Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az orosz imperializmus politikai logikája

Az Ukrajna elleni orosz invázió körüli vita (beleértve a FocaalBlog korábbi hozzászólásait is) a kezdetleges „vagy a NATO, vagy Oroszország” dichotómiától egy árnyaltabb, „ez a NATO, de…” versus „ez Oroszország, de…” csapásvonalak mentén zajló vita felé van elmozdulóban. Örvendetes fejlemény, hogy a vita résztvevői immár követni kezdték Tony Wood (2022) azon tanácsát, hogy úgymond „súlyozzák” az orosz invázióhoz vezető tényezőket. A mostani szövegnek is ez a célja. Azonban ahelyett, hogy ezt kvantitatív módon tenném és „súlyokat” tulajdonítanék az egyes szereplőknek, Don Kalbhoz (2022) hasonlóan inkább egy relációs narratíva bemutatására fogok törekedni.

Volodimir Artyuh az Oxfordi Egyetem kutatója, ezt a szöveget a Polányi Károly Globális Társadalmi Tanulmányok Kutatóközpont társszervezésében május 26-27-én a Gólyában megrendezett  ‘Új idők? Szembenézés a kapitalizmus eszkalálódó válságaival’ című konferenciáján adta elő, amelyet a Mérce élőben közvetített.

Ezen, a háborúról szóló vitához való hozzájárulás az Ukrajnában megszakított terepmunkám (2021) mellett a Fehéroroszországban végzett terepmunkámra (2015-2017) és az arra vonatkozó következtetéseimre támaszkodik, miszerint Lukasenko „cezarista rezsimje” a népi és geopolitikai kihívások hatására hogyan váltott át, hogy Gramscival éljek, „passzív forradalmi stratégiára” (Artyuh 2020, 2021). Az Ukrajnában és Fehéroroszországban szerzett tapasztalataimra támaszkodva tehát felvázolom Oroszország agresszív területi terjeszkedésének politikai logikáját az Egyesült Államok hanyatló hegemóniájának tükrében. Azt állítom, hogy a legitimizmus logikája által vezérelt terjeszkedés során Oroszország egy új, ellenforradalmi „Szent Szövetséget” kínál leendő partnereinek, mint ahogy azt a cári Oroszország is tette a 19. században, és olyan „Majdan-ellenes” rezsimek rendszerének a létrehozására törekedik, amelyek fontos közös kulturális és politikai vonásokat mutatnának.

Államfők, köztük az ukrán és az orosz elnök Minszkben 2014. augusztus 26-án, fotó: MYKOLA LAZARENKO/UKRAJNAI ELNÖKI SAJTÓSZOLGÁLAT

Ez a Putyin 2015-ös ENSZ-beszédében világosan megfogalmazott politikai logika váltást jelent az orosz imperialista stratégiában. A politikai gazdaságtannal foglalkozó Ilja Matvejev (2021) szerint az orosz imperializmus 2014 körül tért át a gazdasági logikáról a területi logikára, amikor is az orosz állam lemondott a magánvállalkozások Ukrajnába és más posztszovjet köztársaságokba való terjesztésének stratégiájáról, és ehelyett politikai ellenőrzést kezdett gyakorolni ezeken a területeken, akár a magántőke érdekei ellenében is. Ennek az új stratégiának a legkiemelkedőbb példája a Krím annektálása és az oroszbarát donbasszi szeparatisták támogatása volt. A stratégia azonban nagyobb léptékűnek tűnik, azaz magában foglalja egyéb „befagyasztott konfliktusok” kiolvasztását (Grúzia 2008-ban, talán Moldova a közeljövőben), a belpolitikai konfliktusokban való erőteljes részvételt (Ukrajna 2014, Fehéroroszország 2020, Kazahsztán 2022), illetve katonai támogatások biztosítását egyaránt (Szíria és több afrikai ország).

E legitimista területi stratégia központi eleme a népi elégedetlenség által fenyegetett neopatrimoniális rendszerek megőrzése volt. A donbasszi szeparatista államalakulatok voltak az elsők azon rezsimek sorában, amelyek 2014 óta a posztszovjet térségben a népi tiltakozások valós vagy vélt fenyegetésére adott válaszként kezdtek felbukkanni. Az ilyen kormányzási formákat „Majdan-ellenes” rezsimeknek nevezem, és ezzel az ukrajnai Majdan-felkelésekkel szemben tanúsított ellenállás első legitimációs narratívájára utalok. Ami összekapcsolja őket az nem más, mint hogy a népi felkelésekre adott reakciók sokkal inkább a lakosság megbékítését, semhogy a mozgósítását segítik elő, és inkább a rendőri és katonai kényszerre, mintsem hegemonikus projektekre támaszkodnak.

Ahogy az arra rákényszerült elitek csatlakoztak ehhez a Szent Szövetséghez, rendszereik ennek megfelelően alakultak át: ide tartozik Aszad Szíriája, Lukasenko Fehéroroszországa, legújabban Kazahsztán és Ukrajna megszállt régiói. A fentebb vázolt logikát otthon is alkalmazva, Oroszország saját politikai rendszere egy posztfasiszta tendenciákkal bíró, tekintélyelvű rendőrállammá alakult át.

Ezt a projektet a 2008-ban kirobbant és azóta is folytatódó válságra kell visszavezetni, amely lehetővé tette a 2013-as Majdan-felkelés előestéjén kialakult helyzetet. A felkelés egyike volt a krízis súlya alatt roskadozó neoliberalizált és neopatrimoniális rezsimek elleni „világméretű megmozdulások” helyi változatainak (Kalb & Mollona, 2018), amelyek legjobb példája az arab tavasz. A politikai szenvedélyek területi sűrűsödése miatt kirobbant felkelések a Sorel által megfogalmazott politikai mítoszhoz hasonlítanak, azaz képesek voltak a „mi és ők” közötti szembenállást megteremteni, de ugyanakkor a szervezeti struktúrák és a vezetés hiánya miatt képtelenek voltak tartós változást elérni. Ezért az ilyen mozgalmakat a radikálisabb erőszakos csoportok, (a korabeli condottiere) bár kihasználták, képtelenek voltak megtestesíteni a kollektív akaratot (Gopal, 2020).

A fejlődés utáni (post-developmental) neopatrimoniális rezsimek a hanyatlás különböző szakaszaiban találták magukat, és más-más viszonyban álltak szomszédaikkal. A tunéziai és a fehérorosz rezsimek, mivel számíthattak pártfogóikra és erősebb állammal rendelkeztek, képesek voltak a felkeléseket becsatornázni a passzív forradalmi stratégiájukba. Bahrein, Jemen és Ukrajna azonban a szomszédai beavatkozását kellett, hogy elszenvedje. Más államok elhúzódó polgárháborúba süllyedtek, mint Líbia vagy Szíria, amelyek egyúttal az egymással versengő amerikai, török és orosz imperializmusok csataterévé is váltak.

A széles körben elterjedt előítéletekkel ellentétben, az Egyesült Államok stratégiája kudarcot vallott. A hegemónia fogalmát itt Antonio Gramsci és Giovanni Arrighi nyomán használom, azaz olyan intézmények és ideológiák összességeként, amelyeket a hiteles erő alkalmazásának lehetősége támaszt alá, és amelyek képesek a válságok leküzdésére, illetve a centrum- és perifériabeli elitek érdekeinek összehangolására. Míg Európában az amerikai jegybanknak relatíve sikerült enyhítenie a 2008-as válságot, addig a periférián már nem tudott rendet teremteni (Tooze, 2019). Hasonlóképpen, az amerikai katonai műveletek nem szándékolt következményekkel jártak. És amint rés nyílt e hegemonikus térben, és az Egyesült Államok gyengesége láthatóvá vált, Obama szavaival élve egy „shitstorm” alakult ki, mivel a vetélytársak azonnal akcióba lendültek és saját segítségüket ajánlották fel a rend helyreállításához. Az egyik hegemonikus vetélytárs Oroszország volt – egy neopatrimoniális rezsim, amelynek hanyatlása csak most kezdett megmutatkozni.

Az ukrajnai háború világszerte pozíciói újragondolására készteti a baloldalt. A Mércén platformot adunk olyan, egymással esetenként vitában is álló véleményeknek, megközelítéseknek, amelyek a szomszéd népekkel való szolidaritás talaján állnak, az imperialista agresszióval szemben.

A hanyatlás első jelei a 2011-2013-as városi középosztályi tüntetésekben mutatkoztak meg, amelyeket azon nyomban elfojtottak. Mivel Gramsci szerint a nemzetközi kapcsolatokban az uralom az uralkodó osztály hatalmi viszonyainak kiterjesztése és folytatása „más eszközökkel”, Oroszország neopatrimonalizmusra épülő nemzetközi függőségi rendszere elhalványult. Így Oroszország a „legitim rezsimek” támogatásának doktrínájával állt elő a Nyugattal vívott hibrid háborújában (Göransson, 2021). A meg-megingó amerikai hegemónia alternatívájaként, amely a „demokrácia előmozdítására” támaszkodott – beleértve a népfelkelések támogatását is – Oroszország a 21. századi Szent Szövetség ajánlatával állt elő. Gramsciánus kifejezéssel élve, ez a történelmi blokk megőrzésére tett ajánlat volt, amely inkább cezarista uralmon, mintsem hegemónián alapult. Másképp fogalmazva, az Egyesült Államok ingadozó hegemóniájával szemben Oroszország egy hegemónia nélküli nemzetközi uralmi rendszert ajánlott fel. Egy ilyen ajánlat két dolgot célozna meg: megerősítené az orosz belpolitikai rendszer szilárdságát, és biztosítaná a Szent Szövetséghez csatlakozó államok rendszereinek stabilitását.

Így is lehet tehát olvasni az Euromajdant követő fejleményeket. Janukovics bukása a neopatrimoniális rezsimek törékenységét jelezte: Janukovics 2013 végén elfogadott ajánlata egyben a biztonsági garanciák biztosítójaként tetszelgő Oroszországot is fenyegette. A Majdan-felkelés gyenge politikai-mitikus minősége a „mi és ők” szembenállásban végződött, így elidegenítette Ukrajna lakosságának jelentős részét (Zhuravlev & Ishchenko, 2020). Várhatóan ezt követte a szélsőjobboldali condottierizmus szakasza, amely tovább mélyítette e szakadékot.  Az Európa Unió zavarba jött, az Egyesült Államok pedig óvatosan viselkedett, nehogy belekeveredjen egy újabb „szarviharba”. A Krím elcsatolása és az ukrajnai polgárháború szítása tehát a legitimizmus-doktrína logikus alkalmazása volt. Ez az első egy tipikusan cezarista lépés volt, Putyin „pretoriánus gárdájának” különleges művelete. A belföldi legitimitás megerősítésének célját az úgynevezett „Krím-hatás” révén érte el, miközben Ukrajnában az új rend megteremtése és legitimizációja immár folyamatban volt. Az orosz elemzők arra számítottak, hogy a Majdan utáni kormány nem sokban fog különbözni az előzőtől, és így szükség lesz a szeparatista fenyegetéssel szembeni oltalom biztosítójára, amelyet jóllehet maga Oroszország szított. Az orosz vezetés azt is tudta, hogy sem az EU, sem az Egyesült Államok nem lesz hajlandó megfelelő mértékben fellépni az oltalmazó szerepében.

Az oroszpárti szakadárok népszavazási plakátja 2014. május 8-án Donyeckben. Fotó: Andrew Butko / Wikimedia Commons

Így felajánlották az úgynevezett minszki megállapodások csomagját, amely Oroszország katonai győzelmének katonai-diplomáciai szentesítését jelentette a gyenge poszt-majdani rezsim fölött. A minszki megállapodások az orosz politikai és katonai erők tényleges jelenlétét jósolták egy föderális ukrán államban, amely így várhatóan megnyerhette volna az eljövendő polgárháborút (Koshiw, 2022). Az EU-nak nem volt más választása, minthogy megpróbálja befagyasztani a „nincs háború, de béke sem” helyzetet, abban reménykedve, hogy a jövőben ez az egész helyzet valamikor magától megoldódik. Az Egyesült Államok pedig javarészt távolságtartóan viselkedett a Trump adminisztráció alatt.

A kijevi hatóságok és a Majdan condottiere örökösei azonban foggal-körömmel küzdöttek azért, hogy elkerüljék a helyzet megoldását. A Majdan utáni konszenzust erőltették, kihasználva a Majdan politikai szenvedélyei által elindított és a condottiere által fenntartott szembenállást. Az EU és az Egyesült Államok korlátozott segítségével a kijevi hatóságoknak sikerült helyreállítaniuk az állami intézményeket és újjáépíteniük a hadsereget. A Nyugatnak azonban nem volt más választása, mint elfogadni az új kijevi császárizmust. Oroszország ezúttal úgy döntött, hogy kivár, de eközben a Donbasszban lévő szeparatista köztársaságokat a közelgő csata előőrseként acélozta. Addigra az LNK/DNK-t (Luhanszki és Donyecki Népköztársaságok – a ford.), amelyeket az állandó kivételes állapot és a disszidens politikai, kulturális és munkaügyi aktivisták elleni kemény fellépés tartott egyben, az orosz állami- és magánügynökségek által ellenőrzött szürke zónává vált (Savelyeva, 2022). Miután megszilárdította szuverenitását a Donbasszban lévő Majdan-ellenes előőrs felett, Oroszország vitathatatlan sikert könyvelhetett el Szíriában azzal, hogy az ország nagy részében feltámasztotta Aszad uralmát, és eltüntette a 2011-es felkelés nyomait. Oroszország a Szent Szövetségen belüli nemzetközi segítségnyújtásának legsikeresebb példája kétségkívül a 2020 utáni Fehéroroszország volt, amely a tekintélyelvű populizmusból egyenesen diktatórikus rendőrállammá változott (Artyuh, megjelenés alatt). Az LNK/DNK vezetéséhez hasonlóan Lukasenko is úgy restaurálta a tüntetés után a saját megtépázott legitimitását, hogy az országát érő, kifejezetten a Majdanhoz hasonlított nyugati puccskísérlettel szemben egyfajta fegyveres ellenállóként tetszelgett a nép számára. Oroszország a politikai, média- és gazdasági támogatásával nem csak stabilizálni tudta Lukasenko rendszerét, hanem sikerült azt úgy magához láncolnia, hogy közben be is biztosítsa a saját katonai hátországát.

Ez a sikersorozat az amerikai és európai kudarcok tükrében felbátorította az orosz elitet. Miközben Oroszország visszaállította Aszad uralmát Szíriában, afrikai országokba exportálta szolgáltatásait, és otthon leverte a tiltakozásokat, az Egyesült Államok belföldön a Trump-féle „szarviharban” rekedt, majdnem elveszítette NATO-szövetségeseit, bejelentette, hogy leveszi a tekintetét az ázsiai országokról, és szánalmasan pórul járt az afganisztáni kivonulással.

A Szent Szövetség egyetlen befejezetlen ügyeként csak Ukrajna maradt hátra.

Oroszország már 2020 eleje óta megkezdte a donbasszi szeparatista államalakulatokat becsatornázni az orosz ideológiai, gazdasági és politikai szférákba, miközben egyidejűleg nyomást gyakorolt az ukrán hatóságokra, hogy sürgősen hajtsák végre a minszki megállapodások politikai követelményeit.

A Putyinnal folytatott rövid kacérkodás után Zelenszkij kormánya felismerte, hogy nem tudja visszaállítani az ellenőrzését a szeparatista régiók felett, amennyiben a minszki folyamatot Oroszország felügyeli, a belpolitikát pedig az orosz nacionalisták akadályozzák. Oroszország lépései arra utaltak, hogy a krími példát követvén vagy teljesen magához csatolná ezeket az államalakulatokat, vagy az „orosz világ” előőrseként használná fel őket, ahogyan azt az LNK/DNK szeparatista régiók ideológiai doktrínája 2021 elején kijelentette. Egyes elemzők szerint ez volt az az időszak, amikor az orosz hatóságok elkezdtek felkészülni egy teljes körű katonai hadművelet elindítására Ukrajna ellen. Az elkövetkező lépések már csak idő és lehetőség kérdései voltak. Ez a lehetőség 2021 végén, 2022 elején jött el. Számos olyan tényező ért össze, amely gyengíthette a Nyugatot és felbátoríthatta Oroszországot, és az ezt orosz elit jól felmérte.

A cikket János Tamás fordította magyarra. A cikk megjelenését az Európai Kulturális Alap támogatta. Az írás eredetileg a LeftEast oldalán jelent meg 2022. július 4-én.

Nemcsak arról van szó, hogy az Egyesült Államokat és az Európai Uniót világjárvány sújtotta, hanem hogy a Nyugatnak politikai átmenetekkel is szembe kellett néznie: gondoljunk csak az új, gyenge elnökre az Egyesült Államokban, aki visszatért a Ázsia felé való nyitás politikájához, a Németországban választott új kancellárra, és a Franciaországban közeledő választásokra. Oroszország számára ellenben sokkal jobban alakultak a dolgok: Fehéroroszország szilárdul Oroszország ellenőrzése alatt állt a Szent Szövetség reklámarcaként, Oroszország gazdasága stabilizálódott és minden eddiginél nagyobb erőforrásokat halmozott fel, a villámgyors különleges művelet Kazahsztánban pedig azt bizonyította, hogy Oroszország képes fellépni biztonsági szférájának megbízható védelmezőjeként. Oroszország a támadását a 2021 áprilisi első háborús fenyegetésével érzékeltette, amely látszólag elindította a stratégiai-biztonsági kérdésekről szóló párbeszédet az Egyesült Államok és Oroszország között. Ezt követően Putyin és Medvegyev megírta az Ukrajnáról és Zelenszkijről szóló szövegét, lényegében ultimátumot adva: vagy megsemmisítik Ukrajnát mint államot, vagy az orosz akarat szerint átalakítják.

Zelenszkij valószínűleg tisztában volt a közelgő veszéllyel, ezért fokozta a belpolitikai tisztogatást, és igyekezett minél jobban fejleszteni a hadsereget, miközben továbbra is ragaszkodott a donbasszi tűzszünethez. Azt remélte, hogy az előtte álló keskeny ösvényen valahogy ki tudja egyensúlyozni magát ebből a krízisből. Oroszország eközben 2021 decemberében újabb ultimátumot adott, amely az új NATO-tagok felvételének ellenzése mellett már a NATO infrastruktúrájának a kivonását kérte a Varsói Szerződés volt országaiból. Akárcsak Ausztria 1914-es, Szerbiával szembeni ultimátumát, Putyinét sem akarták teljesíteni. A kezdeti kudarcok után az orosz hadsereg folytatta Ukrajna LNK/DNK szeparatista régióin túli területének megszállását, szándékosan elhomályosítva a háború politikai céljait.

Három hónappal a háború kezdete után az újonnan elfoglalt dél-ukrajnai területeket a többi Majdan-ellenes rezsim, elsősorban Fehéroroszország és az LNK/DNK szeparatista régiók által alkalmazott módszerekkel ellenőrzik. Lukasenko óriási sikere a 2020-as elcsalt választások ellen tiltakozókkal szembeni elnyomásában a példátlan rendőri brutalitáson, a szigorú börtönbüntetéseken, és a másként gondolkodók demoralizálásán alapult. Miután Lukasenko feladta a rá jellemző populizmust, bebizonyította, hogy a nyers erő önmagában is elég lehet, ha az embereket a városokban és a munkahelyeken kellőképpen atomizálják. Az orosz megszállás elleni tömegtüntetéseket pedig feloszlatták, hisz Oroszország megerősítette rendőri kapacitását a megszálló hadsereg hátországában. Jelentések szerint aktivistákat raboltak el és kínoztak meg, megismételve a donbasszi módszereket.

Háborúellenes tüntetés Jekatyerinburgban 2022. február 24-én. A tüntetők tábláin: „nem a háborúra!” felirat olvasható. Fotó: Wikimedia Commons

A Fehéroroszországban alkalmazott módszerek egyikét, a kikényszerített önfeljelentések szisztematikus videós dokumentálását nemrégiben Herszon oblasztban is alkalmazták, ahol a megszállással elégedetlen embereket arra kényszerítették, hogy kamerák előtt kérjenek bocsánatot, mondván, hogy „elvégeztek egy nácitlanító tanfolyamot”. Mindezt nem kíséri semmilyen koherens ideológiai narratíva; ehelyett az orosz média szovjet, cári és homályosan fasiszta szimbólumok vad keverékével dolgozik, amelynek egyetlen célja a megfélemlítés és az ellenállás hiábavalóságának az érzékeltetése  (Artyuh, 2022).

Mialatt Oroszország kiépítette a Majdan-ellenes rezsimek rendszerét, egyben maga is átalakult „irányított demokráciából” egy posztfasiszta tendenciákkal bíró rendőrállammá, amely olyan posztmodern ideológiák keverékével operál, amik nem a tömegek valódi meggyőzésére szolgálnak (Budraitskis, 2022). Az Egyesült Államok elnökölte a posztszovjet világ felemelkedését, és népszerűsítette a neoliberális gondolkodást, de képtelen volt egy hegemonikus biztonsági paradigmát teremteni, most Oroszország Majdan-ellenes programja az, amelynek sikerül véget vetnie a posztszovjetségnek azáltal, hogy elpusztítja a szovjet civilizáció/kultúra maradványait, amelyekre az utódállamok támaszkodtak. Ez egyrészt szimbolikus dekommunizáció: legyen szó az ukrajnai műemlékek szó szerinti lerombolásától egészen odáig, hogy a szovjet szimbólumokat zombifikálták, az Orosz Föderáció gyarmati hódításainak szimbólumává tették. Mindezt ugyanakkor egy politikai és gazdasági „dekommunizáció” is kísér – tekintsünk csak a volt köztársaságok határainak delegitimálására és a szovjet iparosítás központjainak lerombolására a Donbasszban, Mariupolban vagy Harkivban. A pax postsovietica, a posztszovjet béke korszakának hosszú hanyatlása már csaknem véget ért.

Hivatkozások

  • Artyuh, V. (2020). A nép az állami populizmus ellen. Fehéroroszországi tüntetések a „szociális parazita törvény” ellen. Schweizerisches Archiv Fur Volkskunde, 116(1), 101-116.
  • Artyuh, V. (2021). A türelmetlenség anatómiája: A 2020-as fehéroroszországi munkaügyi zavargások hátterének a feltárása. Slavic Review, 80(1), 52-60.
  • Artyuh, V. (2022). A jelek pusztulása, a pusztulás jelei. Emptiness, május 9. https://emptiness.eu/field-reports/destruction-of-signs-signs-of-destruction/.
  • Artyuh, V. (Megjelenés alatt). A populizmus dramaturgiája: A választások utáni tiltakozások ideológiái Fehéroroszországban. New Europe College Yearbook. Pontica Magna Program.
  • Budraitskis, I. (2022). A menedzselt demokráciától a fasizmusig. Tempest, április 23. https://www.tempestmag.org/2022/04/from-managed-democracy-to-fascism/.
  • Gopal, A. (2020). Az arab thermidor. Catalyst, 4(2).
  • Göransson, M. (2021). Az orosz gondolkodás megértése a gibridnaya voynában. In M. Weissmann, N. Nilsson, B. Palmertz & P. Thunholm (Eds.), Hybrid Warfare: Security and Asymmetric Conflict in International Relations (pp. 83-94). London: I.B. Tauris.
  • Kalb, D. (2022). Háború: Új idők. FocaalBlog, április 21. https://www.focaalblog.com/2022/04/21/don-kalb-war-new-times/.
  • Kalb, D. & Mollona, M. (2018). Bevezető gondolatok az antropológiáról és a városi felkelésről. In D. Kalb & M. Mollona (szerk.), Worldwide Mobilizations: Class Struggles and Urban Commoning. New York és Oxford: Berghahn Books.
  • Koshiw, I. (2022). Mindenki Minszkről beszél, de mit jelent ez Ukrajna számára? Open Democracy, február 4. https://www.opendemocracy.net/en/odr/russia-ukraine-what-are-the-minsk-agreements/.
  • Matvejev, I. (2021). Politikai és gazdasági imperializmus között: Oroszország változó globális stratégiája. Journal of Labor and Society, 25(2), 198-219.
  • Savelyeva, N. (2022). Nyolc év háború a háború előtt. Rosa Luxemburg Stiftung, március 25. https://www.rosalux.de/en/news/id/46205.
  • Tooze, J. A. (2019). Crashed: Hogyan változtatta meg a világot a pénzügyi válságok egy évtizede. Penguin Publishing Group.
  • Wood, T. (2022). A háború mátrixa. New Left Review, 133/134.
  • Zhuravlev, O., & Iscsenko, V. (2020). A polgári nacionalizmus kizárólagossága: Az Euromajdan eseménydús nacionalizmusa Ukrajnában. Post-Soviet Affairs 36(3), 226-245.