A szeretet érzése Erich Fromm szerint az emberi természet ellentmondásos karakterével van összefüggésben. Az ember kettős lény: test és lélek, ördög és angyal – és egyik világában sincs teljesen otthon. Két világ határán áll, és ezért magányos – mindazonáltal állandó vágya kitörni elszigeteltségéből. Ezt megteheti progresszív módon, a szeretet erejével, de kitörési kísérlete lehet destruktív, romboló is. Választási szabadsága szituatív: mindig a konkrét konstellációtól függ.

A szeretet magában foglalhat kellemes érzéseket, de nem ez a fő jellemzője. Involváltságot jelent valakiben vagy valamiben – vagyis elköteleződést, törődést és felelősségvállalást. Azért szeretem a rózsámat, mert én locsolom… Felelős vagyok a rózsámért – mondta a kisherceg.

A szeretet ezért nem lehetséges valamiféle tudatosság, következésképpen identitás nélkül: aki nem tudja magát meghatározni, annak nincs viszonyítási pontja, amikor kinyitja magát a másik felé. A viszonyítási pont kapaszkodó is – akinek ilyen nincs, az nem mer teljes szívvel a másik felé fordulni, mert fél, hogy elveszik.

Fromm szerint meg kell különböztetni kétfajta szeretetet: a konkrét személyek iránti szeretetet és a felebaráti szeretetet. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Aki nem tud szeretettel fordulni konkrét egyének felé, az az emberiség iránt sem képes pozitív, szeretetteljes érzelmeket táplálni. Hiszen a konkrét tárgyat nem találó, csupán csak elvontságában létező szeretet valójában csupán álcája a szeretetre való képtelenségének. És fordítva: akinek nincsenek pozitív érzelmei embertársai, mint az általában értelmezett emberiség iránt, az konkrét egyéneket sem tud igazán szeretni – legfeljebb birtokolni akarja, birtokolni képes őket.

Ez a gondolatmenet rímel Heller Ágnesnek az absztrakt és konkrét entuziasztát megkülönböztető eszmefuttatására. Az absztrakt entuziaszta saját ethoszának megszállottja, a való életet az ezt kifejező eszmékhez akarja igazítani, mintegy megerőszakolva a létező emberi szükségleteket. Hozzáteszem: pozitív érzelmeinek tárgya lehet még a karizmatikus vezér – ez azonban nem valódi szeretet, mert nincs benne meghittség, csupán a behódoló kritikátlan rajongása manipulátora iránt. A konkrét entuziaszta vele szemben nem csak repülni tud, de erős járású a földön is. Neki is vannak eszméi, de azok a valóságos emberek valóságos szükségleteiből táplálkoznak. És bár ő is különleges státusú személy, ő is arisztokrata, hiszen eszmék és valóság között mindig feszül ellentmondás, számára konkrét cselekedetei révén ez a feszültség időről időre feloldható.

Fromm elméleti munkásságának fénykora a jóléti kapitalizmus fénykorára, az ‘50-es, ‘60-as évekre tehető, mely azonban egyben az állami és nagyvállalati bürokráciák kiterebélyesedésének és a hidegháború éleződésének a korszaka is volt. Társadalomkritikáját ez nagyban befolyásolta. Fő alanya a szétburjánzó bürokráciák és a mindent átszövő piaci verseny szövedékében elvesző egyén, akinek személyes érzelmi kapcsolatai is bürokratizálódnak és piacosodnak, és aki az erőszaktól, az atomfegyverektől való állandó félelem légkörében kénytelen élni.

Ebben az írásban elsősorban azt fogom elemezni, hogy a ‘70-es évek neoliberális fordulatától datálható újkapitalizmusban a Fromm által leírtakhoz képest milyen változások következnek be a társadalom érzelmi viszonyaiban, ezen belül is elsősorban a szeretetre való képességünkben, szeretetünk gyakorlásában valamint kisugárzásában, vagyis másokra gyakorolt hatásában.

2006-os, Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet… című könyvemben az újkapitalizmus leglényegibb sajátosságát abban ragadtam meg, hogy a kapitalizmusnak ebben a már hanyatló korszakában a tőkefelhalmozás olyan mértékben gyorsul fel és töri át a kapitalizmust jótékonyan védő korlátokat, hogy a globális és helyi tőkék növekvő ütemben zabálják fel a saját újratermelésükhöz szükséges javakat – elsősorban a humán tőkét és a természeti erőforrásokat.

Nos, figyelmünket most arra irányítjuk, hogy mi történik ebben a folyamatban az érzelmi erőforrásokkal, elsősorban a szeretettel!

Mint azt írtam, valódi szeretetre csak identitással bíró egyén képes – és elfogadni is csak ilyen tudja a felé áramló pozitív érzelmeket.

Az identitás léte a feltétele annak is, hogy eme érzelmeinket képesek legyünk karbantartani és újratermelni. Az identitással nem bíró, vagy csak gyenge önazonossággal rendelkező egyénnek ugyanis nincs szilárd rálátása önmagára, ennek következtében arra sem képes, hogy távolságot tartson, distanciálja magát önmagától (mert hiszen nincs önmaga) – ezért ösztönösen fél attól, hogy egy olyan, végül belsővé váló, vagyis nem állandóan tudatos kontroll alatt tartott lelki mechanizmust működtessen, mely ápolja érzelmi kapcsolatait, és biztosítja érzelmi háztartásának egyensúlyát, mégpedig tartalékokat is képezve. Hogy ne következhessen be lelke kiürülésének állapota. Ezért az ilyen egyénnek az érzelmi kapcsolatainak kölcsönösségére irányuló törekvése mindig görcsös – ennek következménye pedig az, hogy ezen kapcsolatok érzelmi telítettsége gyenge.

De az identitás léte a feltétele annak is, hogy pozitív érzelmi késztetéseinket ne használhassák fel tőlünk idegen erők a saját gyarapodásukra a mi kizsákmányolásunk árán

– utóbbin érzelmi vagy hatalmi, vagy akár gazdasági kizsákmányolást is értve. Mint azonban azt több korábbi írásomban kifejtettem (legutoljára a Szenvedélyek, identitások – és struktúrák című tanulmányban), az újkapitalizmusban pontosan ez történik: a nagyburzsoázia érzelmi energiáinkat a profittermelés szolgálatába állítja, miközben ezt a szabadság növekedéseként, sőt teljes felszabadulásként adja el számunkra. És eme folyamat részeként identitásainkat darabokra szaggatja – mindent finanszíroz, ami lelkünkben az egymástól való különbségünk, kisebbségi létünk érzetét erősíti.

 Az identitás széttörése mindazonáltal nem csak azt a célt szolgálja, hogy a tőkét kontrollálni képes közösségek ne szerveződhessenek hatékony társadalmi erővé – az atomjaira szakadó társadalom új piaci lehetőségekkel is kecsegtet.

Kissé távolabbról indítva: a neoliberális globalizáció folyamatában a centrumkapitalista társadalmak burzsoáziája a nagyobb profit reményében a nagyvállalatokhoz kötődő nehézipart az olcsó munkaerőt kínáló perifériákra, félperifériákra telepíti, ezért a centrumországokban dominánssá válik a szolgáltató szektor szerepe.

A szolgáltatóipar célközönsége pedig a többiekétől százezer tulajdonságában különböző, elszigetelt egyén lehet, akinek minden egyes egyéni sajátosságára külön-külön „iparágak” épülnek.

Már nem csak a diszlexiásokat és diszgráfiásokat, de például azok az embereket is nyiltan megkülönböztetik a többségtől, akik lehetnek kiemelkedően tehetségesek, csak éppen nem tudnak számolni. (Gyerekeknél egy okos, érzékeny pedagógus magától is ezt teszi, de csak nagyon finom eszközökkel, mert a nyilvános megkülönböztetés, amellett, hogy sértheti a gyermek önérzetét, el is szigetelheti őt a többi gyerektől). Az intellektuális, szexuális és testi különbségek végletekig történő kihangsúlyozódása eredményeként pedig tükörként, ellencsapásként kialakul az Átlagos ember, mint nem létező ideáltípus – és az ezerféle kisebbségbe sorolódó, egyre magányosabbá emberek elkezdenek hozzá vonzódni. Pontosabban: állandó vívódásban vannak, hogy különbözni vagy teljes mértékben hasonlítani alkarnak-e egymáshoz. Sokszor ezt a kettőt össze akarják egyeztetni. Jellegzetes példája ennek az öltözködés: mindenki farmerben és pólóban jár, de ha közelebbről megnézzük ezeket a ruhadarabokat, akkor az eltérő márkájuk által jelzett piaci áruk és így presztizsük közötti különbség csillagászati.

A marxi alap-felépítmény viszony úgy alakul, hogy a centrumok gazdaságának dekoncentrálódásával az alap kohéziója megbomlik, aminek következményeként a felépítmény is dezintegrálódik, sőt szétesik. Az egyének „megszállása” az ezerféle szolgáltatások százezerféle kínálatával ennek a folyamatnak csak egyik része – dezintegrálódik a tudomány, a kultúra és az ideológiák is. A tudomány egyre több részdiszciplínára esik szét, a kulturális életben megszűnnek mértékadó irányzatok, a nagy eszmei világok felbomlanak, az ideológiák, a világmagyarázatok a kézzelfogható termékekhez hasonlóan „testre szabottá” válnak.

Mindez együttesen tovább rombolja az identitás megformálódásának lehetőségét, mert – visszajutva gondolatmenetünk kiindulópontjához – identitásunkat mindig másokhoz, mindig egy közösséghez viszonyítva határozzuk meg, ezek a mások, ezek a közösségek azonban elhalványodnak, vagy akár el is tűnnek. És ezzel együtt alapjaiban rendül meg a szeretetre való képességünk is.

Mint azt láttuk, Fromm korában az egyén elidegenedésének egyik alapvető oka a nagy, merev bürokratikus rendszerekbe, szigorú hierarchiákba való kényszerű betagolódása volt. Az újkapitalizmushoz érkezvén más típusú csapdák leselkednek ránk: egyrészt a merev hierarchiák áttekinthetetlen hálózatokká válnak, másrészt az egyén egyszerre egyre több hálózat részévé kell, hogy váljon. Így ez a világ a kafkainál is kafkaibb. Millió kapcsolódási pontunk van a világhoz, de mindegyik gyenge, kiszámíthatatlan és instabil. Fromm még arról írt, hogy a „modern kapitalizmusban”, ahol kialakul az érzelmi kapcsolatok piaca, személyiségünk áruvá, adásvétel tárgyává válik. Csereberéljük személyiségeinket, annak reményében, hogy jó üzletet csináltunk. Az újkapitalizmus hálózati rendszerében azonban, mely nem csak hogy ezerféle identitást kínál, de ezt még azzal is erősíti, hogy ezer elkülönült és labilis szállal kötődünk egymáshoz, nos, ekkor felbomló személyiségünknek már csak egy-egy hálózati pozíciójához kapcsolódó egy-egy mozaikja válhat piaci adásvétel tárgyává.

Ezen a piacon már nem szerető személyek, hanem csupán szeretetmorzsák, szeretetgesztusok cserélnek gazdát.

Ezen piac modellje a közösségi média. Itt szeretetgesztusokat osztogatunk egymásnak, melyek szinte rögtön számszerűsíthetőek is. Utóbbi teremti meg az alapját a szeretetkapcsolatok napról-napra vezetendő kettős könyvelésének. Napról napra, kapcsolatról kapcsolatra mérhetjük, és mérjük, hogy mennyivel tartozunk, és mennyit követelhetünk egymástól. Ez megkönnyíti a nárcisztikusok helyzetét, akik köztudottan mindig érzelmi többletbevételre törekednek – vagyis érzelmi kizsákmányolók –, de kárvallottjai azok az emberek, akik érzelmi kölcsönösségre törekednének, de a mai, mindent azonnal dekára mérő világban ez csak illúzió lehet: míg Bourdieu korában az emberi kapcsolatokat az elnyújtott reciprocitás, vagyis az érzelmek és szívességek hosszú távú kiegyenlítődésének tendenciája jellemezte, addig ma minden gesztusért rögtön benyújtják a számlát és azonnal fizetni kell. Ezzel azonban meghal a szeretet, hiszen mind a szerető, mind a szeretett fél eltűnik. Ha ugyanis csak mérhető, kalkulálható gesztusokat adok a másiknak, akkor nem szeretek igazán, vagyis nem lehetek a szeretet alanya, szeretetgesztusaim tárgyát pedig még csak nem is ismerhetem:

gesztusainak összeadásával az egész ember nem megismerhető, azokból az egész embert nem lehet „összerakni”.

Az ember – minden ember – lényege több, mint megnyilvánulásainak, gesztusainak összessége. A lényeg az egész a maga totalitásában. A lényeg misztérium, mely valójában csak intuíció útján megragadható. A kisherceg ezt úgy mondta, hogy jól csak a szívével lát az ember. Ha nem így nézünk a másik emberre, akkor úgy járunk, mint a kisgyerek, aki úgy akarja megtudni, hogy mi van a kisautó belsejében és mitől mozog, hogy apró darabjaira töri azt.

A lényeg az láthatatlan – pontosabban a mai világban csak az erre specializálódott szakemberek láthatják, csak nekik mutatható meg. Olvasom egy pszichológus tanácsát: párkapcsolatainkat ne terheljük meg mély lelki problémáinkkal, mert ez veszélyezteti a szexuális kapcsolat örömteliségét és felhőtlenségét. Ha szenvedünk valamiért, forduljunk szakemberhez – és persze magát ajánlja.

Csak egy-egy funkciónkhoz kötődő funkcionális kapcsolatainkat tűri meg a rendszer. Ha megsértjük a valódi intimitást elrejtő határokat, akár úgy, hogy többet mutatunk meg magunkból, mint az társadalmilag elfogadott, akár úgy, hogy másik leglényegét védő korlátokat feszegetjük – nos, ezzel a kapcsolat megszakadását, semmivé válását kockáztatjuk.

Látszólagos kivételek az influenszerek: ők minden rezdülésüket elébünk tárják – de ezek is csak morzsák. És a valódi intimitás átélésének reményében is csak nézhetjük őket – a politikai korrektség nevében a fizikai térben hozzájuk érni tilos…

Az olyan érzések, mint a szerelem, az anyai szeretet, a barátság és más szeretetkapcsolatok csak a bulvársajtó szirupos világában jelennek meg pozitív tartalommal, a neoliberális újkapitalizmus uralkodó életérzését leginkább kifejező liberális sajtóban viszont majd minden emberi kötelék a maga fonákjában, negatív töltést kapva mutatkozik meg – így ezeken a felületeken a kapcsolatok világáról főként csak mint bántalmazó kapcsolatokról, mérgező szülőkről, mérgező emberekről, szülészeti erőszakról és társfogalmaikról olvashatunk, hallhatunk.

A szeretetgesztusok médiák által is megtámogatott piacán így pontosan az vész el, ami a szeretetteli kapcsolatok lényege: az egymás iránt érzett felelősség. Mert a mérhető kapcsolatok világában nincsenek pótolhatatlan emberek, ha egy kapcsolat megszakad, azonnal helyettesíthető egy másikkal. De az emberek a kapcsolatok halmozásával valójában mérhetetlen magányuk elől menekülnek – így azonban csak az illúzióját kaphatják annak, hogy van mellettük valaki. És pontosan ez az, ami miatt nem bírják elviselni az elmélyedéshez, érzelmi feltöltődéshez nélkülözhetetlen időnkénti magányt sem.

Az újkapitalizmus tehát korlátozza a szeretetre való képességünk kialakulását – mégis megszülető pozitív érzelmeinket pedig féktelen mohóságában maga felé fordítja és felemészti: megszeretteti velünk kizsákmányolt munkánkat és pozitív érzelmeinkre – a munkára fordított energiáinkat táplálandó – szinte kizárólagos igényt tart. Vagyis nem csak fizikailag és intellektuálisan, de érzelmileg is kifoszt bennünket – többi erőforrásához hasonlóan felzabálja érzelmeinket is. És ellencsapásként, de hasonlót tesznek a neoliberális újkapitalizmus válságjelenségeinek bázisán egyre gyakrabban felbukkanó karizmatikus szélsőjobboldali vezérek is.

Az újkapitalizmus rendszerének persze a kezdetektől fogva voltak és vannak kritikusai. Legradikálisabbak közülük azok az antikapitalista értelmiségiek, akik felismerik és szóvá teszik a rendszer igazságtalan jellegét és pusztító tulajdonságait. Ők azonban – az ismert mondás ellentettjeként – többnyire nem látják az erdőtől a fát. Gondolkodásukban olyannyira dominál a strukturalista szemlélet, hogy tekintetük csak ritkán hatol el a szenvedő egyénig. Csak igen kevéssé az ezen emberek iránti pozitív érzelmi elkötelezettség, sokkal inkább a fennálló rendszer gyűlölete motiválja cselekedeteiket. Ennek pedig megvannak a komoly lelki következményei: a főként ráérzéseik alapján tájékozódó emberek nem érezhetik megszólítva magukat. Azok az értelmiségiek és más civil aktivisták viszont, akik gondolkodásának és tevékenységének középpontjában a nehéz helyzetben lévő, érző emberek állnak, csak ritkán jutnak el az átfogó rendszerkritikáig – sőt hajlamosak a rendszerrel, pontosabban annak uraival való nyilvános konfrontáció kerülésére.

Vagyis az a komor kép tárul elénk, hogy azok az egyének, akik intellektuálisan legalkalmasabbak lennének a fennálló meghaladására – pontosabban annak katalizálására – , eredendő elkülönültségükből nem a szeretet erejével, sokkal inkább a gyűlölet energiáinak felszabadításával próbálnak kitörni. És ez az egyik tényezőjévé válik annak, hogy a megtépázott társadalom többi szereplője sincs ezzel nagyon másként. A gyűlölet a társadalom legmélyebb rétegeit is elárasztja.

És ezzel eljutottunk a máig. Pontosabban a 21. század kezdetéig, melyet valójában a koronaválság és az orosz-ukrán háború fémjeleznek. És melyek egyben betetőzései a neoliberális újkapitalizmus 2008-as világgazdasági válsággal beköszöntő mély krízisének. Ezek a folyamatok, elszabadítva a magány érzését és a a gyűlölet hullámait, mély sebet ütnek a szeretetre való képességünkön.

Közhely, hogy a koronaválság a face to face kapcsolatok beszűkülésével – sok esetben teljes felbomlásával – a magányosság érzésének elmélyüléséhez vezetett. Az online kapcsolatok nem csak hogy nem tudták pótolni a személyes találkozásokat, de sok esetben korábban jól működő csoportok teljes felbomlásához is vezettek: köztudott, hogy az online térben, ahol nem kell egymás szemébe néznünk, az agresszív viselkedés korlátai könnyen meginognak, sőt le is omolhatnak. Mivel itt az emberek nem meggyőzni, hanem sokkal inkább legyőzni akarják egymást, a csoportok belső kohéziója könnyen felbomolhat – és a koronaválság idején ez gyakorta így is történt. Ezzel is összefügg az, hogy míg a válság kezdetét a szolidáris kapcsolatok erősödése jellemezte, azt rövid kegyelmi idő után felváltotta a közöny, sőt akár a nyílt ellenségeskedés is.

A háború csak tovább fokozta lelki megrázkódtatásaink erejét. A legellentétesebb érzelmek ébredtek a harcoló felek iránt, töltésük akár száznyolcvan fokot is tudott fordulni rövid idő alatt – mint amikor a kedvenc focicsapatunkért drukkolunk… És mint a háborúkban mindig, a gyűlölet lett a domináns, hiszen a harctéren a győzelmet a megölt emberek számában, és az elpusztított objektumok nagyságrendjében mérik. Mígnem mára az érzelmi hullámok kezdenek kisimulni, és beáll a közöny – vagyis mostanra nagyjából megszoktuk, valójában elfogadtuk, hogy háborúban élünk. És ez a legrosszabb lelkiállapot. Emlékszünk: Fromm még az ’50-es évek hidegháborújának romboló lelki hatásait elemezhette – mára azonban a pokol, a gyűlölet már el is szabadult. Az agresszióval való fenyegetést felváltotta a tényleges pusztítás, mely gőzerővel folyik – és még nem látjuk a végét.

A neoliberális újkapitalizmusnak eme új szakaszában az emberek magányosabbak, mint valaha. És növekvő elszigeteltségükből mintha sokkal inkább a gyűlölet, mintsem a szeretet erejével próbálnának kikapaszkodni. A legveszélyeztetettebbek a gyerekek – a kamaszok már meg is tudják fogalmazni félelmeiket, szorongásaikat, és sokszor azok összetevőit is. Minden, a körükben végzett kutatás azt láttatja, hogy jövőképük sötét, a körülöttük lévő világot ellenségesnek, agresszívnek érzékelik, melyben a gonosz, gyűlölködő emberek vannak többségben. Mindazonáltal a lelkükben folyó küzdelem még nem zárult le, és könnyen lehet az is, hogy kamaszos lázadásukban éppen ők lesznek azok, akik a gödör mélyét érintve, zilált helyzetüket már csak felfelé, a szeretet erejébe kapaszkodva tudják majd megváltoztatni. És ezzel megváltoztathatják a világ menetét is.

A kamaszok a legérzékenyebb szenzorok, de mindez a többi emberre is igaz lehet. És reményeinket arra alapozhatjuk, hogy mint azt sejttettem, valamilyen oknál fogva élnek még közöttünk jó emberek. Az ő legfontosabb tulajdonságuk az, hogy pozitív érzéseik ápolását és kisugárzását a többi ember felé első számú életfeladatuknak tekintik. Ismerhetik ugyan a gyűlölet érzését ők is, de az soha nem válhat érzelmi világuk domináns elemévé, mozgatórugójává. És gyakran nem is a szeretetteli környezet szüli őket, hanem éppen a nehéz gyerekkor, a sanyarú körülmények formálják lelküket jóvá (mások bajában felismerik a magukét, mások gyógyításával gyógyítják a saját sebeiket is) – főként akkor, ha nehéz helyzetükben akár egyetlen igaz ember melléjük állt.

Ők azok, akik köré gyülekezni lehet. És bár az általuk formált kisközösségek – mert a jó emberek azokban vannak otthon – nem oldhatják meg a világ összes baját, inspirációjuk nélkül a szeretet felülkerekedése felé vezető pozitív változások el sem indulhatnak. Így a nélkülözhetetlen strukturális forradalom sem. Melynek elindítója a hálózatok világának megbomlása, megrendülése lehet – és ebben éppen a jó emberek formálta közösségek játszhatnak gyújtó szerepet. Sőt, egy talán majd beköszöntő jobb világban egy azt fenntartó, stabilizáló funkciót is.