A kilakoltatás rossz, mégis megtörténik évről-évre, és minden tisztelet és támogatás azoknak a civileknek, politikusoknak, akik odaállnak, és valamilyen úton-módon megakadályozzák, vagy megpróbálják megakadályozni.

Mindeközben azokról, akiknek a lakhatási szorongás a mindennapjaik része, vagyis akik még pár méterrel-kilométerrel előtte állnak ugyan, de az út a kilakoltatásig már egyenes, és egyre inkább lejt, nem sok szó esik.

Van egy népszerű színházi előadás, a Szociopoly, ami társasjáték is egyben. A nézők-játékosok egy szegény, periférián élő család jövedelmét próbálják beosztani, s azzal szembesülnek, hogy lehetetlen ennyi pénzből megélni, minden esetben mínusszal végeznek. Marad a számlák nem-befizetése, a kölcsönkérés.

Képzeljük el, hogy vannak, akik nem mennek haza az előadás után, hanem tovább próbálják asszisztálni a szereplők mindennapjait, osztozva a reménytelenségben, a bizonytalanságban, ráadásul eléggé csekély fizetésért. Ahogy egy kolléga fogalmazott,

a nyomor bizony gyakorta összeér.

Ők a szociális dolgozók. Vagy a terepen széllel szemben próbálkozó önkéntes, civil segítők, akik a munkából lógva, rohanva ahogy teszik ugyanezt.

Kis kitérő: Nagyon szeretnénk, ha nem önkéntesek tennék ezt, hanem a szociális hálót kifeszítő hivatásos, professzionális szakemberek: segítők, szociális munkások.

Az önkéntesektől ugyanis nem várható el, hogy mindig akkor érjenek rá, amikor arra szükség van, hogy ügyeket végigvigyenek, vagy teljeskörűen a következőnek átadjanak, hogy a megfelelő szakértelemmel rendelkezzenek, hogy egy bizonyos, közös szervezeti szakmai látásmód és etika alapján működjenek.

Csak hát az elmúlt években a politika nem sokat tett, hogy legyenek ilyen professzionális segítők, szakmailag megalapozottan és valódi eszközökkel bíró intézményekben és szervezetekben, és hatékonyan, egy szakmailag megalapozott, szegénység- és nem szegényellenes társadalompolitika elvei szerint tudjanak segíteni.

Vannak tehát az „alanyok”, akik életének szerves része a halogatás, a félelem, a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség. Lakhatási válsághelyzetben ma Magyarországon sok ezer ember él, nagyjából remény nélkül.

A kilakoltatás ugyanis nem akkor kezdődik, amikor a nyilvánosságban láthatóvá válik.

Nem a ház kiürítésével kezdődik. Azt megelőzi pénz híján a számlák be nem fizetése, a tartozások torlódása, a szorongás, a levelek fel nem bontása, a félelem, a rettegés.

Ma Budapesten és vidéken nagyon sokan élnek lakhatási szegénységben, a kilakoltatás, a fejük fölül a fedél elvesztésének a réme a mindennapjaik része. Akkor is, ha még nem kaptak róla határozatot, akkor is, ha rajtuk kívül nem érzi a beavatkozáshoz eléggé fenyegetőnek ezt a veszélyt még (szinte) senki sem.

Bár vannak kezdeményezések, mint amilyen az MR Közösségi Lakásalap – a sajtóban nem gyakran szerepel, így nem ismert a tevékenysége; vagy civil oldalról az Utcáról Lakásba Egyesület, akik tevékenysége ugyan ismert, mégsem várható egy civil szervezettől a lakhatási válság teljeskörű megoldása. Ezek, mutassanak bármilyen irányba is, elszigetelt kezdeményezések.

Nincs országosan érvényesített stratégia.

A valóság az, hogy sokan rokkannak bele a lakhatási szegénységbe ingatlanjuk fenntartásába.

Ráadásul nemcsak az önkormányzati bérlőkről van szó: Vannak lakástulajdonosok is, akik a lakásvesztéshez vezető mértékű tartozásokat halmoznak fel, és olyanok, akik jelenleg is félillegálisan vagy illegálisan húzzák meg magukat, bizonytalanságban, állandó szorongásban élve.

Függetlenül attól, hogy a magyarországi jogszabályok mit mondanak, a lakhatás alapvető emberi jog, ez alapvető elv kellene legyen a segítő szakmákban, és a politikában is. Ha meg magát baloldalinak vagy fenntarthatóság-pártinak vallja valaki, akkor pláne.

A lakhatás biztosításához tehát a lakásvesztés megelőzésére van szükség, márpedig az eredményes prevenció nagyjából nem létező jelenség ma Magyarországon.

A szociális munka akkor tud érdemben változást elérni ezügyben, ha van eszköz, amivel elérje a változást, ezek az eszközök pedig sajnos régóta hiányoznak.

A probléma egyik összetevője, hogy a szakmaiság leépülése sajnos folyamatos. Ha ugyanis a szociális munkás nem ért hozzá, szakmai hozzáállása nem hatékony a prevenció szempontjából, akkor a prevenciós kísérletek nem is lesznek eredményesek.

A Szociális Munkások Magyarországi Egyesülete a 20%-os inflációkövető bérrendezést tűzte ki célul, pedig a baj sokkal nagyobb ennél. Csak hát nem merünk nagyobbat álmodni.

Ha azt mondjuk (márpedig mondogatjuk, legalábbis mi mostanában gyakran), a pedagógusok a társadalom „előremozdítói”, akkor a szociális munkások a magyar társadalom lelkiismerete.

Van-e azonban a magyar társadalomnak lelkiismerete? Van-e még segítő szakma? Van-e lelkiismeret tekintetében különbség kormánypárti és ellenzéki döntéshozók között? Van-e szándék a szociális munka mint szakma, mint hivatás megőrzésére? Kötjük-e képesítéshez (köthetjük-e, mert adunk megfelelő fizetést hozzá), adunk-e eszközöket a kezükbe? Vagy pedig marad egy tudományág az egyetem berkein belül, esetleg szakértésre, de minden másra ott vannak a karitatív akciók?

Terepen dolgozva profiként és önkénteskedve általános tapasztalatom a döntéshozók teljes közönye addig, amíg még volna lehetőség a prevencióra, a tragédia megtörténte után pedig a fejetlenség és a teljes kapkodás.

Nagyon nehéz elfogadni szociális munkásként, de egyszerű, lelkiismerettel bíró állampolgárként is, amikor a prevenció felesleges bürokratikus körökben és papírozásokban merül ki, s emiatt emberéletek mennek tönkre. Hogy mit és hogyan kell tenni a lakásvesztés megelőzése, vagyis az eredményes prevenció érdekében, hogy ennek mi a módszertana, azt ugyanis a helyi viszonyokat is jól ismerő szakemberek, a diplomás szociális munkások tudják .

A szakszerűen végzett szociális munka pedig időbe, munkaerőbe, pénzbe kerül – a helyi vagy akár országos politikusokban pedig ez láthatóan szinte fel sem merül, vagy ha mégis, tenni már nem tesznek érte. Helyette legfeljebb akciószerű beavatkozásokban, eseti kegyek gyakorlásában gondolkoznak, ha egyáltalán.

Három egyszerű példa:

1. Az október 6-án kilakoltatott belvárosi hölgy ellátása háromszor annyiba fog kerülni az ellátórendszernek, mintha lakásban segítenék, nem a konkrét eset és a konkrét ember tulajdonságai miatt, hanem mert bárkiről is legyen szó, a szállón felügyelet kell, és mivel a hajléktalanná válás krízis és feldolgozandó trauma, szakmai munkát is igényel.
2. A X. kerületi Hős utcában jó pár éve, a helyi ellenzéki többség asszisztálása mellett is, helyi döntéshozók igyekeznek hajléktalanná tenni (bocsánat, 5 millió forintért megszabadítani lakásaiktól) jelentős mennyiségű tulajdonos-lakót, akik élete a folyamatos rettegés, szorongás és depresszió. Mindezt úgy, hogy az ígéretek ellenére a pénz elköltése után az épület áll, és a beköltözők és a félig lerombolt épület rezsije miatt szociális katasztrófa közeleg.
3. Újpesten sem rózsás a helyzet, ahol uniós pénzből igyekszik megszabadulni a szegény lakóktól az ellenzéki önkormányzat.

És akkor még nem ejtettünk szót a teljesen átláthatatlan Felzárkózó Települések programokról, telepekről, Hajdúhadházról, és azokról a helyekről, ahova az egyre fogyatkozó civilek vigyázó szeme már nem lát el, és így a nyilvánosság nem is tud róla.

Van (vagy volt) egy szakma, melynek a feladata a megelőzés, az érintettek segítése, az eszközök hatékony felhasználása.

A kilakoltatás nem a lakáskiürítéssel, a hajléktalanság nem az illegális utcai tartózkodással kezdődik. A társadalmi felelősségvállalás, a krízisben élők feltérképezése, a segítségnyújtás, hogy a krízishelyzeteket össztársadalmi szinten észrevegyük, kezeljük, sőt, megelőzzük, nagyobbrészt nem az önkéntesek és civilek dolga lenne, hanem a döntéshozóké. Azoké, akiket helyi, fővárosi vagy országos szinten megválasztottunk.

Ha őket valóban érdekelné az ember, az a bizonyos élőlánc nem a kilakoltatás napján, és nem a kilakoltatott folyosóján állna…

Hanem akkor állnának a vártán, amikor (helyi) stratégiát, koncepciót készítenek a lakásvesztés megelőzésére, terepen dolgozó és elméleti diplomás szociális szakemberek bevonásával, és amikor a helyi ellátórendszernek pénzt és munkaerőt biztosítanak rá, és az intézményrendszer különböző szereplőinek feladatául írják elő, hogy e koncepció szellemében és céljai érdekében járjanak el.

Lehet, hogy ezt átvinni is ugyanolyan komoly harc, mint az egyes konkrét ügyekben kiállni. Ez az a harc, amit csak a politikusok tudnak megvívni, és ezért ez az, amit várunk tőlük.

Bízunk benne, hogy egyszer majd így lehet.