Tavaszi filmklubunk egyik alkalma ihlette az alábbi esszét. A Fordulat Kultúra és Kapitalizmus című lapszámára épülő filmek vetítése után meghívott vendégekkel beszélgettünk kultúra és kapitalizmus szövevényes kapcsolatáról, és kicsit arról is, hogy mi a kultúra a kapitalizmuson túl.

Harmadik alkalommal a művészeti termelés viszontagságaiba merültünk alá. Henry Darger munkásságáról és az outsider művészeti termelésről az őt bemutató dokumentumfilm segítségével beszélgettünk Fehér Renátó költővel, irodalomszervezővel, és Tóth Eszterrel, az Átkelő Galéria szakmai vezetőjével.

Foglalkozása: olvasó. Ikszdé.

A Fordulat folyóirat Kultúra és kapitalizmus című 30. számában jelent meg Katja Praznik szlovén kultúrakutató tanulmánya. Praznik írását, amely az Art Work: Invisible Labour and the Legacy of Yugoslav Socialism című 2021-es könyvének második fejezete, Bárdits Éva fordította magyarra. Praznik szövege a művészi- és a házimunka összevetésével azt mutatja meg, hogy hogyan is válnak ezek a munkaformák láthatatlanná, láthatatlanságuk miatt pedig hogyan lesz gazdasági jelentőségük eltagadható, miközben ezeket – ideje és ereje befektetésével – valaki mégiscsak ellátja. Mindez persze genderviszonyok által is meghatározott, Praznik elemzése is a feminista ismeretelmélet szűrőjét használja, ahogy erre már a címben is utal: A művészet eltagadott gazdaságának feminista megközelítése. És míg a házimunka szükséges a munkaerő újratermeléséhez, addig a művészi munka még csak ilyen közvetlen kapcsolatban sincs a társadalmi reprodukcióval.

Mert kit és mire figyelmeztetne vagy kényszerítene a házimunkát végzők és a szerkesztők szakszervezete és sztrájkja, ugye. „A jó író, akár egy jó házvezetőnő, láthatatlanul és csendesen dolgozik, úgy, hogy ne hívja fel a figyelmet a munkájára.”, idézi Mary Poovey-t Praznik. Ami pedig láthatatlan, az leértékelhető, érdekvédelmet nem érdemel. Sőt, belső szükségletté, szokássá, ösztönné, személyiségvonássá, kedvteléssé esszencializálható. A kivételesség, az exkluzivitás, a kreativitás és a zsenialitás méltatása olyan előny, hogy gazdasági hátrány: „csodálni kell, nem megfizetni.” (A házimunka esetében ugyanakkor már ez a spórolós fetisizálás sincs: ez természetes önfeláldozás, míg a művészeti munka önbeteljesítés.)

Ahogy téves az a közvélekedés is, hogy a szimbolikus elismerés jutalma és magától nem értetődő bősége tápláló és kalóriadús.

De hát úgyis örömből, szenvedélyből csinálod alkotsz, önkifejezel, aztán kiteljesedsz. Úgysem a pénzért csinálod. Nem kifizetnek, hanem népszerűsítenek. Tekintsd ugródeszkának, bemutatkozásnak! Legalább még többen megismerik a neved, és ezt a nevet – később, mások – majd busásan megfizetik! Neked a hírnév minden, az infláció és a rezsi semmi. Ha pénzért csinálod: kommercializálódsz. Mondod persze már te is, hogy home-office, de amit magadnak végzel el otthon a négy fal között, az azért mégsem munkaintenzív, hisz a nap folyamán nem voltál egyszer sem callban… Kívül vagy a társadalmi szerződésen. S ha éjjel csinálod, netán az ágyban, az aztán tényleg magánügy. Érezd jól magad [kacsintós emoji]. Mondatok pénzért? Költő-e vagy? Írogatsz még? Van mellette rendes állásod is? Mennyibe kerül nekünk a hobbid? Aki fizet, az huzat. Az oltár és a trón művészete. (Különösen emlékezetes a passzív-agresszív jelenet, amikor a népszokássá száradt birtokos személyjelezésnek erről az álközösségi, álbüszke, álrespektáló urambátyám sznobériájáról lepattog a máz: Hol a színészünk?)

Appendix: a KATA pedig nem Kánaán volt, hanem az önkizsákmányolásnak egy egészen kifinomult módja. Az azért való igyekezet, hogy egyáltalán megérje. Hiszen az évi tizenkét milliós üvegplafon közelsége minket irodalmárként aligha fenyegetett. (Megélni mindannyiunknak meg kell valahogy, a szűkösség iskolája pedig – s erre Praznik is utal – a kiszolgáltatott élethelyzet mellett néha művészi pózzá is merevedik. Mindenesetre úgy igazán, szakmaidegenül meggazdagodni talán mégsem muszáj a NER-ből.) Az irodalmi szektor, ágazat, mező tehát semmiképp nem volt nyertese a KATA-nak. Vele majdnem mindenki más jobban járt rosszul. Nyugodjék békében, nem ő volt a legrosszabb. És az ekho talán mégis adekvátabb adózási forma lesz egy irodalmárnak. (Janis Joplin felnevet itt a végén, pedig nem is vette meg neki azt a Mercedest az Úr.)

[Szamlazz.hu, utolsó letöltés: 2022. augusztus 14.]

A Fantázia Szurdoka

A műről, amit nem olvastunk. A művészi programról, ami nem művészi program. Nem a nyilvánosság számára íródik és még csak nem is az asztalfióknak. Miközben több tízezer oldal. A chicagói Henry Darger 1910 körül kezdett bele a Vivian lányok történetébe, 1932-től 1973-as haláláig ugyanabban az apró albérletben élve, amely mint Tutanhamon sírkamrája tárult fel a főbérlő és későbbi hagyatékgondozó Nathan Lerner előtt.

Gyermekkori traumák, egy életen át tartó szegénység, kommunikációs nehézségek és elszigeteltség – ezek adják a dargeri „élet-mű” megszületésének életrajzi kontextusát. Egy sötét és szűkös szobában vallásos hevülettel varázserejű kislányok háborújáról és meztelen megkínzatásáról írni végeláthatatlanul – ez pedig könnyen csábít vulgárpszichológiai következtetésekre, sőt, analógiákra: egy pedofil sorozatgyilkos elméjével rendelkezett, írja róla egyik monográfusa, John MacGregor. Magányos terroristák izolált, megszállott, fantazmagórikus, grafomán alkotásmódszertanával talán valóban rokonítható Darger tevékenysége, ám az ő „manifesztója” szándékában éppen ellentétes: az eseményeket úgy alakítaná, hogy megmentse, helyzetbe – és győzelembe – hozza a Vivian-lányok vezette gyerek- és keresztény seregeket, Abbeiannia és Angelinia népét. Mesélne a megszabadulásért, a megszabadulásig, mint Seherezádé is kénytelen, át ezeregyéjszakán.

Ugyanakkor a dargeri titok jelenség nem nagyon írható le bevett kulturális kategóriák által, ahogy az art brut vagy az outsider művészet elméleti kereteit is meghaladja.

Így a jelenség, összefüggésben a mű terjedelmi birtokba vehetetlenségével, a hús-vér szerzőt is könnyen olvastathatja regényhősként, ahogy a posztumusz életművekkel ez talán gyakran megtörténik. De – Charlotte Salomonnal vagy Vivian Maierrel ellentétben – Darger számára a mű mintha nem is alkotás lenne, hanem valamiféle életvalóság, hasonlóan ahhoz, ahogy a Száz év magány zárlatában áll: „azt a pillanatot kezdte megfejteni, amelyet épp átélt, egyszerre haladva a megfejtésben és az átélésben, prófétai szemmel látva önmagát a pergamenek utolsó oldalának megfejtőjeként, mintha egy beszélő tükörbe pillantana”. Csak éppen Aureliano Babiloniától eltérően Darger nem csupán aktív (és fiktív) olvasója, hanem szerzője is annak a fantáziavilágnak, ami közben az élete, és ami a Webster Street 851. alatt telik el (Chicago, Illinois, Amerikai Egyesült Államok, Krisztus utáni huszadik század). A szomszédok visszaemlékezése szerint Darger fennhangon vonódik be. Mint gyerek a Barbie-házban rendezett teadélutánba, a G. I. Joe és T-Rex hadvezette gigászi terepasztal-csatába, kommentátorként, bíróként, reklamáló játékosként, taktikai utasítást adó edzőként a gombfoci-meccsbe. Résztvevővé teremti önmagát, és ezt aztán hatvan évig nem növi ki. Don Quijote írja Cervantest. A „játék”, az „alkotás” felelőssége így lesz létmód: nem az üres és zsúfolt lakásba térni haza, hanem az eposzba, a mítoszba, a horrorba, a tündérmesébe. Háborús frontvonalba tábornokként, krónikásként: summáját írni a Vivian-lányok és szövetségeseik, valamint a glandeliánok között zajló harcoknak.

Egyetlen közönsége, olvasója, nézője mégis volt a mélyen vallásos Dargernek: Isten. Természetesnek tartja a vele való párbeszédet. Ami íródik tehát, az egy végtelen imaként is olvasható. Olyannyira követeli a választ, a színeváltozást, hogy nemegyszer fenyegetőzésbe kezd: ha Isten továbbra is hallgat, akkor ő a háborút a Vivian-lányok ellen fordítja. Ijessz meg engem, Istenem, szükségem van haragodra. Ezzel az indirekt gesztussal Darger aktív alakítóvá, társalkotóvá provokálná az egyetlen nézőjét, élete művét pedig relációművészeti munkává, ami szintén arra mutat, hogy önmagát nem játékmesternek tekinti, nincs mindenhatóként kívül az általa teremtődő világon, hiszen azt az isteni teremtés fennhatósága alá rendeli.

Henry Darger élete és műve tehát egy volt. Egyként volt hermetikusan elzárt csaknem haláláig. És míg Darger számára a fantázia valóságot és (magán)életet teremtett, addig a Dargert követő korszakban, itt és most, a dargeri látomás, munka és küzdelem legfeljebb immár ellazító VR-kedvtelés, metaverzum lenne.

A közösségi média láthatóságfétisében pedig a magánélet termékenyül egyre inkább storyvá: a kapitalista kulturális termelési logika (pszichopolitikai kényszerei) által monetizálódnak a legintimebb életesemények is.

Ugyanitt viszont a házimunka nem munka, a személyes pedig nem politikai, hanem stream. Az új normaszegés: nem teregetni ki, nem osztani meg. A privátszféra: gyanús takargatnivaló, tehát jellemhiba. A Truman Show: prófécia.