Megtörtént az, amitől sokan a változást remélték: az Európai Unió 3000 milliárd forintnyi fejlesztési pénzt függesztett fel a jogállami eljárás keretében. Mégse fog változni semmi. A kormány és néhány ellenzéki elmondja majd, hogy azok a pénzek járnak nekünk a piacaink megnyitásáért cserébe, az euróliberálisok pedig továbbra is értetlenül állnak majd afölött, hogy nem mindenki osztozik velük az euróoptimizusban.
De valóban járnak nekünk azok a pénzek? A piacaink már nem egészen nyitottak. Bármikor, bármire lecsaphat egy NER-tőkés.
A félperiférián „a jogállam” a külföldi befektetők jogállama. A polgári demokrácia növeli a befektetők bizalmát, kiszámíthatóvá teszi a piaci környezetet, és biztosítékot nyújt, hogy az üzleti szerződések nem veszítik érvényességüket. Ezt a rendszert rúgta fel a NER, amikor a joguralmon keresztül gázolva tőle függő és hozzá hűséges tőkésosztályt teremtett, részben azzal, hogy magukhoz csatornázták az uniós pénzeket.
Orbán Viktor szuverén államot épített. Magának.
Nem a jachtokért, a termőföldekért és a vidéki kastélyokért lopott – bár bizonyára egyik vagyontárgyát se veti meg – hanem azért, mert a politikai hatalom gazdasági hatalom nélkül mit sem ér. Már régóta nem a kétharmad az, amiből a hatalma ered, hanem a mélyállam, amelyen keresztül médiára, holdudvarra és párthű oligarchákra tesz szert, akiknek nem áll anyagi érdekében más politikai projektekbe fektetni a pénzüket, és amellyel valamelyest gazdaságilag is függetlenebb lehet Európától.
Családja, párttársai és barátai viszont főképp a pénzért csinálják. Nekik nem is kell másért aggódniuk, ők nyugodtan alhatnak, mert mögöttük áll a teljes magyar állam. Az államhatalom azonban, és főleg az, akiben az államhatalom megtestesül, nem tehet mást, mint folyton folyvást fél. Elsősorban a külföld ügynökeitől, ha már egyszer a hazai ellenségeit sikeresen elhallgattatta.
Ennek a viszálynak Budapest és Brüsszel között a magyar emberek legfeljebb szemlélői, de soha nem részesei vagy haszonélvezői.
A koronavírus alatt a kormány azzal „kezelte” a járványt, hogy lehetővé tette a két éves munkaidőkeretet az ipari multinacionális cégeknél. Az energiaválságban ugyanezt a szívességet megtették a NER-tőkések által dominált turizmusiparnak. Valamiben akkor úgy tűnik, mégis egyetért a nemzeti és a nemzetközi „érzelmű” tőke: a válságban az ostornak a dolgozókon kell csattannia.
Azt mondják majd, nem Orbán Viktor bukta a pénzt, hanem a nemzet. De vajon abból a pénzből jutott volna nekünk is?
Azt is mondják majd, hogy győzött a demokrácia. De kinek a demokráciája volt az, amit az emberek többsége az élete feletti kontroll elvesztéseként élt meg? Milyen demokrácia volt az, ahol a szabadrablás káoszából egy „rendteremtő” autoriter vezető emelkedhetett ki? Érdemes elgondolkodni Platón szavain: „Hihetőleg a türannisz nem más alkotmányból, de épp a demokráciából születik, a szertelen szabadságból támad a legvégső, legbőszebb szolgaság.”
