrség is többször jelezte, hogy itt az idő otthagynom Wardakot, mert egyértelmű, hogy a tálibok addig nem állnak le, amíg el nem érik a céljukat. Otthagyni azokat az embereket, akikért küzdöttem, persze nehéz volt, de gondolnom kellett arra is, hogy a munkámmal többek életét is veszélybe sodortam. A védelmi minisztériumban kapott állás édesapám ismerősein keresztül jött, ő ugyanis a gyilkosság előtt a hadsereg kötelékében dolgozott. Így végül márciusban úgy éreztem, itt az idő, és elfogadtam a minisztériumi állást.

Mit csináltál pontosan, miután oda kerültél? 

A munkám elsősorban koordináció és adminisztráció volt a hadsereg kötelékében álló katonák családjával kapcsolatban. Többek között a sérült vagy elhunyt katonák családtagjaival kellett dolgoznom és segíteni őket. Rengeteg nagyszerű családot, embereket ismertem meg, és szerencsére apámon keresztül már ismertem néhány embert egyébként is a minisztériumban. Itt nagy biztonságban voltam, és valamennyire nyugodtabbá vált az életem.

A dokumentumfilmben többször is látható, hogy hallgatjátok a kocsiban a híreket az amerikai-tálib béketárgyalásokról. A felvételeken jól látszik, hogy nagyon aggódsz. Hogy élted meg a fejleményeket, mit vártál a szerződéstől?

Először is, biztos voltam benne, hogy ha meg is egyeznek az amerikaiak a tálibokkal, semmilyen békeszerződés nem fog sokáig tartani, mert a tálibok egyszerűen képtelenek hosszútávon nem erőszakosan viselkedni, amíg nincsenek hatalmon. Aztán a Trump-kormányzat végül kizárólag azt kérte a táliboktól, hogy az amerikai erőket ne támadják, ami persze könnyű célponttá tette azokat a településeket, jellemzően városokat, amelyek még nem voltak tálib ellenőrzés alatt. Ez pedig megpecsételte az ország sorsát: a békeszerződés azt jelentette, hogy az amerikaiak békében távozhatnak, miközben a még szabad Afganisztánnak – aminek mindaddig az ő jelenlétük jelentette a békét – fel kellett készülnie egy még erőszakosabb jövőre. A táliboktól csak azt várták el, hogy ha támadnak, mindenképp kerüljék el, hogy amerikaiak is bajba kerüljenek. Egyébként pedig még nyugodtabban ölhetik az embereket, mint bármikor korábban, ugyanis a NATO-erők immár nem szólnak majd bele semmibe.

Az utolsó hónapokban készültél már arra, hogy ha eljön az idő, elhagyd az országot?

Nem. Elmondom, miért. A kommunikáció az volt, hogy valószínű a táliboktól nem nagyon fogunk tudni területeket visszafoglalni, de ők az ilyen rajtaütésszerű támadásokon kívül nem igazán tudnak majd behatolni a városokba. Az afgán hadsereg az egyik legjobban felfegyverzett a világon, iszonyatos összeg lett költve az állományra és a felszerelésre egyaránt. Ehhez képest az afgán hadsereg gyakorlatilag komolyabb ellenállás nélkül adta meg magát mindenhol, Asraf Ghani elnök pedig az utolsó pillanatban elmenekült.

Hogy látod ezt az időszakot az Ukrajnában zajló háború árnyékában? Zelenszkij elnök ahelyett, hogy elmenekült volna, maradt, és az ukrán hadsereg is – nemcsak tartja a frontot, de épp ellentámadásban van keleten és délen.

Az összehasonlítás egyáltalán nem fair, főleg, ha közelebbről nézzük. Az amerikai-tálib békeszerződés keretében az amerikaiak elfogadták, hogy az afgán kormány el fog engedni több mint ötezer, börtönben ülő tálib harcost. Amikor ezt az amerikaiak kérték tavaly tavasszal, akkor Ghani határozottan ellenállt. Erre az amerikaiak úgy reagáltak, hogy visszatartották a pénzt. Az afgán hadsereg tehát úgy állt szemben a tálibokkal, hogy az eddigi támogató erők már nem támogatták, csak nézték az egyre durvuló erőszakot, ráadásul még nyomást is gyakoroltak a kormányra, hogy még több tálib harcost engedjen el, miközben az ország 80%-a már a tálibok kezén volt.

Ukrajna ezzel szemben a Nyugat teljes támogatását élvezi, a NATO – amely szervezetileg is ott volt Afganisztánban, Ukrajnában pedig nincs – jóval több pénzt és katonai eszközt ad Ukrajnának, mint amit anno adott Afganisztánnak. Zelenszkij tehát abból a szempontból jobb helyzetben van, hogy a világ legbefolyásosabb vezetői egytől egyig mögötte vannak, és gyakorlatilag nem tud kérni olyat, amit ne kapna meg azonnal. Viszont

az afgán történelem szolgáltat egy-két példát arra, hogy miért célszerű óvatosan bánni a nyugati támogatással: a legnagyobb baj idején valahogy mindig elfogy.

Mi a véleményed a jelenlegi, elképesztő szegénységről? Afganisztán a NATO kivonulása után masszív szankciókat kapott az Egyesült Államoktól, és befagyasztották az ország vagyonát is. Mennyit javítana a helyzeten, ha az USA visszaadná Afganisztán pénzét?

Papíron javulhatna valamelyest a helyzet, de azt is megértem, hogy az amerikaiak nem bíznak a tálibokban. Semmi nem utal arra, hogy a tálibok ténylegesen a szociális intézkedésekre fordítanák ezt az összeget. Szerintem valószínű, hogy a legkiszolgáltatottabb rétegek nem sokat észlelnének abból, ha a tálibok megkapnák az ország pénzét. A hirtelen elérhetővé váló több milliárd dollár pedig valószínűleg a fekete piacokon landolna, ami meg még tovább gyengíthetné az amúgy is rettenetes állapotban lévő afgán valutát.

És mit gondolsz arról a tervről, hogy Afganisztán 7 milliárd befagyasztott dollárjának a felét a Biden-kormányzat a szeptember 11-i támadások áldozatainak a családjai javára szeretné kiutalni?

Ez teljesen abszurd. Egyetlen afgán sem vett részt a terrortámadásokban. A támadók szinte egytől-egyig szaúdi állampolgárok voltak, ahogy Oszama Bin-Laden is. Csak ugye Szaúd-Arábia az USA legfontosabb közel-keleti partnere, jelenleg is épp amerikai fegyverekkel vívnak egy illegális háborút Jemenben. Az a nagy szerencse, hogy az áldozatok családjának van morális tartása, és ők is többször kérvényezték, hogy a pénzt ne nekik utalja az amerikai elnök, adja inkább vissza jogos tulajdonosainak, az afgán embereknek. Amikor nyugati politikusokkal találkoztam, én is természetesen minden egyes lehetőséget megragadtam, hogy ezt afgán szempontból is megerősítsem.

Tegyük fel, szeptember 11 nem történt meg, hogyan nézne ki ma Afganisztán?

Az biztos, hogy a tálibok rémuralma tovább tartott volna, de hogy mennyivel, abban már nem vagyok biztos. Az Északi Szövetség már akkor is rengeteg nyugati támogatást kapott, és a háború ugyanúgy zajlott 2001-ben, a terrortámadások előtt is. Az amerikai légierőnek persze nagy szerepe volt a tálib rezsim megdöntésében, de azért a terepmunkából igencsak kivette a részét a Szövetség is.

Az utolsó pillanatban hagytad ott tavaly augusztusban Kabult, azóta viszont vissza is tértél. Hogy sikerült ezt összehozni, és nem aggódtál, hogy bajod eshet? Elvégre a talibán többször is megpróbált megölni, most pedig ők uralják az egész országot.

Többször egyeztettem a tálibokkal, akik garantálták, hogy nem lesz semmi bajom. Igazából nem is nagyon titkolták, hogy kell nekik némi pozitív PR, mert szeretnék az állami vagyont visszakapni, és elérni a szankciók feloldását. Kapóra jött egy nő, aki épp dokumentumfilmet is készít, hogy bizonyítsák: Afganisztán biztonságos a nőknek is. Megmondom őszintén, egy kicsit tartottam attól, hogy csapdát állítottak nekem, de végül úgy gondoltam, hogy nem mernek majd bántani. A kabuli reptérről egyből apám sírjához mentem. Leírhatatlan érzés volt visszatérni, ennél intenzívebb érzés nem nagyon létezik. Bár a családommal most Németországban élek, nem is kérdés, hogy számomra ez a cél: harcolni az afgán nőkért, és azért, hogy ennél szebb jövője legyen az országnak.

Nem érzed úgy, hogy kompromittáltad magad azáltal, hogy a tálibokkal egyetértésben szervezted le a látogatásod részleteit?

A tálibok uralják Afganisztánt, máshogy ez nem lett volna lehetséges. Azt hiszem, fontos, hogy két lábbal járjunk a földön, és tegyük meg azt, amit megtehetünk. Általában a száműzöttek cikkeket írnak vagy lobbiznak, de ez önmagában sokat nem fog segíteni azokon, akik kénytelen a tálibok fennhatósága alatt élni. Rengeteg kritikát kaptam azért, mert ideiglenesen visszamentem, voltak, akik egyenesen tálibnak tituláltak. De engem ez őszintén, nem érdekel. Én hajlandó vagyok akár velük is dolgozni, ha ezzel akárcsak egy kicsit is segítek az afgán nők helyzetén.

Nekem nem kell elmagyarázni, hogy kik azok a tálibok. Többször is majdnem megöltek, és ők végezték ki az édesapám is. De nem fogom azért rosszul érezni magam, mert olyan emberek kritizálnak a munkámért, akiknek a választott képviselői eladták a hazámat egy terrorista csoportnak. És ha most semmilyen pozitív jövő nem is látszik az afgán nők és úgy általában a társadalom számára, én folytatom a harcom, és bízom abban, hogy a bennem lévő remény és a munkám erőt ad majd, és életben tudja tartani a szabadság iránti vágyat.