Az elmúlt hetek fejleményeinek fényében úgy tűnik, hogy csaknem két év után végre reális esély mutatkozik arra, hogy pont kerüljön napjaink egyik legsúlyosabb válságának, az etióp polgárháborúnak a végére. Habár az Abij Ahmed miniszterelnök kormánya és a Tigrinya Népi Felszabadítási Front (TPLF) között 2020. november 4-én kirobbant fegyveres konfliktus mindezidáig több százezer ember életét követelte, valamint komoly menekült- és humanitárius válságot idézett elő, az etiópiai események mégis a kezdetek óta képtelenek érdemben és tartósan a nyugati közvélemény, illetve a nagyhatalmak látóterébe kerülni. A polgárháború nemrégiben elmúlt második évfordulója és az utóbbi hetekben lendületet kapó békefolyamat azonban most minden korábbinál jobb és fontosabb alkalmat kínál arra, hogy feltegyük a kérdést: mi történik pontosan Etiópiában, és mi az oka annak, hogy a jelenkor talán legvéresebb fegyveres konfliktusa szinte teljes mértékben elkerüli a figyelmünket?

Írásom első részében az aktuális etiópiai események 20. századi előzményeit és a polgárháború közvetlen politikai-társadalmi hátterét igyekszem megvilágítani, egészen a konfliktus két évvel ezelőtti kezdetéig. Ugyanis ahhoz, hogy a jelenlegi etiópiai történéseket – s egyúttal magát Afrika második legnépesebb országát is – jobban megértsük, illetve átlássuk a polgárháború igencsak komplex természetét, mindenképpen fontos, hogy képet kapjunk a közelmúltbeli etióp történelem legmeghatározóbb állomásairól, folyamatairól.

A császárságtól az etnikai föderalizmusig

A majdnem 115 millió fős népességű Etiópia több mint ezeréves államiságra tekint vissza, napjainkban pedig 80-nál is több etnikai csoportot fog egybe. Az északkelet-afrikai országot emellett a kontinens azon két államának egyikeként tartják számon – Libéria mellett –, amely az utóbbi évszázadok folyamán képes volt elkerülni az európai gyarmati uralmat (leszámítva a két világháború közti fasiszta Olaszország rövid, de annál kegyetlenebb megszállási kísérletét). Etiópiában a II. világháborút követően még egészen 1974-ig fennállt a császárság intézménye, amikor is – megdöntve Hailé Szelasszié császár uralmát – egy marxista-leninista alapon szerveződő katonai junta, a DERG vette át a hatalmat az afrikai országban.

A Mengisztu Hailé Mariam vezette kegyetlen diktatúra ideje alatt 400 ezer ember vált éhínség áldozatává, míg legalább további 50 ezren vesztették életüket a rendszer által végrehajtott különböző politikai tisztogatásokban. Hogy felszámolják az amharák – Etiópia kilenc nagyobb etnikai csoportjának egyike – által dominált DERG rezsimjét, a 70-es évek közepétől az afrikai ország más népcsoportjai fegyveres küzdelembe kezdtek.

A másfél évtizeden át tartó, véres polgárháborúban meghatározó szerepet töltött be az Etiópia lakosságának kb. 6-7%-át kitevő, jórészt az északi Tigráj régióban élő tigrinyák szervezete, az 1975-ben létrejött Tigrinya Népi Felszabadítási Front (TPLF), amely az ország más etnikai csoportjaival szövetségben és az Eritreai Népi Felszabadítási Front (EPLF) külső támogatásával végül 1989-ben sikeresen vetett véget a DERG rémuralmának.

Ugyanebben az évben alakult meg az Etióp Népi Forradalmi Demokratikus Front (EPRDF), amely lényegében a TPLF, valamint az Etióp Nép Demokratikus Mozgalma (EPDM), az Oromó Nép Demokratikus Szervezete (OPDO) és a Dél-etiópiai Népek Szervezete (SEPDF) névre hallgató formációk alkotta pártszövetség volt.

Ugyan az EPRDF formálisan Etiópia valamennyi népcsoportját hivatott képviselni, viszonylag rövid időn belül kiderült, hogy a szervezetben erőteljes tigrinya túlsúly érvényesül. Ezt mutatta többek között az is, hogy az EPRDF irányításával 1991-ben megszülető új rendszerben a pártszövetség vezetője, s az ország miniszterelnöke az ugyancsak tigrinya származású Melesz Zenavi lett, aki 2012-ben bekövetkezett haláláig állt az afrikai ország élén.

A TPLF meghatározó szerepe ellenére azonban Zenavi pragmatikus módon belátta, hogy a császárság korának és a DERG rezsimjének központosító, illetve Etiópia etnikai csoportjainak többségét elnyomó és/vagy asszimilálni kívánó gyakorlataihoz nem lehet visszatérni, ha az EPRDF meg kívánja őrizni a hatalmát, és el akarja kerülni az ország szétesését.

Ennek fényében a miniszterelnök először 1993-ban szabad utat engedett Eritrea Etiópiától való elszakadásának (a fentebb már említett Eritreai Népi Felszabadítási Front ugyanis nem csupán a DERG uralma ellen küzdött, hanem akkor már jó ideje az eritreai területek Etiópiától történő függetlenedéséért is), 1994-ben pedig sor került egy új alkotmány elfogadására, amely elismerte az afrikai ország multietnikus karakterét, és bevezette az etnikai föderalizmus rendszerét. Utóbbi értelmében kilenc – Etiópia nagyobb etnikai csoportjainak területi elhelyezkedése szerint kialakított –, bizonyos fokú autonómiával rendelkező szövetségi államot hoztak létre, amihez két önálló közigazgatással rendelkező város, Addisz-Abeba és Dire Dava társult. Az 1995-ben érvénybe lépő dokumentum elsődleges célja az volt, hogy az ország valamennyi etnikai csoportjának – legalábbis papíron – azonos státuszt, illetve elismertséget biztosítson.

Az EPRDF fejlesztő állama és az etióp-eritreai háború (1998-2000)

Az új, föderális berendezkedés a következő másfél-két évtizedben képes volt garantálni Etiópia területi egységét, és gátat szabni az etnikai ellentétek esetleges kiéleződésének, ugyanakkor a gyakorlatban mindez egy, az EPRDF – s azon belül is főként a TPLF és Melesz Zenavi – kontrollálta merev, autoriter politikai rendszerrel párosult.

Zenaviék elsődleges célja ugyanis az etióp gazdaság megerősítése és fejlesztése volt, méghozzá oly módon, hogy az e folyamat során elért eredmények a társadalom szélesebb rétegeihez is lecsorogjanak.

Mindebben a kínai típusú fejlesztő állam modelljét tekintették irányadónak, az így kialakított gazdasági szisztéma pedig – kiegészülve az afrikai országba érkező jelentős külső támogatásokkal – az elkövetkező évtizedekben valóban komoly eredményeket tudott felmutatni.

Marsai Viktor Afrika-szakértő és migrációkutató egy 2019-es tanulmányában ennek kapcsán többek között arról ír, hogy 2006 és 2017 között az etióp gazdaság átlagban évi 10,3%-os gazdasági növekedést tudott elérni, míg az egy főre eső GDP a 90-es évekbeli 120-140 dollárról 2017-re már 768 dollárra nőtt. A szerző továbbá kiemeli azt a tényt, hogy mindezek a társadalom mindennapi életében is kézzelfogható változásokat hoztak. Jól szemlélteti ezt például az elektromos hálózathoz hozzáférők arányának megháromszorozódása 2006 és 2016 között (14%-ról 43%-ra emelkedve), a szegénységi küszöb alatt élők körének jelentős csökkenése (az 1995/96-os 45,5%-ról 29,6%-ra 2010/11-ben) vagy az általános iskolába járók arányának számottevő növekedése (kb. 8%-os emelkedés 2005 és 2012 között).

A 90-es években meginduló fejlődést és az EPRDF hatalmának stabilitását az ezredforduló környéki etióp-eritreai háború sem törte derékba. Bár Zenavi 1993-ban elfogadta Eritrea függetlenségét, az évtized második felében rohamosan romlott a viszony a két ország között, a helyzet pedig 1998-ban egy határvita miatt nyílt fegyveres konfliktusba torkollott. A vitatott hovatartozású terület ráadásul Etiópia azon északi, Tigráj nevű szövetségi állama mentén húzódott, ahonnan mind Zenavi, mind az eritreai elnök, Iszajász Afeverki származott. Utóbbi emiatt kezdetben egyenesen úgy hivatkozott az eseményekre, mint belső „tigrinya ügyre”.

A Zenavi vezette TPLF, illetve EPRDF azonban mozgósította az etióp a hadsereget, és a csaknem két éven át tartó, nagyjából 100 ezer halálos áldozattal járó háború végül Etiópia egyértelmű győzelmével zárult 2000 júniusában. Az ellenséges viszony ezt követően még a 2010-es évek végéig fennmaradt a két ország között, a háborús vereség pedig a TPLF elleni, jövőbeli revans vágyát is elvetette Iszajász Afeverkiben (ennek a későbbiek során még lesz jelentősége).

Abij Ahmed színre lépése

Habár az EPRDF uralma alapvetően belső stabilitást és gazdasági fellendülést hozott Etiópia számára, a politikai rendszer erősen autoriter jellege igencsak beárnyékolta az összképet.

Az ellenzéki csoportokat, formációkat Zenaviék módszeresen háttérbe szorították vagy elnémították, míg a médiában csak a kormányzó pártszövetség narratívájával megegyező hangok jelenhettek meg. Az ellenzéki politikusok és újságírók közül sokakat bebörtönöztek. A kirakatválasztásoknak, az állam- és közigazgatás alsóbb szintjein tomboló korrupciónak vagy a politikai szabadságjogok hiányának a gazdasági körülményekkel és az életszínvonal érezhető javulásával történő „ellensúlyozása” – főleg a DERG véres diktatúrájának emlékével összekapcsolódva – ugyanakkor sokáig vállalható kompromisszumnak tűnt az etióp társadalom többsége számára.

A 2010-es évek azonban fordulatot hoztak. Egyrészt 2012-ben meghalt Melesz Zenavi, akit kormányfőként és az EPRDF vezetőjeként miniszterelnök-helyettese, a kevésbé karizmatikus Hailémariám Deszaleny követett. Másrészt 2015-től egy komoly, három évig tartó belpolitikai válság vette kezdetét Etiópiában, amelyben az etnikai föderalizmus gyakorlati megvalósulásának problémáitól kezdve a demográfiai változásokon át egészen egy, a kelet-afrikai régióban kibontakozó aszályig számos tényező szerepet játszott. A tiltakozási hullám megindulásában meghatározónak bizonyult az oromó népesség tagjainak fellépése, akik – annak ellenére, hogy Etiópia legnagyobb etnikai csoportját (34,4%) adják – a történelem folyamán lényegében sosem rendelkeztek érdemi beleszólással az állam vezetésébe, emellett a szegénység és a klímaválság következményei is aránytalan mértékben sújtják őket (ezekről bővebben lásd Tóth Csaba Tibor korábbi, Mércén megjelent írását itt).

Az oromók fellépése így nemcsak a Tigrinya Népi Felszabadítási Frontnak a kormányzó pártszövetségen belüli vezető szerepe ellen irányult, de célként jelent meg a föderális államszervezet vezetésébe való arányosabb beleszólás elérése, az etnikai autonómia erősítése, továbbá a politikai és társadalmi reformok végrehajtása is. Miután a tiltakozásokhoz az etióp társadalom egyre szélesebb csoportjai csatlakoztak – köztük az amhara lakosság is –, a kormány pedig három évig sikertelenül próbált – sokszor erőszakkal – úrrá lenni az eseményeken, az EPRDF végül engedni kényszerült. 2018 elején Deszaleny miniszterelnök bejelentette lemondását, majd márciusban a pártszövetség és a törvényhozás a korábban a hadseregben szolgáló, illetve miniszterként is tevékenykedő Abij Ahmedet választotta meg párt- és kormányfőnek.

Abij Ahmed miniszterelnökségének kezdetétől a polgárháború kitöréséig

Abij Ahmed 2018-as megválasztása mellett több érv is szólt. Ugyan az akkor 41 éves politikus régóta az EPRDF „kötelékébe” tartozott, az új miniszterelnök mégsem annak a TPLF berkeiből érkezett, amelynek a pártszövetségben és az ország irányításában – a 90-es évek eleje óta – játszott hegemón szerepét az etióp társadalom nagy része kifogásolta. Abij emellett egy muszlim oromó apa és egy keresztény vallású amhara anya gyermeke volt, így származása miatt nem csupán az oromó népesség számára volt elfogadható, de Etiópia multietnikus karakterének megszemélyesítésére is alkalmas jelöltnek tűnt.

Miniszterelnöksége elején Abij Ahmed ráadásul mind belpolitikailag, mind nemzetközileg rendkívül nagy népszerűségnek örvendett. Ezt a már felsoroltakon túl egyfelől annak köszönhette, hogy elődjeihez képest jóval liberálisabb hangnemet megütve, explicit módon fogalmazott meg kritikákat az EPRDF rendszerének múltbéli hibái kapcsán, valamint szabadon engedte a korábbi években bebörtönzött ellenzéki politikusokat és újságírókat, továbbá a politikai rendszer liberalizációját és valódi, demokratikus választások megtartását helyezte kilátásba. Fontos szempont volt az is, hogy a miniszterelnök nyilvános beszédeiben egyre érezhetőbb módon előtérbe került egyfajta kollektív etióp nemzettudat, az ún. Ethiopiawinet eszméje.

Ez utóbbi jelentőségét elsősorban az adja, hogy míg a Melesz Zenaviék által 1994-ben életre hívott alkotmány alapvetően Etiópia multietnikus és kulturálisan diverz karakterét helyezte – legalábbis formálisan – előtérbe, s ennek mentén alakított ki egy – a nagyobb lélekszámú etnikai csoportok szövetségi államain alapuló – föderális, decentralizált államberendezkedést, addig Abij Ahmed egy egészen más utat képzelt el az afrikai ország számára. Az Ethiopiawinet koncepciója ugyanis Etiópia etnikai sokszínűsége helyett sokkal inkább egy egységes etióp identitás kialakítására és erősítésére helyezi a hangsúlyt. Vagyis egy olyan nemzettudatra, amely – az ezeréves államiságból és a „közös történelmi múltból” merítve – átível az ország lakosságának etnikai és kulturális tagoltságán, illetve felülemelkedik azon. E diskurzus felerősítését tekinthetjük akár Abij azon irányú próbálkozásának is, hogy a 2015-ös tiltakozások óta egyre érezhetőbben felszínre kerülő etnikai ellentéteket tompítsa.

A miniszterelnök kezdeti (nemzetközi) népszerűségét erősítette az is, hogy úgy tűnt: külpolitikájának fő célja az Etiópiát, Eritreát, Szomáliát és Dzsibutit magában foglaló északkelet-afrikai régió (melyre rendszerint Afrika szarvaként szokás hivatkozni) stabilitásának előmozdítása. Ebbe az irányba mutatott többek között az is, hogy Abij Ahmed és – az országát az etióp-eritreai háború óta még mindig de facto diktátorként vezető – Iszajász Afeverki 2018-ban sikeresen állapodtak meg – szaúdi közvetítéssel – az Etiópia és Eritrea közti korábbi határvita rendezéséről, illetve országaik egymással történő megbékéléséről. De az etióp miniszterelnök jelentősen javította kapcsolatait Szomáliával is, amellyel azelőtt ugyancsak nem volt felhőtlen Etiópia viszonya. Abij Ahmed az Eritreával való ellenségeskedés lezárása miatt 2019-ben még a Nobel-békedíjat is elnyerte.

A miniszterelnök által képviselt új irányvonal ugyanakkor nem minden körben aratott osztatlan sikert. A 2015-2018 közti belpolitikai válság miatt ideiglenesen háttérbe húzódó – és a visszatérés lehetőségét váró – TPLF erős ellenszenvvel figyelte az etióp nép tömegeiben igen népszerűvé vált Abij Ahmed tevékenységét. Utóbbi ugyanis – az EPRDF addigi kormányzásával szemben megfogalmazott nyilvános kritikáival összhangban – egyre érezhetőbb erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az ún. régi gárda prominenseit a kormányban és a fegyveres erőkön belül egyaránt visszaszorítsa.

Befolyásának csökkenésével párhuzamosan a szervezet mind erőteljesebb kritikákat fogalmazott meg a miniszterelnökkel szemben, például az Eritreával való megbékélést illetően, „elvtelennek” nevezve Abij Ahmed és az eritreai diktátor újonnan kialakult kapcsolatát (ismerve a TPLF és Afeverki ellenséges viszonyát, ez nem túlzottan meglepő).

A tigrinya vezetők nem voltak különösebben kibékülve a miniszterelnök tervezett gazdasági reformjaival sem, miután Abij – szemben az EPRDF fejlesztő államával és az addig domináns gazdasági doktrínával – egy jóval liberálisabb gazdaságpolitikát képzelt el Etiópia számára, amelyben fontos szerep jutott volna számos állami vállalat részleges vagy teljes privatizációjának a légiközlekedés, a logisztika, a telekommunikáció vagy az energiaszektor területein.

Érdemes itt megemlíteni azt is, hogy a miniszterelnök által belengetett gazdasági liberalizáció és reformok nemcsak a TPLF kötelékébe tartozó szereplők elmúlt évtizedekben megalapozott gazdasági befolyásának visszafogására bizonyultak volna alkalmasnak, hanem arra is, hogy – az afrikai országban régebb óta jelen lévő kínai tőke mellett – az Egyesült Államok és egyes Öböl-menti arab monarchiák (pl. Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek) befektetőit helyzetbe hozzák az etióp gazdaságban.

Emellett a TPLF mindinkább növekvő gyanakvással viszonyult az Abij Ahmed által sokat hangoztatott Ethiopiawinet identitás koncepciójához is, lévén, hogy

a tigrinya vezetők a kollektív etióp nemzettudatról szóló elképzelések mögött nemcsak a multietnikus Etiópia diskurzusával való szakítást, de az etnikai föderalizmus 90-es években kialakított rendszerének egy központosított (unitárius) államformával történő felváltását is látták.

2019-ben ráadásul Abij feloszlatta az EPRDF-et, és egy új politikai formációt hívott életre Jólét Párt (Prosperity Party) néven, amelyhez azonban a TPLF előbb megtagadta a csatlakozást, majd a Tigráj Államba húzódott vissza. Mindez végső soron azt eredményezte, hogy a kormányzó koalícióból való kiszorulást követően a TPLF politikai hatalmát tekintve már csak a Tigrájban megőrzött pozícióira támaszkodhatott. E megmaradt befolyást azonban Etiópia föderális berendezkedésének esetleges jövőbeli felszámolása végleg aláásta volna.

Az Abij Ahmed kormánya és a TPLF közti kapcsolatok megromlását illetően tehát elmondható, hogy abban a különböző hatalmi és ideológiai jellegű konfliktusok, törésvonalak egyaránt meghatározó szerepet játszottak.

A két oldal viszonya a fentiek után végül 2020 őszén mérgesedett el igazán. A miniszterelnök ugyanis szeptemberben a koronavírus-járványra hivatkozva egy későbbi időpontra halasztotta a korábban meghirdetett országos választásokat, ezt kihasználva pedig a tigrinya vezetők azzal vádolták meg Abij Ahmedet, hogy e lépésével csak a saját hatalmát igyekszik megőrizni. A voksolás elhalasztása ellenére a TPLF saját választásokat tartott Tigráj Államban, amelyet a fővárosban, Addisz-Abebában székelő kormány törvénytelennek minősített, ettől kezdve pedig mindkét fél illegitimként kezelte a másikat.

Az eseményeket lángra lobbantó utolsó szikra végül 2020 novemberében érkezett. A november 3-ról 4-ére virradó éjjelen a TPLF támadást intézett a kormány egy katonai bázisa ellen, valamint fegyverraktárakat fosztott ki. A szervezet arra hivatkozott, hogy lépésük „preemptív” (megelőző) jellegű volt, miután meggyőződésük szerint Abij Ahmed kormánya arra készült, hogy támadást intézzen a TPLF vezetése ellen. A miniszterelnök tagadta a vádakat, majd ezt követően még a történtek napján, 2020. november 4-én bejelentette, hogy a szervezet által végrehajtott támadásra válaszul az etióp hadsereg ún. „rendvédelmi műveletet” (law enforcement operation) indít annak érdekében, hogy kiszorítsa a TPLF-et Tigráj Államból és helyreállítsa a rendet.

A polgárháború ezzel kezdetét vette…